Az élet mindig is egy kirakós játék volt. Mindenkinek megvan a saját készlete, amit a sors kiosztott neki, de akárhogy próbálod, nem fogod tudni teljesen kirakni. Az élet túl rövid, és nem tökéletes, ahogyan igazságos sem, mert a készleteket véletlenszerűen osztja, nem mi választjuk meg. Viszont mindenkinek vannak nagyon fényesen csillogó darabjai a kirakósban, amiket mindenképp meg kell próbálni a helyére tenni, még ha nehéz is. Nekem ez a darabka Norvégia meglátogatása volt, és soha nem vesztettem szem elől, mindig fehér ujjakkal szorítottam a mancsomban már sok éve. Sokszor próbáltam a helyére rakni, de mindig jött valami, ami kilökte a kezemből. Esetleg önként kellett félretennem, mert épp egy olyan darab volt soron, amit ugyan fájdalmas volt lerakni helyette, de muszáj, különben ez sem kerülhetne sorra, hisz a darabok egymáshoz illeszkednek. Máskor pedig megesik, hogy csilloghat akárhogy a darabka, épp sötéten látunk mindent, emiatt nem vesszük észre. De amikor a test és a lélek összhangja tökéletes, és semmi más sem fújja ki a kezünkből a régóta szorongatott, meseszép példányt, akkor végre a helyére tudjuk illeszteni. Nekem ez idén végre sikerült, és az érzés olyan, amihez talán hitvány eszköz a szó. De mindent meg kell próbálni. 

Nem az számít, hogy szereted. Nem is az a lényeg, hogy mit teszel meg érte. Az a fontos, hogy mennyi ideig tartasz ki mellette. Márpedig ha mindez megvan, akkor is még ott van az a tényező, hogy ha valamire régóta készülsz, akkor mindig változnak a körülmények. Sosem tudhatja meg az ember, hogy mi az ideális állapot. Mert például milyen korban jó élni? Most? A jövőben? 1830-ban? Sosem tudjuk meg, mert kizárólag a tiszavirág életünket látjuk át, abból is csak a sajátnézőpontunkat, ezért a múltból csak egy vékony szelet jut, amiből soha nem vonhatunk le megfelelő következtetéseket, a jövőből pedig úgyis csak a halálunkat látjuk biztosra. De az ember modellek alapján él, és ha van hét év, amikor mindig rábaszik, akkor már rutinszerűen sejti, hogy mikor jön el a pillanat. Na de elég ebből a sok faszságból, szóval idén eljött a megfelelő alkalom, és utólag már alig hiszem, hogy a jövő bármikor is tartogatott volna ennél megfelelőbb alkalmat Norvégiához.

Az első etap egy szuszra 

Július elsejének hajnalán már csak el kellett indulni. Pár évvel ezelőtt még ezt sem gondoltam volna, de egy Porschéba pattantunk be a barátnőmmel. Két hónappal előtte pedig nem hittem volna, hogy egy tetőbox lesz az autón. Mindenki ismeri az érzést, amikor a kirakós egy csodás darabját a helyére akarjuk illeszteni, akkor semmi sem számít, elmegy az eszünk. Én úgy szórtam a pénzt, mintha kimeríthetetlen lenne a kincstár, így tettem szert egy használt gyári tetősínre is még februárban. Amihez pár hónappal később kiderült, hogy hiányoznak kulcsfontosságú darabkák, amik még egy vagyonba kerültek, mert csak gyárit lehet belőlük kapni. Erre jött rá a doboz, úgyhogy ez már így önmagában kitenne egy nyaralást valami jó helyen, de ilyenekkel az ember nem törődik, csak fut a célja felé, mint bolond szamár az elélógatott répa után. De a kiadások még csak ekkor kezdődtek. Norvégiában sokszor esik az eső, és éjszaka 10-15 fok van, ehhez pedig már elkényelmesedett gyökérnek érzem magam 41 évesen, úgyhogy vadkemping helyett kempingekben lévő faházakat foglaltam le még februárban az úthoz. Ezért mire eljött a július, már egy menetrendszerinti járattá váltunk, amitől mindig is kirázott a hideg. Nálam a nyaralás arról szól, hogy csak a látnivalókat írjuk össze, az időjárás rögtönözve határozza meg az útvonalat, oda megyünk, ahol épp jó idő van, a sátrat pedig majd felállítjuk valahol egy kempingben.

Norvégiában bárhol lehetne vadkempingezni, de már megszelídültem. Úgyhogy egy jól meghatározott útvonalon mentünk, amibe minden guglizást, és minden segítőkész ember javaslatát bevetettem. Nemhiába tettem közhírré néha a tervet az utóbbi évek során, mert számítottam rá, hogy néhányan besegítenek, elvégre a legtöbbet az tudja egy országról, aki ott él, vagy aki már végigcsinált egy ilyen túrát. Nem lehetek soha elég hálás a kapott infókért, elnézést, hogy senkivel nem tudtam találkozni, de vagy az út nem vezetett arra, vagy az idő szorított. Pedig még szállást is felajánlottak többen. Az ember alapból igenis jó.
A tervezett látnivalók aszerint voltak meghatározva, hogy miket nem fertőztek meg túlságosan az instatündérek, de legalább olyan gyönyörű és érdekes célpontok. Ezért már most jelzem előre, hogy kimaradtak tipikus helyek, például Trolltunga és Preikestolen, mert nem papucsban túrázó, és húszméterenként csücsörítő szelfiket nyomó hordákra voltam kíváncsi, hanem Norvégiára.

Fél nap utazás után megérkeztünk a kompkikötő bejáratához Rostockban

Első napra az volt a terv, hogy elmegyünk Rostockig, onnan komppal Trelleborgba. Ezt a tippet még évekkel ezelőtt kaptam, ugyanis feltett szándékom volt az odaútra minél kevesebb időt elhasználni. Így az ember legyűri az 1100 kilométert estig, majd felszáll a 22:30-kor induló kompra. 6:30-kor köt ki a hajó, addig az ember alszik egyet, majd folytatja az útját Osloba, ahol vártak minket az oda kiköltözött exkollégáink, akik kedvesen felajánlották a vendégszeretetüket és egy szobát két éjszakára, ezúton is köszönjük! Eddig ez egy hibátlan terv, de sajnos közbeszólt a kalandvágyam. Gondoltam, minek béreljünk ki egy kabint a hajón egy vagyonért, egy éjszakát az ember el tud csövezni bárhol egy hajón, sokan csinálják ezt. Miután lenyomtuk a távot, és bőven időben megérkeztünk a kikötőbe, végignéztük, ahogyan a befutott óriási kompból kipakolják a kamionokat, autókat, vonatokat a kompból, majd ugyanez a pakolás megtörtént velünk együtt visszafelé. Hónunk alá csaptuk a hálózsákjainkat, és nekiálltunk alvóhelyet keresni a fedélzeten. Közben még mindig próbáltuk felfogni, hogy vonatokat láttunk ki és be közlekedni egy hajóba. Vonatokat, baszki.

Engedelmesen lefotóztam, hogy visszataláljunk. Legalul vannak a vonatok

Megbántam a csövezést, nem lehetett aludni

Bumm, szólt a közelben lévő ajtó, miközben feküdtem a padlón hajnali egykor, és ordított a túl alacsony mennyezeten lévő lámpa a pofámba. Az emberek sosem nyugszanak, a mászkálás alap, ha ennyi ember van egyszerre összezárva. Három órát sem tudtam aludni, azt is sok részletben, és miután a kompról lehajtva sorba álltunk egy órát a svéd határon, hogy egy fegyveresnek elmondhassuk, nincs nálunk pisztoly, már folytathattuk is utunkat Osloba, ami még 600 kilométer volt. Útitársunk a kialvatlanság, amivel táncot járt az életveszély. Erős volt a küzdelem a szemhéjaimmal, időnként megálltunk, tornáztunk, kávéztunk, elmélkedtünk, hogy helyet cseréljünk -e a vezetéshez, de nem akartam az időnként eleve elbóbiskoló Timire kenni a bajt, és ő is jelezte, hogy nem lennénk előrébb vele. 1700 kilométert három óra zaklatott alvással lenyomni nem jó, de mint kiderült, megoldható.

