Jókor hívtam, épp kajálás közben, az étel mindig megnyugtatja a férfilelket, így talán nem fog súlyos mondatokkal agyonverni. Csak annyi a kérésem, hogy mint profi mazochista, állapítsa meg a túlélési esélyeimet, bár már mindegy, hisz másnap megyek elhozni a járművet. Hallom a telefonban, amint Csikós Zsolt lehunyt szemmel, mély átéléssel veszi a levegőt, és elkezdi sorolni, hogy miért vagyok hülye, de a bagoly meg a veréb esete áll fenn, ezért csakhamar eljutunk a konklúzióhoz. A képzeletbeli cigit egy slukkra elszívja és mindent feladva közli:

- Hát jó, akkor lesz egy ilyened.

Letesszük és érzem, hogy ezzel nemcsak a hívásnak, hanem valahol az eddigi életemnek is vége.

Azt vettem észre, hogy már jó ideje kimaradtak a koncertek az életemből. Ez csak azért furcsa, mert zsengébb koromban nem rendeztek nélkülem fesztivált, minden tömeg azt várta, hogy ússzak a tetején, megannyi világsztárt tudtam vizslatni a színpad közeléből, Pogózás volt a középső nevem, és ha netán józanul jelentem meg valami élőzenés eseményen, rögtön kihívták a mentőt.

Hiába, megvénültem, unalmas lettem tán, de pont olyan öreg vagyok, hogy még fiatalnak képzelhessem magam. Valószínűleg ezért történhetett, hogy február 13-án azon kaptam magam Spotify ingerelte fejrázás közben, hogy épp rákeresek a neten, létezik -e még Limp Bizkit. Épp sokat hallgattam akkortájt, annyi energiát bocsát ki magából, hogy minden kávé elbújhat, ráadásul feszkólevezetésnek sem utolsó. És baszki nemhogy létezik, de pont jönnek Európába most tavasszal. Mivel nálam a világ nem ér véget a városhatárnál, minden nyaralás eleve sokezernyi kilométer levezetéséből áll, már néztem is, hogy hol lesznek a környéken. Lengyelország és Olaszország tűnt értelmes választásnak, és akkor már nyilván az utóbbi legyen, mert annál jobb hely nem sok létezik. Március 29-én lesz ott a móka, de már nem lehetett rá kapni jegyet...

Mivel már én is nehezen tudom számon tartani, hogy milyen autóim vannak, gondoltam ideje egy újabb krehácsügyi híradónak. Már csak azért is, mert pár hete páran tarkón vágtak néhányan verbálisan, hogy ők sem bírják követni, ezért jöjjön egy kis visszatekintés a múltba, majd a jelenen át a jövőbe. Megpróbálok rövid lenni, de nem biztos, hogy sikerül, mert utoljára másfél éve volt szó hivatalosan a készlet alakulásáról, akkor is csak nagyjából. Márpedig azóta befizettem néhány átírási lehúzást, kifizettem megannyi alkatrész árát, amik szerte a nagyvilágból érkeztek különböző típusokhoz, úgyhogy lássuk.

Nem az a baj, ha az ember hülye, hanem ha egyedül kell azt megélnie. Nagy szerencsére ketten toljuk ezt a szekeret a Bandival, és teljesen jól kiegészítjük egymást. Én egyszerre két szívlapáttal hányom fel a faszságokat a kordéra, Bandi meg néha lekotorja, elveszi tőlem az egyik szerszámot, pofán ver vele, majd jó messzire elhajítja. Ekkor van egy kis idő kiheverni a lelkes hülyeségeimet, de az utóbbi másfél évben megesett, hogy ő is feldobott vele a szekérre egy adag feleslegesnek tűnő dolgot. Olyan büszke voltam rá, hogy óriásit szalajtott az agyam, és idén egy megrakott billencsnyi őrültséget döntöttem a szekérre.
Kolléga rám nézett, szemhéja rángatózott, keze ökölbe szorult, egy pillanatra úgy tűnt, hogy felnégyel, de szerencsére mindezt az energiát a szekér tolásába tette, ami nélkül nem jutottunk volna sehova a diliházon innen. Események olyan láncolata következik most, amihez fogható soha nem történt ezzel az autóval, pedig idén töltötte be a negyvenet. Vagy a rosseb tudja, hogy mennyit, mert most talán fiatalítottunk rajta. Kapaszkodj, ez durva lesz

