„Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember” - Mondotta volt Goethe. Szerintem meg inkább nem normális az ilyen ember. Viszont ami nem normális dolog, az belőlem érdeklődést vált ki, pláne ha kivan a négy kereke is a szenvedély tárgyának.
Én csak a buszbérleteimet gyűjtöttem, amikor még általánosba jártam, ami egy értelmetlen hülyeség volt, de arra jó, hogy ma is tisztán emlékezzek rá, akkoriban egy havi összvonalas bérlet Fehérváron 157 Ft-ba került. Ezen kívül egyforintosokat gyűjtöttem egy ideig, aztán mire összejött 800 darab, ott pingvineztem a doboz előtt hülye fejjel, hisz volt is pénzem, meg nem is. Igazából autót gyűjteni is egy baromság, hisz semmi nem pusztít jobban bármilyen gépet a tűzön kívül, mint az, ha nincs használva. Márpedig seggből mindenkinek csak egy jutott, karokból kettő, időből meg napi 24 óra. Ezért bizonyos mennyiség felett már egy hadsereg kell az állagmegóvásukhoz, tudna erről mesélni Jay Leno. De régen még az életben is több volt az anyag, korunk dúsgazdag, autóbuzi showmanje előtt már jóval napvilágot látott Barney Pollard.


Imádta a régi autókat, ilyenekkel is járt nap, mint nap. Kinevették érte, tulajdonképpen jogosan, hisz akkoriban rohamosabb tempóban és más irányban fejlődtek az autók, mint most. Manapság a heremasszázs funkciót és az önvezető autót fejlesztik, de aki ma átül egy új autóból az én 30 éves Cecíliámba, ugyanúgy el tudná vezetni, mert tulajdonképpen semmi különbség nincs köztük a vezethetőség szempontjából. Önindító indít, kormány előtted, három pedál alattad, egy váltóbot melletted, rögtön tudja mindenki, hova kell nyúlni. Bár persze talán egy kicsit elfehéredik az ember a fékhatástól. Akkoriban viszont aki 30 éves autóval járt, az olyan lehetett, mintha ma valaki a telefonja számológépe helyett inkább abakuszt használna.
Megmagyarázná a dolgot mindenki számára, ha azért tette volna, mert csóró volt. De nem véletlenül említettem Jay Lenoval egy lapon, bár a sómen tulajdonképpen csak ipari tanuló, elvégre hány autója van, száz, kétszáz?

Pollardnak a visszaemlékezések szerint nagyjából ezerkétszáz autója volt…

Én, minden váltáskor.

Amikor nemrég észrevettem egy hat (6) (!) évvel ezelőtt írt e-mailt, amit az egyik sporttárs küldött nekem arról, hogy ő miket cserélt ki, amitől sokkal jobb lett a váltási érzet.

Nem mondom, hogy megértem, mert ahhoz nem vagyok eléggé baltával faragott jellem, de el tudom képzelni a helyzetet, amikor nagyon közel kell megállni a lépcsőházhoz, és emiatt odaparkolnak más garázsa elé. Egy rövid időre.
De azt nehezemre esik felfogni, amikor valaki úgy gondolja, hogy az ő élete fontosabb a másénál, és hosszú órákig megakadályozza, hogy bárki szabadon használhassa a saját tulajdonát, és az idejét. Persze lehet olyan helyzet, amikor ezt is elnézném, mondjuk leparkolás után kis idő múlva meghal a sofőr, a kulcsot pedig magával viszi a túlvilágra, hogy a mennyei illemtanórákra is kocsival járhasson. Vagy kiszállás után elrabolják az idegenek, esetleg terroristák, akik csak akkor engedik el, ha megtanul közösségben élni.
Reménykedtem, hogy ezek valamelyike történt azzal a kiváló emberrel, aki biztos nagyon okos, de az a jelek szerint kifog rajta, hogy megértse, mire való egy garázs.

Autóbuzinak az élete folyamába egyszer bele kell cseppentenie a Ladát. A Lada jó dolog, mert rossz. Pont annyira, amennyire kell, elvégre ki szereti a tökéletesnek szánt dolgokat? Azok mindig unalmasak. Az oroszok garantálják, hogy ezen termékük nem lesz az, egy kimeríthetetlen tanulságbánya, ha úgy állsz hozzá, ahogy én, akkor pedig ez ráadásul hatványozottan igaz.
Külsőre szerintem szép, gömbölyűt a férfi a női formákon kedveli, autókban inkább az élek domináljanak. Már gyermekkoromban is tetszett, amilyen az eleje, olyan a hátulja, a hajtás pedig a mókásabbik felén található. 2007 nyarán jött el az ideje, hogy beszerezzek egyet, döbbenet, de annyira voltam bölcs, hogy tudtam, hobbiautónak szabad csak megvenni, volt is mellette egy olyan járművem, ami közlekedésre is alkalmas volt, és nem hányt tőle senki sugárban, még én sem. A kocka megvétele úgy zajlott, ahogyan tilos, ha az anatómia megengedné, utólag picsán rúgnám magam, ennek híján marad a pofánröhögés, amire a vendégem vagy.
Nem néztem meg egyet sem előtte, és ki sem próbáltam a konkrét példányt. Be sem lett indítva.

Ha valakinek felizzik az asszociációs készsége a címtől, arról egyrészt tudom, hogy nagyjából annyi idős, mint én, másrészt szégyellje magát, fúj. Harmadrészt pedig sejti, hogy mivel bizonyos elemeiben hasonlatos az a műfaj az autóberheléssel, készülök átnyújtani erre pár bizonyítékot a következő percekben. Így is lesz, a féktelenséget hagyva a végére. Cilinek ugyanis ideje felébrednie téli álmából, nekem pedig ideje volt befejeznem a műveleteket, amiket erre a télre szántam.