A képre kattintva kisebb galéria nyílik

Oslo hivatalosan a háromnegyede Budapestnek, de jóval kisebbnek érződik. Nem voltam rá különösebben kíváncsi, de mindenképp meg kellett állni útközben, az Everest megmászásánál sem lehet egyből feljutni a csúcsra. Megérkeztünk vasárnap délután az ismerőseinkhez, ők kedvességből rögvest megpróbáltak kinyírni minket, és egy tíz kilométeres séta alatt megmutatták a környéket, még a városra lenéző sísáncoknál is jártunk. Van ott dedósoknak való pálya is, és már az rémisztő, úgyhogy a nagyobbról inkább ne is emlékezzünk meg, mert leszédülök írás közben a székről. Fentről megnézhettük a fővárost, ahova másnap betértünk egy napra.

Kilenc óra kóma után örömmel vettük észre reggel, hogy még életben vagyunk, a szivaccsá fonnyadt agyunk újra felvette a formáját, térdig elkopott lábaink is kinőttek, úgyhogy útra keltünk. Osloban a tömegközlekedés parádés, letöltöd a Ruter nevű applikációt, és minden meg van oldva, mindig tudod, hogy merre és mivel kell menned. Hajójáratok is úgy közlekednek ott, mint a buszok, majdnem mindegyikre érvényes a napijegy, de persze felültünk olyanra, amire nem lett volna szabad. Ám mivel rutinból élnek arrafelé is, a lebukáskor rögtön felismerik, ha nem direkt vagy hülye, és nem lesz semmi gond. A látnivalók mennyisége befogadható, az autópark viszont egyhangú. Minden autó fekete, vagy Tesla, de leginkább fekete Tesla. Gyakori látvány még a fekete Taycan, néha egy kis bármi, a lényeg, hogy ne legyen színe és hangja. Oslo is már nagyon nagy városnak számít, de nem a mérete miatt. Mindenféle nemzetiség uralja vegyesen, az összes futár indiai, taxit pedig nem találsz, ha arab ünnep van. Miután megnéztünk néhány kötelező múzeumot, szoborparkot, az operát, miazmást, és rájöttünk, hogy ebben az országban a készpénzt nehéz lesz elkölteni („Nem tudok visszaadni, nem tartunk pénzt a pultban...”), visszamentünk az exkollgáink házához egy villanybusszal.

Szállásadó ismerőseink férfitagja nem immunis az autókra, egy E30 kabrió birtokában ezt nehéz is volna tagadni, úgyhogy miután visszatértünk hozzájuk, a zokogásom közben megveregette a vállam és elmesélte, hogy nem úgy van ám az, hiába zümmög itt mindenki villanyautóval, a garázsokban a legtöbb helyen ott csillog mellettük egy 911. Vagy kettő. Mivel vasárnap kicsit borongós volt az idő, mikor odaértünk, hétfőn a városnézés közben pedig már ugye hétköznapra virradtunk, ezért lemaradtunk róla, de hétvégéken állítólag mindenfelé dübörögnek a dugattyúk. Letörölgettem a könnyeim és másnap útra keltünk, mert városból ennyi elegendő volt.

Oslo galéria

Miután elhagytuk Oslo környékét, kezdetét vette az, amiért jöttünk. Mindössze 470 kilométer várt ránk a következő szállásunkig, de errefelé gyakorlatilag nincsenek autópályák, országúton a végsebesség pedig 80 km/h, ennek megfelelően hosszú ideig tartó úttal kalkuláltunk. De ez áldás, mert errefelé minden perc csodás, az utazás nem nyűg, hisz ez az ország múzeuma a természet legszebb alkotásainak. A szemek átmennek tölcsérbe, és ahogy haladunk előre, úgy dől beléjük folyamatosan a látnivaló, néha meg is kellett állni, mert az agy csak lassan bírja feldolgozni az ilyen hirtelen jött mennyiséget. A kiváló minőségű utak hatalmas hegyek között kanyarogtak, melyekről hajkoronaként hullottak alá a vízesések mindenhol. Nem tudom pontosan, hogy miért nyűgöznek le a hegyek ennyire, de egész életemben azokat akarom nézni. Talán uralma alatt tart a tény, hogy tulajdonképpen ugyanezen látványban volt már részük a dinoszauruszoknak is. Hogy ezek az óriások nem csinálnak semmit, mégis mennyire elképesztő hatással vannak a környezetre, és az időjárásra. Hogy mennyire kis semminek érzem magam mellettük. Hogy nincs két egyforma, és percekig tudom nézni a részleteiket. De a legjobban talán azt szeretem, hogy helyére rakja az embert, közöttük állva lehet érezni, hogy mennyire halandó, jelentéktelen lények vagyunk, ezek akkor is itt lesznek, amikor már az utolsó példányunk is rég kipusztult a bolygóról.

Minigaléria az útról

Megérkeztünk a Fagervik kempingbe, ami legalább olyan gyönyörű, mint amilyennek a honlapja mutatja. Érkezéskor rögtön szemléltette az itt jelen lévő nyugalmat a szundikáló recepciós fószer, és miután felébresztettük, már mehettünk is az ötös kabinba, amit lefoglaltam három éjszakára. Nem is választhattam volna jobban, isteni kis fakuckó ez közvetlenül a fjord partján, cápafog hegyekkel a látótérben, hegyről csobogó vízzel a ház mellett, mely patakból kis cső vezetett be a házba, egészen a csaptelepig. Ebben az országban mindenhol kristálytiszta víz csörgedezik a hegyekről, úgyhogy mindig ilyennel főztünk, ezt ittuk, és a testünk nem győzött hálát adni azért, hogy végre nem tisztított szennyvíz a menü. Isteni élmény, pedig egy tökéletes világban nem kellene ennek szokatlannak lennie.

Mindenhonnan ihatsz a vízből, ami a hegyekről zúdul le

Maga a környék nagyon csendes, és ebben a magasságban soha nem megy le a nap nyáron. Este tízkor még verőfényben napoztunk, és a menetrendszerinti hajnal hármas vizelésemet is világosban végezhettem. Csak kering felettünk a nap glóriaként, és ezt nemhogy megszoknom nem kellett, hanem imádtam minden pillanatát. Soha ilyen jókat nem aludtam életemben, és továbbra is fenntartom azt a gondolatomat, amit hangosan is kimondtam ott, hogy talán életemben nem éreztem magam ennyire jól, hogy ennyire ott vagyok, ahol lennem kell. De hagyjuk ezt a sok nyálas merengést, a lényeg az, hogy nem véletlenül foglaltam itt le három éjszakát, a környéken voltak kötelező látnivalók. Gondoltam ennyi utazás után jól fog esni némi horgonyzás, és ennyi idő lehetőséget ad arra, hogy legyen köztük olyan nap, amikor nem esik az eső. És most előre lelövöm a hátralévő időre is a poént:

Hiába készültünk folyamatos esőzésre, szinte soha nem esett a két hét során.

Pontosabban csak útközben esett néha, amikor két szállás között utaztunk. Mindig ott volt szép idő, ahol jártunk, és mindig akkor romlott el, amikor eljöttünk! Mint egy álomban megtervezett menetrendben, amiben mindig pont időben befutott a szerelvény. Ilyen nincs az életben, ezért is gondolom, hogy talán soha máskor nem lett volna ennél megfelelőbb év erre a túrára, megérte várni. Még Bergent is lehoztuk eső nélkül, amit azóta még egymásnak sem hiszünk el a barátnőmmel, de erről majd később.