Kólával iszom a bort, sajtból csak a trappista, minden alsógatyám a teszkóból van, kedvencem a rántott hús kukoricás rizzsel, és időnként még a Szerencsekereket is megnézem. Proli vagyok tehát, ezért a sors a legjobb humoránál volt, amiért úgy alakította az életem, hogy adott elég pénzt ahhoz, hogy megvehessek egy Porschét. Nekem ez nem ékszer, hanem „csak” egy őrületesen jó autó, és ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint eddig bármilyen krehácsomhoz. Vagyis én akarom szerelni. Hogy fokozzam ezt a problémát, az a fajta együgyű proli vagyok, aki szerint régen minden jobb volt, még az anyagban is több anyag volt, az összes új bármi pedig gagyi. Ott a bökkenő, hogy ezzel egyidőben azt is érzem, hogy ezt folyamatosan bizonyítanom kell, nem beszélhetek a levegőbe, ezért túlzásba viszem a karbantartást… Ennek folyománya volt mindig is, hogy az összes öreg szaromra az indokoltnál sokkal többet költöttem. Most meg itt van ez a Cayman, ami egyáltalán nem öreg, és az összes alkatrésze aranyból van. Ha nincs aranybányád, akkor nem kellene csak úgy ész nélkül cserélgetni benne mindent, nem?

Dehogynem.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy minden ráköltött forintot megér az autó. Ha nem akarnám, hogy állandóan tökéletes legyen, akkor nem is kéne sokat rákölteni, de most még fokozódott a helyzet azzal, hogy egy álmom megvalósításában játszott fontos szerepet a járgány. Meg kellett vele járni Norvégiát, ami nagyjából 6000 kilométert jelentett, és bár szeretek berhelni, most fontos volt, hogy egy pisszenés nélkül tegyük meg a túrát, mert előre lefoglalt szállások vártak az út során. Úgyhogy rendesen át kellett nézni, és elejét venni a legapróbb gikszernek is, ugyanakkor fel kellett készíteni a csomagok befogadására. Mindez sok idő, és még több pénz felemésztésével járt, aminek már hónapokkal indulás előtt nekiálltam.
És amikor azt reméltem, hogy minden tökéletes lesz, akkor bekövetkezett az, amit pont meg akartam előzni. Elromlott az autó.

Elég a szarakodásból, most belecsapunk annyira a lecsóba, hogy a plafonon csak a fejem formája marad tiszta. Ezúttal kiderül, hogy nekem semmi sem szent, még annak az autónak is nekiesek kalapáccsal, aminek a keréknyomát sem volna illendő megnyalnom. De az élet nem kívánságműsor, és ha az ember nem rántott aranyórát eszik reggelire, csak úgy csinál, akkor muszáj saját kezűleg megberhelni a Porschét. Közben mégis érzi az egyszeri, hogy ilyet tenni egyrészt nem illik, másrészt őrületes a félelem, hogy mi van, ha elront valamit. Így hát szaros gatyával bár, de nekiálltam meglazítani sok csavart, amikhez legutóbb a gyártósoron nyúltak.

Ideje szót ejtenünk a komoly dolgokról is. Miért tart valaki öreg luxusautót? Ha valaki engem megkérdez, adok magamnak egy pofont, megveregetem a vállam, sírok egy rövidet, nevetek sokat, és mire válaszolhatnék, a kérdezőnek csak a hátát látom a horizonton. A logika messze elkerüli az életemet, ettől tudok örülni dolgoknak. Szenvedélytől fűtve vagyok ostoba, emiatt szeretem ezt a régi vackot. Emiatt állok rá a rollerre megannyi kilométeren át is akár. Nem a szopóra, hanem a Lime-ra. De előbb lássuk, hogyan költöttem el rá négyszázezret, hogy ne kelljen többé karton felett parkoltatni.

Néz rám a garázsban, és nem érti, hogy került ide. Nézek rá, és nem értem, hogy került ide. Berheltem én már autókat életemben, de azokban mind rossz helyen volt a motor, és megszokott módon készültek. Érzem minden porcikámmal, hogy ez itt nagyon más világ. Elkezdek közelíteni felé a csavarkulccsal, és látom, hogy legszívesebben bekuporodna a sarokba félelmében. Nem tudja, hogy én még nála is jobban félek. Becsukom a szemem és meglazítom rajta az első csavart. Ezt rengeteg másik követi, és utána már nem is rettegek. Eddig úgy tűnik, hogy az autó is fellélegzett.