A halálhoz senki nem ért. Nem lehet gyakorolni, hisz csak egyszer lehet benne részünk, és nem lehet rákészülni sem, hisz nincs senki, aki elmondhatná, hogy mire is kéne. Mivel intelligens lények vagyunk, tudjuk, hogy egyszer eljön értünk a vég. Ez különböztet meg minket az állatoktól, mi tudjuk, hogy valamikor, valahogyan mindenképp elragad minket a kaszás. Addig két dolgot tehetünk. Vagy megvárjuk, amíg odaér hozzánk, vagy fogjuk magunkat és mi megyünk oda hozzá. Persze ekkor nem szabad hagyni, hogy elragadjon, de megtehetjük, hogy packázunk vele, provokáljuk kicsit a jó öreg halált. Odamegyünk, megkocogtatjuk a vállát hátulról, és elszaladunk, kapjon el, ha tud. És ha sikerül meglépnünk, ő pedig zihálva lemarad, az mindig jó érzés…  És ami jó, arra rá lehet szokni. Szerintem ugyanis minél közelebb kerülünk a halálhoz, annál erősebben érezzük azt, hogy élünk. Ezt az érzést nem lehet máshogy pótolni, ezért másznak fel a Mount Everest tetejére, és ezért gondolta úgy Philip Petit is, hogy átszambázik egyik épületről a másikra. Mert közben fogócskázhat a halállal. Ahogyan az autóversenyzők is ezt teszik, bár most már annyira biztonságossá lettek téve az autók és a pályák, hogy a halál is már inkább csak a lelátóról nézi az egészet.
Régi idők autóversenyzőit viszont előszeretettel kergette, hiszen jóval nagyobb volt rá az esély, hogy elkapja őket… Együtt rajtolt a mezőnnyel és mindegyik versenyen indult. Emiatt annyira profi résztvevője volt a versenynek, hogy szinte minden alkalommal sikerült valakit utolérnie, és ez teljesen normális volt. Egy verseny alatt akár több embert is. Piros zászló nem létezett, az élő emberek lehúzták a holtakat az útról, és folytatódhatott a versengés. Addig legalább a halál is kifújhatta magát egy picit. Hogy bolondok voltak –e ezen idők versenyzői? Nem, hiszen a létező legbiztonságosabb autókkal mentek, ahogyan ma is teszik a pilóták. De hogy bátrak voltak, az nem kérdés… Minden alkalommal odaálltak a rajthoz rezzenéstelen arccal, picsán rúgták a nagy kaszást, toltak egy egyest és megpróbáltak meglépni.
Sokaknak nem sikerült, de ezen a videón is látszik, hogy a halál csalt. Az autókat ő tervezte, és a pályák nyomvonalát is ő jelölte ki. De még ennek ellenére sem ő nyert, hisz az autóversenyzés ma is létezik, és hogy ma már szinte mindenki haza tud menni utána, az a videón látható embereknek is köszönhető.
Az üdvözült lelkek emléknapján emlékezzünk meg róluk is, ezen felvételeket nézve hagyjuk, hogy átjárjon minket az a borzongás, amit ők valószínűleg sosem éreztek.

Rustwood from Jon Pedersen on Vimeo.

Az elmúlás engem mindig is lenyűgözött, legyen szó az élet bármely területéről. Egyrészt azért, mert a születéssel ellentétben, ez egy elkerülhetetlen dolog. Abortálni lehetséges, halhatatlannak lenni nem. Négy kerékre levetítve úgy értendő ez, hogy ha valamit nem tervezünk meg soha, akkor nem is valósul meg, de ha már elkészült, egyúttal elkerülhetetlenül bevégeztetett. Vigyázhatsz bármilyen autóra bármilyen módon, szabályozott páratartalmú fóliasátorban tárolhatod, akkor is előbb-utóbb nem marad belőle semmi. Ugyanis közbejön a milliónyi megúszható faktoron kívül a végső, ami ellen nem tehet az autó, sem az autóbuzi, egy elmúlás, ami az örök életűnek szánt tárgy sorsát is rögtön megpecsételi. A tulajdonos halála.