Cuki, élő tetejű kis házunk volt egy fjord partján, klasszik színben

Ilyen magasságban jártunk ekkor

Érkezés után már másnap útnak eredtünk, mert az időjárás-előrejelzés szerint a három napból ez tűnt a legideálisabbnak. Végül ez nem teljesen bizonyult igaznak, ahogy kiderült a jövőben, de ez már történelem. Muszáj volt megnézni két dolgot a környéken, az egyik a Gerianger-fjord, a másik a Trollstigen. Végül az időjárásappok vizslatásának az lett az eredménye, hogy a terv szerint először végigkompozunk a fjordon, majd onnan megcélozzuk a Trollstigent és visszatérünk a kempingbe. Ez egy 240 kilométeres kis kör, amire rámegy az egész nap. Elindultunk Hellesytbe, hogy ott szállunk fel a kompra. Az odavezető út során is kellett kompozni, de itt nagyon flottul megy az ilyesmi, húszpercenként járnak a rövid szakaszokon, a fedélzeten az autóban maradsz, közben körbejár egy csávó, akinél kártyával kifizeted a jussot. Készpénz kizárva természetesen. Úgyhogy mikor Hellesytnél ki kellett fizetni a kompot a Geiranger panorámafjordnál, rápróbáltam a készpénzre, mert valahogy el kellett költeni, amit vittem. Emberünk a kártyát preferálta. Én a készpénzt. Végül győztem, nagy nevetések közepette. Tipp, ha Norvégiába mész, ne vigyél készpénzt, kurvára felesleges kínlódás, nagyon más világ, mint amiben mi élünk. Még a biztonság kedvéért sem kell vinned egyetlen koronát sem.

 A fjord gyönyörű, nem véletlenül a világörökség része, és bár amikor elindult a komp, hogy egy óra alatt átkeljen hosszában, elkezdett beborulni az ég, kikötéskor pedig nekiállt ragyogni a nap, de ez a kis szívás nem sokat vont le az élvezeti értékéből. Csodás dolog, hogy láthattuk a víz közepéből a körülöttünk tornyosuló hegyeket, a vízeséseket, és külön móka, hogy még ezen a vidéken is vannak farmok, amiket láthattunk a hajóról. Nincsenek már igazán használatban, az egyiket ráadásul kényszerűségből zárták be több, mint száz évvel ezelőtt, mert attól tartottak, hogy egy nagy szikla pont rá fog esni az épületekre. A kő azóta is trollként vigyorog a helyén.

Miután lehajtottunk a hajóról, és a szerpentinen megálltunk még bámészkodni, irányba vettük a Trollstigent. Ez egy kacskaringós hegyi útszakasz, drámaian gyönyörű helyszínen, amit télre lezárnak. Az odavezető út természetesen elképesztő, Ausztriában az ilyen utakért fizetni kell, de itt nagyon sok út panorámaút, nincs benne semmi különös. Ebből az irányból közelítve fentről lefelé kell majd megjárnunk lefelé menetben a hágót, ami eleve kényelmesebb, egy Porschéban pedig nem kell azon izgulni, hogy elfogy a fék. A YR.com azt jelezte, hogy lehet, hogy esni fog megérkezéskor, de nem volt mit tenni, most már odamegyünk, ha itt vagyunk. Az úton valóban esett a látványosság környékén, amit nem bántunk, mert nagyon kellemes drámai látványt kölcsönzött a kopár hegyvidéknek. Amikor elértük a Trollstigent, akkor is még borult volt a táj, de az applikáció szerint 45 perc múlva kisüt a nap. Úgyhogy addig bejártuk a szuvenírboltot, nézegettük a birkákat, ültünk az autóban, és bizony 45 perc múlva szikrázó napsütés volt a jutalom. Ekkor megnéztük az összes kilátót a környéken, majd leereszkedtünk az úton. Hétköznap révén nem volt túl nagy a forgalom, pedig itt tud kalandos lenni a közlekedés.

Trollstigen felé menet

Az efféle hágók jelentik a tökéletes drogot az olyan embereknek, akik számára a túra része nemcsak maga az út, hanem az autó is. Út nélkül mit sem ér egy Porsche, és amikor ilyen varázslatos tájban találkozik egy csodás autó egy isteni úttal, az felemelő érzés. Természetesen bármilyen számunkra kedves autóval, akár egy Marutival is csodás lenne megjárni az ilyen minőségű utat, de ha egy kanyarra termett autóval tesszük meg (még ha tatásan is lehet csak menni), akkor valahogy egy fokkal még beljebb kattan az élmény. De ha egy Simsonod van, az istenért, akkor se maradj otthon, ezt látnod kell!

A turistaboltot nem szabad kihagyni, ahogyan sehol máshol sem ebben az országban. Ettől is különleges ez az ország, hogy itt nem árulnak gagyi cuccokat. Gyűlölöm a mai világban azt, hogy szemetet gyártunk olcsón, sőt, néha ráadásul drágán. Én inkább fizetek a minőségért, és itt nem is adnak lehetőséget a választásra. Vettünk is pár használati eszközt, direkt olyasmiket, amikbe gyakran belefutunk a hétköznapokban otthon, hogy mindig emlékeztessenek arra, hol játunk. Több kilátó is van a környéken, nagyon szépen ki van alakítva az egész vidék, sokáig lehet császkálni, mielőtt az ember nekiáll leereszkedni az Trollstigenen az autójával. Ami egyébként tényleg tud izgalmas lenni, mert sok a busz, a sáv meg kevés, de átlagsofőr simán megoldja minden irányban.

Trollstigen galéria

Visszatértünk a Fagervik kempingbe, és másnap nem emlékeztem, hogy kerültem ágyba. Mindehhez köze lehetett annak az észrevehető mennyiségű Bacardinak is, amit megittam szörpként kólával, de ennyi hirtelen jött élményt muszáj volt síkosítani valamivel, hogy minél mélyebben az agyamba csusszanjanak. Az az alvás előtti utolsó egy óra mehetett a kukába, de addig élesen emlékszem az élményre, arra is, hogy milyen érzés a hajnali 1 órai világosságban rázni a seggem zenére a csajommal egy csodás fjord partján, körülöttünk nulla emberrel a környéken. Tömény boldogság ez a javából. Egy lazulós napot már otthon beterveztem az ezen a környéken töltött időbe, mert a pihenést sem árt kipihenni. Úgyhogy a másnap délelőttöt a barátnőm a fjord partján való olvasgatással, én pedig szenvedéssel töltöttem, délután viszont elkunyeráltuk a kemping bakterjának gyerekétől a biciklijét, meg a faterjáét is, és bekarikáztunk a közeli faluba. Régebben sokat tekertem országúton sportból, és természetesen párszor majdnem az életemmel fizettem ezen tetteimért. Kedvencem az volt, mikor a kanyarban szembejött velem a sávban Zámoly után a rönkszállító, aminek a sofőrjét nem tudtam megzavarni a telefonnyomkodása közben a pánikszerű ordításommal, de az utolsó pillanatban mégis valamiért felnézett és kikerült, pedig már puha dunyhának láttam az útmenti árkot. Errefelé felejts el minden pánikkal átitatott eseményt, gyér a forgalom mindenhol az országutakon, fasza minőségűek az utak, és nem az eldobált pelenkákat és mekis zacskókat nézed az út mellett, hanem a természetet, biturbó üzemmódban. Cserébe lehet edzeni bőven, itt nincs híján a vidék az emelkedőknek, és bizony fel kell készülni rá, hogy mivel nagyon 3D a vidék, sokszögletűek az események. Ha hosszút mész, akkor simán lehet olyan útvonal, ahol belefuthatsz szakadó esőbe, hóba az út mellett, és szinte le is éghetsz a naptól.

Kemping és környéke galéria

A kis falu, ahova betekertünk, Tresfjord volt, vettünk pár cuccot a helyi Sparban. Minden pénztáros tud angolul még itt is, ahogy minden ember az országban, valószínűleg még a takarítónő sem csak mutogatással kommunikál. Másnap útra keltünk következő állomásunk, Loen felé. Kapásból eltévedtünk, az offline GPS bevitt minket szó szerint az erdőbe, de nem bántunk, mert zseniálisak voltak az utak még ott is. Szerintem ez az ország nem a trollok földje, hanem a birkáké, itt az erdő mélyén is rengeteggel találkoztunk, és imádtam, ahogy leszarják, hogy jössz autóval. Fetrengenek az úton és kitartóan farkasszemet néznek veled, nincs más megoldás, ki kell szállni és elzavarni őket. Később útközben ismét elmentünk a Geirangerfjord mellett, úgyhogy megcsodálhattuk felülről is, de a fjordok látványából sosem elég. Az út ismét kellemes volt, az országút mellett is vannak nyilvános budik, amiket operához hasonlítanék a hazai MC Istik mellett.