Szombat reggel vettem észre véletlenül, hogy nyitva a bontó, nekem meg kéne a Cilihez egy hátsó kerékagy, gondoltam szerencsét próbálok, egyúttal elhívom a csajomat is, nehogy az legyen, hogy nem viszem sehova.
- Mi van? Csomó dolgom van, nem érek rá ilyesmire, takarítanom kell, sütni, készülni a húsvétra, el is kéne mosogatni, különben is, mit csináljak én egy bontóban?
Gondoltam ez azt jelenti, hogy nem. Pedig bontózni öröm, gyerekkorom óta vonzanak a roncsok, ha meglátok egyet, rögvest elképzelem élete történetét. Elvégre mindegyik volt vadi új, spóroltak rá, imádták, örömmel vezették, most meg a szabad ég alatt zabálja fel az idő a kibelezett tetemeket. Szomorú romantika ez a javából.

Elég fantáziamentes a bélbajok kivizsgálásának krónikája, többnyire mindegyik művelet ugyanazzal jár: Éhezéssel kombinált fosás. Úgyhogy már szemem sem rebbent, amikor az MR előtt tájékoztattak, hogy a vizsgálat előtti napon igyak meg négyliternyi porból kikevert bájitalt (tízpercenként 2.5 decit), majd a nagy nap reggelén ismét egy litert, közben lehetőleg ne egyek semmit. A vizsgálat előtt négy órával már ne is igyak semmit. Magamon hordok egy bébifókányi zsírt, így nagyon nem drámáztam a koplalás miatt, de éreztem, hogy ismét nem túl rózsás napnak néz majd elébe az ánuszrózsa. Ha már altesti humor, amikor hashajtót iszik az ember, akkor igazán szó szerint értelmezendő, hogy fenékig üríti a poharat. Bár ezúttal majdnem a bejárat vált kijárattá, és nem az ital íze, hanem az állaga miatt. Az élet nem fenékig tejfel, néha inkább garatig!
Két liter után úgy döntöttem, hogy mégsem első az emberélet, ha ez az út vezet az egészséghez, akkor inkább eltévedek, az nekem úgyis zsigerből jön, a tesóm nem véletlenül hív Cook kapitánynak.

Vérrel már a gyártásom során is találkoztam, 1990-ben. Az ifjú Keiko halk felszisszenése lengte be a csupasz rakteremet, amikor megvágta az egyik szorgalmas ujját, de akkor még nem tudtam, hogy ezen esemény mennyire hétköznapi lesz az életem során. Ugyanis mint később kiderült, én, és még rengeteg sorstársam nem maradunk szülőhazánkban, hanem visznek minket Magyarországra, ahol mentőautóként helyeznek minket szolgálatba. Ez a gyártósor végén nem látszott rajtunk, magam is csak egy hétköznapi fehér furgon voltam, hátsó ülések nélkül. Nem értettem, de miután elértem a magyar telephelyre, akkor derült ki, hogy itt építik be a szükséges kellékeket, amiktől egy átlagos dobozos furgonból mentőautóvá válok.
Ahogy elnéztem az elődömet, ez nem lesz egy nagy kihívás. Nysa névre hallgató lengyel jármű volt, amiben állítólag a halottakon kívül minden zörgött menet közben. Már ránézésre is paródiának tűnt, a 2.1 literes motorjából pedig mindössze 75 életunt gebét préseltek ki, úgyhogy nem aggódtam a próbaút miatt. Engem ugyanis még az átépítés előtt bemutattak a sajtónak, és hát önmagában a 101 daliás lóerő a hátsó kerekeken is elismerő csettintéseket szült. Ezen kívül is akkora műszaki szakadék volt köztem és a lengyel exbajtárs között, mintha két külön bolygóról származnánk. Ami tulajdonképpen így is volt, hisz az úgynevezett vasfüggönyön túli világ errefelé tabunak számított. Élveztem ezt a helyzetet, ugyanis míg hazámban nem számítottam különlegességnek, itt még a merev hátsó tengelyre is hümmögtek, hisz a Nysa-hoz képest nekem még ezzel a megoldással is vízágy volt a futómű. Szervokormány, fogasléc? Állítható háttámla, ötsebességes váltó? Gyöngyként hevertem az ólban.

Leteszem a telefont, majd kerekekkel megropogtatom a murvát a parkolóban, ahol megálltam útbaigazításért. Eltévedtem, hát persze, csak nagyjából tudtam, hogy hova megyek, de a rutinos Cook kapitány paródiáknál ez üzemszerű állapot. Kisvártatva áthajtok a nyitott kapuszárnyak között, amik időkapuként üzemelnek, én 30 évet ugrom a múltba, és egy igazi gyártelepen találom magam, murvaszigeteken és sáróceánokon áthajtva pillantom meg az udvaron lelkesen integető Feri bácsit, akit javasoltak, hogy rendbe hozhatja hobbiautóm olajteknőjét.

Nagyjából egy éve cseréltem ki a gyári rugókat az Eibach gyártmányokra, amikor fel lett újítva a teljes futómű. Ez jótékony hatással volt a látványra, annál kevésbé a komfortra. Nem élveztem, hogy ráz az egész autó, mint valami túl pici kerekű ekhós szekér, a gyári gátlók meg eleve nincsenek szinkronban a keményebb rugókkal. Persze magyarázhatok én bármit, a legfőbb ok az, hogy egy vén seggfejjé lettem, aki be kell lássa, már lemaradt az efféle életről, ültetnie maximum fát kéne.
Tehát régóta érlelődött bennem, hogy visszarakom a gyári rugókat, és most sort is kerítettem rá.