Ideális esetben van utód és ő is kedveli az autókat, de olyan eset ritkább, mint a hajam, hogy a fiú ugyanazt az autót kedvelje, mint a faterja, legyen az bármilyen is. Ez teljesen természetes dolog, a rivalizálás nem a középiskola udvarának kerítései közt fejlődik ki, hanem annak alfája és omegája (höhö) a családi fészken belül már elkezd megszületni az ösztön által. Nem véletlenül olvasható hirdetésekben gyakran a „hagyatékból eladó” frázis…
Patika állapotban megőrzött Ladák kerülnek a piacra fillérekért, karcmentes Escort pöffeszkedik a murván amott a másik kereskedésben, ahol megvették százért, mert senki másnak nem kellett. Amit azelőtt a széltől is óvtak, az bekerül a vadonba, ahol teljesen magára marad. Eleinte még lehet, hogy rálel egy lelkes műértő, de később szinte elkerülhetetlenül kőműves brigádok égetik ki a kárpitot a legolcsóbb cigaretta parazsával, vagy válik célpontjává friss jogsis, tesztoszterontól elnehezült lábú csávók martalékává, esetleg egyből a roncstelepre vezet az útja.
Évtizedekkel azelőtt a vágyak netovábbját jelentette, megannyi éven át összespórolt pénz átadását követően került tulajdonosához, később pedig már nem lesz több egy halom ócskavasnál. Ez biztos, mint a… halál. Megeshet, hogy összetörik és viszi magával a gazdi életét is, de enélkül is borítékolható az elmúlás, vagy egyben ragadja el magával a rozsda, vagy pedig szétbontják, és darabokban éri utol a vég az egyes alkatrészeket. Lehet, hogy gyorsan, de az is lehet, hogy lassan, elnyújtva a romantikáig a haláltusát. Ahogyan az egyik kedvenc videómban, amiben valószínűleg egy roncstelep látható, amit idővel elkezdett bekebelezni a természet, csillapíthatatlan étvágyának apró kielégülését fák alkotta kordonnal zárva el a kíváncsi szemek elől… Gyönyörű autók válnak a természet áldozatává, tárgyak, amiket sok-sok évvel ezelőtt még rajongásig imádtak, szexnek szaga és gyermekkacaj töltötte be utasterüket, a mostanra rozsda által kilyuggatott karosszériájuk pedig azelőtt kilométerek ezrein keresztül hasította a levegőt, csillogó színekbe burkolózva. És bárhogy is, de még most is szépek.
Néha fura belegondolni, hogy mennyi a közös vonás autó és ember között, ugyanis mi is erre a sorsa fogunk jutni. Amikor meghalunk, élünk majd tovább mások emlékeiben, és mikor a legutolsó ember is elalszik örökre, aki minket ismert, akkor lesz igazán végünk... Marad majd utánunk pár fénykép, amit illendőségből nem dobnak ki még évtizedekig, de már senki nem fogja tudni felidézni nevetésünket, idézni kedvenc szófordulatainkat. A természet pedig méltatlanul hamar beledobja testünket az élet körforgásába.
Az élet néhol elvesz, máshol visszaad, autónál az emlékek vesznek el hamar, de a testük sokkal tovább fennmarad. Akár évszázadokig is eltarthat, mire a Föld teljesen bekebelez egy több tonnás fémtestet, addig viszont megajándékozza az elmúlás romantikus bájával, rengeteg időt adva nekünk arra, hogy elképzeljük történetüket.
Nézzük őket közösen, és merengj el velem együtt, hogy vajon mi minden történhetett velük, attól kezdve, hogy borostás arcú munkások összerakták őket, majd végül idekerültek a végső nyughelyükre, ahol a moha lomhán benőtte északi felüket. És ne feledkezzünk meg arról, hogy amíg az embert már semmi nem hozhatja vissza a földalatti dobozból, sem a hamvakat tartalmazó kübliből, addig ezeknek az autóknak még mindig van esélyük a túlélésre.
Üvegtelenné vált tekintetükön látszik, hogy még ők is bíznak. Én drukkolok nekik és az összes hasonló sorstársuknak!