Loen egy rövid megállónak volt betervezve, csak hogy megnézhessük a kilátást a hegy tetejéről, ahova a Loen Skylift visz fel, majd alszunk egyet egy kempingben és haladunk is tovább. Loen mellett foglaltam le egy kis kunyhót, ahova késő délután érkeztünk meg, és fél óra alatt be is gyalogoltunk a lifthez. Isteni szerencsénk volt ezúttal is, ragyogó napsütésben élhettük át az élményt. Nincsen tömeg, nincs zajongás, csak a könnycseppeket kiásó látvány, és persze a birkák. Meg idős angol turisták, akiket ha megkérsz, hogy csináljanak rólatok képet, ismét kicsordulnak a könnyeid, csak akkor már a röhögéstől. Mókás adalék, hogy innen ejtőernyővel ugrálnak le az igazi őrültek. Mi inkább visszafelé is a tágas libegővel mentünk, és miközben sétáltunk vissza a kempingbe, meghallottuk az első magyar szót a kint tartózkodásunk során. Egy kedves, középkorú ember szólított le minket egy ablaktörlőcsere közben, akivel jót beszélgettünk, és kiderült, hogy ő nem nagyon szeret ott élni Loenben. Már 17 éve nem szeret ott lenni. Van az a pénz, ami miatt nem megy ki az ember a konyhából akkor sem, ha melege van. Esetünkben pont az ellenkezője volt a fő gond, kevés a hő. Nem vagyunk egyformák, na.
Kicsit felháborodva mesélte, hogy ott van egy bicikli, amit már fél éve hagytak lekötetlenül, és még ugyanott található. Jókat kacagtunk közösen, épp készült horgászni, mindenki úgy ne szeressen ott élni, ahol, ahogy ő teszi.

Loen galériája

Másnap folytattuk utunkat tovább Flam felé, útba ejtve még pár látványosságot. Ezen út során következett leginkább az, amiért jöttünk. Egy része teljesen váratlanul történt. A trükk az, hogy el kell tévedni. Az alaphelyzet ugyanis az volt, hogy nekem valamiért a második napon eltűnt a mobilnet a telefonomról, de nem zavart különösebben, hisz vittünk magunkkal offline GPS-t is. Még tavasszal frissítettem is rajta a térképeket, biztos, ami biztos, így hát azt használtuk. Jól tudtam, hogy az nem biztos, hogy a legrövidebb úton visz, néha meg az erdőben járkáltunk, de ha az ember nem siet, és maga az út is cél, akkor ez kit érdekel? 

Bárcsak minden út ilyen lehetne

Tudtam, hogy nem lesz unalmas az út Flam felé, ezért sok időt szántunk rá, függetlenül attól, hogy nagyjából 300 kilométerről beszélünk, de mivel ebben az országban az egyenes út is kanyarokkal van kikövezve, igénybe vehetett ez négy órát, de akár nyolcat is. Nekivágtunk az etapnak, és töményen kaptuk az élményt, én bőséggel ki lettem szolgálva útmenti autóroncsokkal is, ami egy nagyon régi fétisem. Öreg traktorokból sok van szerteszét, de felbukkant régi Honda is, telepakolva olyan kacatokkal, amik nálunk percekig lennének csak a beltérben, újszerű alufelnik és egyéb alkatrészek hevertek zavartalanul egy ajtó nélküli roncsban. Alagútból, szerpentinekből sem volt hiány, és errefelé egyik sem hétköznapi. Alagútból komplett menüt össze lehetne állítani, kedvencem a bioalagút. Sem az építészek, sem a munkások nem sokat túlóráztak rajtuk, a belük teljesen natúr. Végig a kivésett sziklában megyünk, burkolva egyedül a flaszter van, némelyikben világítás sincs szinte egyáltalán. Két autó egymás mellett sokszor foghíjasan fér el, az izgalom garantált. Óriási kontraszt, hogy létezik Norvégiában az a fajta alagút is, amiben korforgalom található. Meg amibe bemész napsütésben, és kijössz esőben, tíz fokkal csökkentett hőmérsékletbe. Mindegyik élmény felejthetetlen.

Mentünk már egy ideje a fenséges országutakon, szokás szerinti adagokban kapva a vízeséseket, ám egyre nagyobb ámulatokba kellett esni, ahogy teltek a kilométerek. Utólag jöttem csak rá, hogy ekkor végigmentünk az ikonikus Sognefjellet úton. Elképesztő látvány tárult elénk mindenhol, és már tudni lehetett, hogy hosszú út vár ránk, mert túl sok inger késztetett minket megállásra. Ilyenkor néha a gázfőzőnkön megcsináltunk valami porkaját, ami az álomszerű környezet miatt rántott aranyórának érződött a szánkban. És amikor már azt hitted, hogy mindent láttál, akkor egyszer csak kijössz egy lájtosabb, 4,6 kilométeres alagútból, elnézel balra, és ami látványt egyetlen kiadásban is nehezen tudnál feldolgozni, azt megkapod duplán. A természet már évmilliárdokkal ezelőtt feltalálta a Photoshopot.

Kivasalt vízfelszín

Elmerengesz itt fél órát, de mindhiába, mert túl sok időt fogsz később eltölteni magyar betonházak látványával, ahogyan eddig is tetted. A rengeteg éven át felgyülemlett ingerszegény környezet élménye alkotja életem szendvicsének penészes, vastag kenyérszeleteit, közöttük egy lehelletvékony sonka apró darabkájaként fog mindörökké megbújni ez a látvány. Érezhető az íze, de a mennyiség miatt sajnos csak halványan, az élet igazságtalan. Vagy én vagyok az magammal, de hagyjuk, elkalandoztam.

Útközben a semmi közepén, egy gyönyörű tó partján hirtelen megpillantottunk egy büfét, ami miatt vissza kellett fordulni gyorsan, mert az ember nem mindig ehet jávorszarvas-burgert. Étvágygerjesztő környezetben betoltuk a menüt, ami egyébként meglehetősen finom volt. Cuki, hogy errefelé minden eldobható evőeszköz fából van, még azok a kiskanalak is, amiket a boltban a joghurtok mellé adnak. Utóbbiak toldhatóak, kismókusok és nagymókusok is alkalmazhatják. Természetesen itt a semmi közepén is makulátlan volt a budi. Nem sokra rá ismét meg kellett állnunk, néha akár az út közepén is pár kép erejéig. Megtehető, mert nincs őrült forgalom, akár percek is eltelnek, mire jön egy autó, ennek a gondolatától is erekciót kap az agyam utólag, pedig nem rólam fogják faragni az introvertáltak szobrát. De olyan helyen is muszáj volt kicsit ácsorogni, ami rádöbbentett, hogy minden fényképezőgép hitvány a világon. Az emberi szem lencséjén kívül semmilyen másik nem adja vissza azokat a tereket és színeket. Ráadásul közben nem hallatszik a mögöttünk zúgó két óriási vízesés hangja sem. Mindörökké a fejünk marad a legjobb kamera.

1180 méter magasan fut ez az út, nagy kedvencem volt. Érdemes megfigyelni az út mentén a többméteres rudakat, nem gyenge hóhelyzet lehet itt télen

Ami még lenyűgöző ebben az országban, az a változatosság. Ezen útszakasz során kaptunk belőle sokat, ugyanis nem mondtam, de mielőtt bementünk a nemrég említett alagútba, akkor előtte egy szerpentinen mentünk felfelé, csodás hegyvidéken, és amerre csak néztünk, fák voltak, mindenhol csodás zöld környezet. Amikor kiléptünk az alagútból, eltűnt az utolsó bokor is, ám így sem kevésbé gyönyörű tájban találtuk magunkat. Errefelé 800-900 méter felett már nem nőnek fák, úgyhogy sokszor megesik, hogy haladsz egy úton, majd egy éles határvonallal egyszercsak megszűnnek a bokánál magasabb növények. Nagyon furcsa élmény ez. Innen egy jó ideig haladtunk a kő és a víz paradicsomában, sokszor megállva nézelődni. Vártam, hogy megtörténjen egyszerre minden, ami eddig talonban volt, merthogy „majd ha piros hó esik”, itt ugyanis még abba is belebotlottunk! Tipp: Ha te is errefelé jársz, akkor te is hagyd ki a Flam felé vezető Laerdal-alagutat. Ez ugyan a világ leghosszabb, pórnépek által birtokba vehető alagútja a csaknem 25 kilométeres hosszával, de sokkal élménytelibb inkább meghágni felette a hegyet a piros hóval. Hosszabb ideig tart, de sokkal nagyobb élmény, én sem bántam meg, hogy hallgattam arra, aki ezt javasolta. Alagútból úgyis van bőven ezen kívül.

Flam felé félúton galéria

Elkezdtünk ereszkedni lefelé, kisvártatva megjelentek a fák, hamarosan a civilizáció jelei is megmutatkoztak, azokkal együtt a szűk utak is. Nem mondtam még, de itt nem irigylem a tanulóvezetőket, sokszor esik meg az, hogy egy meredek, kanyargós útszakaszon egyszer csak egysávos lesz az út, és farkasszemet néz egymással két konvoj. Ilyenkor néha nem a logikus dolog történik, hanem részese lehettem annak is, hogy nem az egyetlen szembejövő tolatott vissza az egyenes szakaszon a tőle tíz méterre lévő öbölbe, hanem négyen tolathattunk vissza hegynek felfelé kanyarban, mert a legelső autó vagy túl udvarias volt, vagy a szembejövő az a csávó volt, aki mindig megverte kiskorában.

Mielőtt elértük volna ideiglenes célunkat, még útba ejtettük a Borgudni fatemplomot. Ez az egyik legrégebbi fatemplom az országban, 1200 körül épülhetett, és 1868ig használatban volt. Azóta felújították, ma már múzeumként funkcionál. A sok száz éves épületekből ezernél is több volt, mára már alig maradt, mert hörgőmetálosok szerettek rágyújtani velük. Pedig tök cuki és szép az ilyen, külön érdekesség, hogy mivel Norvégiában is a temetők mindig a templomok körül találhatóak, ezeknek az ezeréveseknek is a környékét a jelek szerint aktívan használják még erre a célra. Fura élmény volt, hogy képeken nagynak képzelte az ember, de valójában nagyon kicsi épület. Megálltunk még a Stegastein kilátónál, hogy megcsodálhassuk Norvégia leghosszabb fjordjának egy szeletét. Az Aurlandsfjord laza 29 kilométer hosszan nyúlik be az országba, és ez csak egy kis leágazása Norvégia leghosszabb fjordjának, ami 204 kilométer hosszú. Egyik sem csúnyább a másiknál.

A Borgundi fatemplom kisebb, mint gondolnánk

 Látvány a Stegastein-kilátóból

Flamban és közvetlen környékén nem volt elérhető kempingben lévő ház már februárban sem. Sajnos a norvégok hozzám hasonlóan júliusban mennek szabadságra, ezért ahol kevés elérhető hely van, azok már idejekorán elfogynak. Sebaj, alig 10 kilométerre volt a Lunde kemping a Flåmsbana panorámavasúttól, ami miatt idejöttünk. A kemping nem volt túl jó, és én ezt bármelyikre rámondom, ahol sorba kell állni a zuhanyzásért és kakkantásért, és zseton bedobálása után jön a melegvíz. Ilyenkor jön jól, hogy nem vagyok jó alvó, de még főműsoridőn kívül is voltak emberek. Érkezés napján a kempingben maradtunk, ami szokás szerint egy nagyobb patak partján hevert, úgyhogy az ívóvízellátás és vele a főzés alapja is megvolt pár lépésre a házunktól. Úristen, nagyon hiányzik ez az érzés.
 Egész nagy házunk volt, de nem lett a kedvenc kempingem. A fényes éjszaka nekem nagyon tetszett, azonnal megszoktam

Másnap felkerekedtünk, hogy felszálljunk Norvégia egyik leglátogatottabb turistalátványosságára, a Flamsbana-ra. Ez egy húsz kilométer hosszú vasútvonal, ami kilométerenként egy alagútból áll, és alagútanként egy évig épült. Évente pedig egymillió koronába került megépíteni. Valaki nagyon rágerjedt a bolond húszasra arrafelé... Nulláról 865 méter magasra egy óra alatt gyorsul, és elég drága rá a jegy. Ennek ellenére marha sokan várakoznak rá mindig, mi is a népek közt voltunk, és természetesen gyönyörű időben ülhettünk fel rá. Tizennyolc alagutat kézzel vájtak ki annak idején, amibe igencsak rossz volt belegondolni útközben, és bár nem ez volt a célja az elkészítésének, de rendre a világ legszebb vasútvonalai közé választják.

Miután megjártuk az útvonalat, befejeztük az ásítozást. Sajnos az a baj, hogy előtte már annyi szépet, s jót láttunk, hogy hasonlót látni a távolban egy zárt kocsi kis ablakán keresztül már nem volt ugyanaz. Ám ha nem autóval járjuk be a vidéket, akkor mindenképp megéri a kitérőt, mert nem vonatozhatunk ilyen környéken akárhol a világon. Az egyik megállónál még egy kis műsor is vár ránk a Kjosfossen vízesésnél. Bár rám az itteni látványoknál ezúttal nagyobb hatással volt az, hogy észrevettem, hogy sok házhoz a tetőcserepeket kőből készítik. Mármint láttam, hogy úgy szeletelték fel a sziklákat, mint a szalámit, és onnantól fogva mindig észrevettem, ha egy házon ilyen cserepek voltak. Ettünk egy jóféle rénszarvashotdogot, és jól elvoltunk a szép időben.

Flam minigaléria

Másnap útra keltünk Bergen felé, mert próbáltam úgy megtervezni az utat, hogy ne unjuk meg a látványt, legyen városnézés is néha. Persze az előző nap már kiderült, hogy eltosztam a tervet, de nem számolhattam azzal, hogy ilyen szinten fognak párologni minden pórusomból a vízesések és megismételhetetlen hegyvidékek látványai. Nem tudsz felkészülni arra, ha valami túl jó lesz. Mi, magyarok a balsorsra várunk, hogy tépjen.

Bergen felé közelítve végre ránk talált a sztereotípia, zuhogott az eső, ahogy csak tudott. Lefoglaltam jó előre egy cuki kis AirBnB házat nem messze Bergentől, azt próbáltuk megtalálni. Délután négy előtt meg is leltük, egy istállóból átalakított különálló ház lett a miénk, tetőtérben a hálóval, a tulaj pedig az utca túloldalán lakott egy külön házban. Rögtön megkínáltuk mosnivalóval a hölgyet, hogy része legyen valami szokatlanban is. Készséggel megmutatta a mosógépet, és ránk bízta az egész műveletet, simán járkálhattunk a házukban. A hírhedt norvég zárkózottsággal olyan szinten találkoztunk, hogy csak a bérbeadó hölgy beszélt velünk, a férj nem jött a közelünkbe. Becsűrtünk egy adag mosnivalót nagy hálálkodások közepette, és elmentünk sétálni a környéken egy órát. Mivel errefelé minden út tekergős és szűk, ezért nagyon sokszor van az, hogy a postaládák az utcák elején vannak kirakva egymás mellé, mintha csak külön buszmegállójuk lenne. Az embereknek való buszmegállókban pedig az ilyen sűrűn lakott helyeknél sincs kitáblázva semmiféle menetrend, ahogyan a semmi közepén lévőknél sem. Itt mindenki applikációval él, bár nehéz elképzelni, hogy egy 80 éves néni is ezt tenné, de ezek szerint nincs ezzel gond. Mi is busszal terveztünk eljutni Bergenbe, a háziasszonyunk hamar el is mondta, hogy melyik appot töltsük le, hol szálljunk le. Miután kiszedtük a kimosott ruháinkat, elugrottunk autóval egy boltba, és ekkor elromlott a Porsche…

Heves hisztizéssel jelezte, hogy kiégett a jobb első fényszóró. Ez errefelé nagyobb gond, mint otthon, itt ugyanis mindenhol, folyamatosan égnie kell a világításnak, és ha nem kapcsolod fel, akkor az első szembejövő már villogni fog miatta. Úgyhogy a szállásra visszavezető út során meg sem lepődtem, hogy egy szembejövő kamionos már a félszem miatt is rinyált, úgyhogy nekiálltam izzót cserélni, miután visszaértünk a kis házikónkba. Amiben simán otthagyták nekünk még a családi ezüstöt is. Vajon hány percig lennének ezek fellelhetőek egy magyarországi szálláson? Költői. Az izzócserét viszont gond nélkül abszolváltam a gyári szerszámkészlettel, még szerencse, hogy előzetesen megnéztem otthon egy oktatófilmet, hogy fel legyek rá készülve.

A Bergenhez és környékéhez tartozó applikáció neve Skyss, és ugyanúgy tökéletesen lehet vele közlekedni, ahogy Osloban tettük a másikkal. Külön szenzációs dolog, hogy mi Kolltveitben szálltunk meg, ami Bergentől 18 kilométerre van, de ez is Bergenhez tartozik, az app simán működött buszügyileg. Nagyon amatőr városnéző vagyok, mert nem kedvelem őket, de azért megtettük, amit lehetett. Az időjárás is ugyanígy volt ezzel, mert amikor érkezésünk másnapján útra keltünk, hogy megnézzük Norvégia exfővárosát, felhős időben, de esőcsepp nélkül tudtuk ezt megtenni. Mivel ez a város az esernyők városa, és itt évente 213 napon át esik az eső, ez olyan volt, mintha valaki azt mondaná nekem, hogy ha leülök megnézni egy Tóth Gabi és Győzike beszélgetést a fradimeccs lelátóján, azt élvezni fogom. Van rá esély, de vajon mennyi?

Bergenben is van fura gyerekszobor, kézzel polírozott pöccsel

A busz patyolat volt, pontos, és fél óra utazás után megérkeztünk a városba. Közben végig egy rajzfilm ment a kijelzőn, hogy ne potyázzunk, úgyhogy valószínűleg Bergent is kezdi elönteni a külföldi népség, ahogyan Oslot. Itt még csak térdig ér, amott már fejbúbig. Számomra nem sok látnivaló van errefelé, az egyik, ami érdekelt, az a halpiac. Nem kedvelem a tengeri cuccokat, de a különleges dolgokat igen. Bálnavadászat a világon három országban engedélyezett, Japánban, Norvégiában és Izlandon. Hamarosan ez kettőre fog csökkenni, mert Izland kiszáll, úgyhogy már egyre kevesebb esély van megkóstolni egy ilyen óriási állatot, mi pedig itt álltunk egy helyen, ahol ez adott. Tudom, hogy ez manapság lassan szégyellnivaló, de nem véletlenül vannak gumós fogaim, nem lázadok az ellen, hogy mindenevőnek teremtett a sors. Bár van ismerősöm, aki nem eszik húst, de ezt megenné, hisz nincs lába, furák a vegák.

A halpiacot, ahogyan a fatemplomokat, szintén hatalmasnak képzeli el az ember, de valójában ez is egész kicsi. Észre sem veszed, és máris benne állsz, miután megérkeztél a városba, és hamar végig is tudsz menni rajta. Rengeteg a turista, magyar szót itt hallottunk a saját hangunkon kívül másodszor, egyben utoljára. Aki szereti a tengeri herkentyűket, az készüljön fel mindenre, és éhesen érkezzen, itt minden van. Látványnak jó volt nekem is, és végül lecsaptunk egy bálnaburgerre. Közepesen átsütve kértem, mert ezt javasolta a szaki, és jelezte, hogy ha netán nem felelne meg, vigyem majd vissza és feldobják még egy kicsit a lapra. A csajom pedig egy lazacburgert kért. Kisvártatva elkészültek, és félrevonultunk. A harapás izgalma úgy váltott át kínba, hogy hirtelen azt hittem, a bálna evett meg engem. Tulajdonképpen ez történt, megbosszulta a halálát, ezen nem segített volna semmilyen túlsütés sem. Az ízét a májhoz szokták hasonlítani, de én szeretem a májat. Van köze hozzá, de inkább olyan, mintha egy alkoholista Törpapa felrobbant máját sütné meg Hókuszpók, de Sziamiaú véletlenül belehányt előtte a tepsibe. A bálnákat igenis mentsék meg, mert a látványuk fenségesebb, mint az ízük... A lazacok mehetnek a gyomorba. Valószínűleg nem lehet véletlen, hogy a halpiac végén található egy McDonalds, és nem kong az ürességtől.

Felőlem visszadobhatták volna a vízbe a bálnát, szegénynek nagyon rossz az íze

A halpiacon minden is van

Fúj

Kötelező program még a Bryggen megtekintése. Ez maga a rakpart neve, itt Bergen legelső épületei találhatóak, ez is a világörökség része. 1300-as éveket idézi a környezet, és igyekeznek megőrizni az eredeti hangulatát. Mókás dolog, hogy a felújítások miatt letakart épületek ponyvái is próbálják hozni a hangulatot. Rengeteg a múzeum, tud sétálgatni az ember egy jó ideig, de beülni a magunkfajta nem akar sehova, mert itt egy szendvics is tízezer forint. Viszont a szuvenírbolt ajánlott, továbbra is csodás minőségű cuccokat lehet kapni, és az árak egy részét az ország elhagyásakor vissza is lehet kérni. Mi ezt sajnos elfelejtettük, ezért részletesebb infóval nem tudok szolgálni, pedig maga a folyamat egyszerű lenne, a kompkikötő előtt be kell térni egy megadott helyre, vinni a blokkot, és megtérítenek egy bizonyos összeget. Bárhogy is, vettünk többek közt két pulóvert is, ami mindig emlékezteti az embert erre az útra, és valószínűleg sokáig fogja tenni, mert tényleg fasza minőségű, ezt külön kiemeli a hozzá adott címke, amin a gyártó jelzi, hogy nem átbaszási céllal készült terméket vettél. A Floibanen siklóval még felmész a közeli Floyen hegyre, ahonnan megnézheted felülről a várost, ott még lehet sétálgatni a természetben egy ideig, majd irányba is lehet venni a szállást, elment a nap. Kellemes volt, de a következő napok sokkal izgalmasabbnak ígérkeztek.

Bryggen épületei, amiknek egy része épp felújítás alatt van, azok kaptak egyedi takarókat

Bergen a Floyen hegyről nézve

Másnap útra keltünk Rjukan városa felé, aminek egy darabja persze szintén a világörökség részét képezi. Maga az út szokás szerint nem volt érdektelen, ezt a részt vártam talán a leginkább. Bergentől Rjukanig 440 kilométer volt tervben, és két nevezetes vízesést még útba ejtettünk. Első a Voringfossen, ami Norvégia leghíresebb vízesése, 185 méter magas, ebből 145 méter a szabadesés. Ez utóbbi pont a MOL székház faroképületével egyenlő, akkorát kell elképzelni. 2020-ban építették ki igazán a környékét a vízesésnek, ettől fogva lehet mindenféle lépcsőkön át bejárni úgy a környéken, hogy még a vízesés felett is álldogálhatunk. Óriási élmény, az odafelé vezető autóúttal együtt. Mutatom:

Olyan, mintha a heptapodok próbálnának kommunikálni velünk, de valójában ezek szerpentinek, amik alagutakon belül találhatóak. Csiklandós egy élmény, nem kapni meg máshol

A hetes úton visszafelé haladva átváltunk a tizenhármasra, és már előre javasolta valaki, hogy ezt nem szabad kihagyni. És valóban, teljesen magával ragadó az út a vízpart mentén, ribizlifarmokkal, málna és egyéb gyümölcsök és virágok becsületkasszás bódéival, túloldalán a hegyekkel, vízesésekkel. Mindenféle gyümölcsöket termesztenek a környéken, ahogy mindenfelé, itt is megy a gazdálkodás nyélgázon, egy alkalommal még epret is vettünk egy utcai árustól, akinek óriási eperföldje volt. Valamiért a hozzám hasonló egyszeri ember nem így képzel egy ilyen sziklás vidékű országot, de itt kihasználnak minden talpalatnyi földet, és munkára fognak minden szál napsugarat.

Útközben döbbenten néztünk néha orbitális vízesésekre, ami a kutyát sem érdekelte. Érdekes, hogy némelyik országos látványosság lesz, míg a legtöbbre rá sem hederítenek. Valószínűleg a megközelíthetőség lehet az egyik szempont, ami megkülönbözteti a vizet a víztől, mert hamarosan elértük Låtefossen-t, és ott bizony muszáj is volt megállni egy kicsit. Ez egy több száz méter magasból érkező vízesés, és szinte biztos, hogy láttál már róla képeket, vagy videót. A 13-as út része, a közvetlen közelében kettéágazik, majd a mellette lévő hídnál ismét egyesül, és óriási energiával zúdul bele egy folyóba. Te pedig simán átmész ezen a hídon az autóddal, ez valójában nem egy turistalátványosság, csak egy út, ami látványossággá lett. Imádnivaló az energia, amivel zúdul az a töméntelen vízmennyiség, nem is értem, hogy tud ez a híd a helyén maradni. Hűtőmágnes vásárlása kötelező, meg jégkrémet sem minden nap eszel ilyen vízesés mellett.

Lassan jársz, mert többet látsz. A nyolcvanas tempó is soknak tűnik a látványokhoz képest, amik ezen az úton érnek Rjukan felé. A fákat helyenként ismét leváltotta a kopár, de gyönyörű zöld tóvidék, majd egy olyan szivárvány is megtalált minket, amit manapság illene becsomagolni. Csak álltunk és bámultunk, és úgy tűnik, hogy arrafelé sem lehet ez mindennapos, mert egy norvég autós is csatlakozott hozzánk egy bazi fényképezővel. Majd egy csaknem két kilométeres egyenes (!!!) úton is végigmentünk. Jó, néha az ég felé vezetett, sík nem volt, de nem kellett átfogni a kormányon, ami errefelé döbbenet. 

Egyenes út, hihetetlen...

A képek után itt végre meg lehet nézni néhány videót az eddig megénekelt élményekről:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Máté Csipszer (@matecsipszer) által megosztott bejegyzés

Rjukanban egy cuki kemping legcukibb házát foglaltam le. A gond az volt, hogy Bergen mellett egy összkomfortos házunk volt, ezért utána kissé kellemetlenül vakaróztunk, mikor beléptünk ebbe a kutyaólba. Víz nincs, budi természetesen a kemping része valahol, az áram volt az egyetlen luxus. A füstjelző nem jelezte, hogy működne, ami elég vészjósló egy teljesen fából készült bungalóban. Megkérdeztem a kempingben a baktert, hogy meg fogunk -e halni, de ő azt tippelte, hogy nem. Mondta, hogy hoz majd új elemet, de ő is tudta, hogy ez nem igaz. A környék csodaszép volt, a kis házak szabálytalanul szétdobálva vannak a kempingben, ami külön nagyot dob a vadon élményén. Van egy patak nem messze, amiben fürdenek az elmeháborodottak, a távolban pedig a Gaustatoppen hegység látható, ami a környék legmagasabb hegye, és a tetejéről Norvégia egyhatoda belátható szép idő esetén. Pont olyanban, amiket a következő napokra is jósoltak.

Délelőtt lazultunk, délután pedig meglátogattuk a helyet, ami nagy jelentőséggel bírt a második világháború idején, és a világörökség része lett. A vemorki vízerőmű ugyanis nagyon megtetszett a náciknak, itt akartak előállítani az atombombájukhoz szükséges mennyiségű nehézvizet. Ez nem különösebben tetszett sokaknak, ezért 1943-ban sikerült egy szabotázsakció keretében felrobbantaniuk az üzem kritikus fontosságú részét, egyben fél tonna elkészült nehézvizet is kiloccsantottak a padlóra. 1944-ben egy nehézvizet szállító hajót is elsüllyesztettek ezek a kópék, úgyhogy a németek sosem jutottak hozzá a kellő mennyiségű vízhez. Később kiderült, hogy enélkül is nagyon messze jártak az atombomba megalkotásától, de jobb volt félni, mint megijedni. A norvégok imádják a hőseiket, és óriási kultusz övezi azokat, akik véghezvitték ezeket az akciókat, mert tényleg nem volt akármilyen teljesítmény. Érdemes megnézni az épületet, ami már csak múzeumként üzemel. Az eredetit 1977-ben elbontották, de felépítették helyette a jelenlegit, és az eredetiből is találhatunk benne részleteket. Rjukanból érdemes elkapni a külön buszjáratokat, amik ide hozzák a népeket, ez benne van a jegyárban.

A generátorok óriásiak

Rjukan persze nemcsak erről híres, de a fekvéséről is, természetes erődítménynek is nevezik. Egy mély völgyben fekszik, ezer méteres hegyek közt, pont olyan tájolásban, hogy az év nagy részében a helyiek ott vannak, ahová a nap sem süt. Emiatt már száz évvel ezelőtt felmerült az ötlet, hogy óriási tükrökkel vezessék be a napfényt a városba, gondolom ez annak idején óriási baromságnak tűnt, de így volt ezzel Galilei is, aztán mégis mozog a Föld. Ehelyett inkább 1928-ban két felvonót készítettek, amikkel a helyiek felmehettek a hegytetőre napfényt nézegetni a hosszú telek során. Ezt Krossobanen-nek hívják, és a mai napig üzemel, mi is felpattantunk rájuk, hogy felmenjünk a 886 méteres magasságba. Odafent remek túraútvonalak találhatóak, mi is sétálgattunk egy kicsit. Sokan hozzák fel a bringáikat magukkal, amire külön van lehetőség a libegőkön, és innen indulhatnak kerékpártúrára a kemények a Hardangervidda-n, Európa legnagyobb hegyi fennsíkján.

Rjukan egy mély völgyben fekszik

Két pici felvonó hordja az embereket a hegy tetejére, akár bringával együtt

Fent jókat lehet túrázgatni az erdőkben

Mivel a Föld tényleg mozog, 2013-ban is rájöttek arra, hogy a napsütés nem játék, ezért megalkották a tükröket a hegytetőre. Így ma már három bazi tükör vetíti a fényt a város főterére, és mindig úgy mozognak napközben, hogy a fény mindig ugyanoda essen. Így aki telente napsütésben akar fürdőzni, az csak kiáll a térre. Mikor ott jártunk, akkor épp valami kirakodóvásár volt a téren, meg egy színpad, de a tükröket megláttuk lentről. Amikor felmegyünk a hegyre az előzőleg említett Krossobanennel, akkor oda is lehet sétálni a tükrökhöz egy hosszú túra keretében, de érdemes előtte tájékozódni, mert néha lezárják a környékét.

Télen így néz ki a helyszín a tükrökkel

Mi most csak ennyit láttunk belőlük

Jöhetett a Gaustatoppen meghágása. Ez a legmagasabb hegy ebben a megyében, 1883 méter magas. A csúcs elérése nem könnyű, egy ideig fel lehet jutni autóval kényelmesen, parkolni kényelmetlenül, majd a hegy belsejében található tákolmányokban kell közlekedni. Ez az egész ma már turisztikai célokat szolgál, de az ötvenes években katonai célokból építették ezt ki a hegy gyomrában, hogy fel lehessen jutni a hegy tetején lévő rádióállomásra. Sok a látogató, ezért sorba kell állni a bejáratnál. Itt a parkoló szintjén már nagyjából 800 méteren vagyunk, és hiába van odalent meleg, ide már kell a pulóver és a télikabát. Mi készültünk, de körülöttünk volt néhány együgyű ember rövidgatyában és pólóban. Pedig innen még ezer métert kell haladni felfelé, a szél ellen pedig semmi nem fog védeni. A hegy belsejében sem tudom, hogy mitől lenne meleg, de ők bíztak valamiben, amiben én nem.

Az első fázisban vízszintesen megyünk befelé egy kis villanyvonattal 860 métert. Már ez is eléggé alkalmas bármilyen horrorfilm leforgatására, majd eljutunk egy állomásra, ahol át kell szállni egy másik szerkezetre, ami nagyon messze van a vízszintestől, 40 fokos szögben halad felfelé még egy kilométert. Pontosabban két ilyen szerelvény van, amik egymással szemben közlekednek ugyanazon a vonalon, majd a közepénél lévő szélesebb részen kikerülik egymást. Teljesen egyediek ezek a kis vakarék kocsik, ide készültek 70 évvel ezelőtt, és azóta nyomják az ipart, el sem tudom képzelni, hogy hány kilométer lehet már bennük, de nem bizalomgerjesztőek, az fix. Negyed órát kell ülni bennük nagyon nyomasztó körülmények között, szegényes világításban, úgyhogy klausztrofóboknak semmiképp nem ajánlott. Túléltük, és a hegy tetején csodás kilátás tárult elénk…

Gaustatoppen galériája

Az ezer méteres hegyek kis kavicsoknak tűntek fentről, és őrület látni, hogy mennyi víz hever mindenfelé, miközben máshol a bolygón tombol a szárazság. Rengeteg ember volt épp körülöttünk, zsúfolt tud lenni a vidék nyáron, szokatlan a tömeg az országhoz képest. Télen egyébként le szoktak síelni a hegyről, még versenyeket is rendeznek, na az lehet a kemény. El lehet kóricálni egy órát a távolba révedés közben, és választhatjuk azt is, hogy gyalogszerrel megyünk le a hegyről. Állítólag ez két óra alatt megoldható, és utólag bánom, hogy mi nem ezt választottuk. Eleve mókás lett volna csatlakozni a hegyről lefolyó hangyabolyhoz, ami felülről látszott a vonuló népekből, másrészt pedig a lefelé várakozó tömeg mindig sokkal durvább, mint a felfelé várakozók. Őrületes hosszú embermassza állt sorba a lejutáshoz, ami nem lett volna gond, ha nem egy hideg, vizes, szűk barlangban kellene ácsorogni másfél órát. A kisvonatok hiába szolgálnak megállás nélkül, nagy küzdelem lejuttatni ezt a tömeget, és óriási megkönnyebbülés újra kint lenni a szabadban a végén.

Amilyen csalódás volt a bergeni luxus után birtokba venni a kis Veslebu nevő kunyhónkat, annyira elemi erővel szerettük meg már az érkezés másnapján, és most már nagyon nehéz volt elhagyni a végén. Épphogy fel lehet benne állni, áramon kívül csak mi voltunk benne, de ennyi bőven elég volt. Az emeletes ágyon én aludtam alul, a meleg levegő pedig felfelé száll, ennek ellenére még a csajom is imádta a helyet. Nem a külsőség a fontos, hanem a hangulat, ami az egész életnek a legfontosabb fűszere. Semmi nem fogja pótolni azt az érzést, amikor a kis kutyaól ajtaján belül elhúztam a reteszt, lehajoltam, hogy ne verjem be a fejem, majd kiléptem az olyan minőségű levegőre, ami itthon soha nem lesz. Finoman megcsíp hajnalban a 14 fok, hogy biztosan éberen figyeljek, én pedig meglátom szemben a Gaustatoppen csúcsát, majd balra fordítom a fejem, és meglátok két vízesést a hegyről, amik örökké tartó energiával festik a kemping falát alkotó hegy oldalát. Az élet kibaszottul szép tud lenni.

Két hét tömény menetelés után végül le kellett lépni. A terv az volt, hogy a pihenést kipihenjük a horvát tengerparton, mert az már aprópénz az eddigiekhez képest, és a csajom kamálja a tengerpartot, jusson neki is a jóból, ha már miattam megjárta a világ tetejét. Csodás volt látni, hogy mennyire megszerette ő is ezt a vidéket, pedig ha nyaralásról van szó, akkor szíve szerint az történne, ami tavaly, amikor megjártuk a Cinque Terre-t. Persze akkor is csempésztem bele hegyeket Ausztriával, de az egy másik történet. Norvégiát máshol hagytuk el, mint ahol beléptünk, Kristiansandból indult a komp, és az odáig tartó út során még próbáltam magamba szívni minden norvég molekulát. Megtöltöttük a vizespalackjainkat is, és még egész másnap azt kortyolgattuk, hadd legyen minél tovább kényeztetve a test is a lélek körül.

Nagyjából ez volt az út odafent. Persze nyilván hosszabb úton mentünk, nem pont ezen, de érzékelteti, hogy mi volt a kör

A semmi közepén a kompon, Dánia felé menet

Nürnbergben megálltunk egy éjszakára egy random szállodában. Másnap átmentünk reggelizni a közvetlenül mellette lévő Burger Kingbe, és földbe gyökerezett a lábam... Mint kiderült, ez az épület hajdanán egy Albert Speer által tervezett trafóház volt

Horvátország, sátor, 279000 kilométert futott Porsche. 6557 km volt összesen ez a túra, és minden métere kiváló hangulatban zajlott

Amikor odaértünk Horvátországba és kinyitottuk az ajtót, nem kaptunk levegőt. Idegen volt már ez a pusztítóan meleg pára a tüdőnek, kellett egy nap, hogy megszokja a csajom, nekem két élet is kevés lenne hozzá. Miközben pár napig döglöttem unottan a parton, gondolataim továbbra is észak felé zúgolódtak, és azóta is ez van takarékon folyamatosan, ahogy gyertya lángja mered az ég felé. Nem lesz már az élet ugyanaz ezután a kirándulás után, ahogy olyan sem lesz már, mint előtte volt. Vannak olyan határpontok, amiket ha átlépünk, utána már soha nincs visszaút. Sok éven át hittem, hogy ha eljutok oda, akkor tönkremegy az életem, mert megüresedik ennek az álomnak a helye, de most már tudom, hogy ha beteljesülnek a nagy álmok, akkor nem eltűnnek, hanem szétpukkannak, és mindent összefröcskölnek a lelkünkben, ettől az egész életünk egy kicsit szebb lesz.

Tudom jól, hogy sokmindent most nem láttunk, de ennyi fért most bele két hétbe Norvégiában, és erre is nagyon büszke vagyok, hogy sikerült összehozni. Sok pénzbe került, de az pótolható, mindig lesz valahonnan, az élményekből megszerzett emlékek viszont nem tűnnek el, amíg mi sem. Kicsit rossz érzés, hogy egy életen át gyűjtjük a tapasztalatokat, és a végén minden az enyészeté lesz, de talán pont ezért az írás képessége az emberiség legnagyobb mutatványa. Az emlékeim közé is most jobban bevésődött ezáltal.

Az álmok gyakran keserűek az ébredés miatt. Álmodhatunk bármilyen szépet, de mindig az utóíz a lényeg, és az ébredés keserve a legédesebb fajtáét ronthatja el a leginkább. Ezért vagyok különösen hálás a sorsnak, hogy átélhettem a legszebb álmomat, és miután a hazaérkezéssel felébredtem, semmi keserűség nincs bennem, továbbra is ugyanaz maradt a cél. Mindenképp vissza kell még menni, csak még feljebb. Találkoztam a hősömmel, és nem csalódtam, sőt. Hiába láttam sok mindent, ez nagyjából semmi ahhoz képest, amit még meg szeretnék nézni odafent. Az északi fény például készülhet, mert el akarom koptatni a tekintetemmel, ha addig élek is.