Azt vettem észre, hogy már jó ideje kimaradtak a koncertek az életemből. Ez csak azért furcsa, mert zsengébb koromban nem rendeztek nélkülem fesztivált, minden tömeg azt várta, hogy ússzak a tetején, megannyi világsztárt tudtam vizslatni a színpad közeléből, Pogózás volt a középső nevem, és ha netán józanul jelentem meg valami élőzenés eseményen, rögtön kihívták a mentőt.
Hiába, megvénültem, unalmas lettem tán, de pont olyan öreg vagyok, hogy még fiatalnak képzelhessem magam. Valószínűleg ezért történhetett, hogy február 13-án azon kaptam magam Spotify ingerelte fejrázás közben, hogy épp rákeresek a neten, létezik -e még Limp Bizkit. Épp sokat hallgattam akkortájt, annyi energiát bocsát ki magából, hogy minden kávé elbújhat, ráadásul feszkólevezetésnek sem utolsó. És baszki nemhogy létezik, de pont jönnek Európába most tavasszal. Mivel nálam a világ nem ér véget a városhatárnál, minden nyaralás eleve sokezernyi kilométer levezetéséből áll, már néztem is, hogy hol lesznek a környéken. Lengyelország és Olaszország tűnt értelmes választásnak, és akkor már nyilván az utóbbi legyen, mert annál jobb hely nem sok létezik. Március 29-én lesz ott a móka, de már nem lehetett rá kapni jegyet...
Mivel impulzív életet élek, ezért rögtön vettem volna jegyet így is, de már az előbb megbeszéltük, hogy öreg vagyok és unalmas. Ennélfogva megvártam a másnapot, elővezettem a hülyeségem a mátkámnál is, elvégre akkor az a hétvége kuka a közös nézőpontból nézve, mert ő nem jönne tiniként ugrálni. Nem mellesleg ez az egy nap majd egy vagyonba kerül, amilyen nyomorék lettem gerincileg, még bajom is eshet, márpedig olyan öreg sosem lehetek, hogy üljek egy koncerten a lelátón. Természetes élőhelyem a zúzda epicentruma, vagy az, vagy semmi. Úgy lett volna jó, hogy kiveszünk még körülötte pár nap szabadságot, és körülnézünk a környéken, de a meló ezt elbaszta, úgyhogy egyedül kell mennem, ha megyek. Márpedig megyek, mert életcélom a kaland, amíg csak képes vagyok levegőt venni. Vettem egy jegyet másodkézből a viagogo-n. Ticketmasteres jegy eredetileg októberből, amit most egy Matteo adott el egy Máténak, nincsenek véletlenek. Kockázatos jegyet venni vadidegentől, mert ezt másoknak is eladhatta akár, lefénymásolhatta ezerszer, vagy mittudomén… Megeshet, hogy odamegyek, nem engednek be, és koncert helyett ehetek egy jó pizzát, meg ihatok egy rossz Morettit. Letöltöttem a jegyet és kinyomtattam. Vajon ezt már megtette valaki más is? Para.
De akkor érezzük, hogy élünk, amikor veszélyben vagyunk, mindig a kockázatban van a vitamin. Így hát nem sokat kellett gondolkodnom, hogy miként lehetne még kockázatosabbá tenni a helyzetet… Mármint emlékezetesebbé. Loserville úgyis a turné neve, hátha méltó módon lehetnék lúzer. A 34 éves, 380 000 kilométert futott Lexus szedánnal, alias Tankkal kellene menni, amit tavaly majdnem eladtam, de szerencsére karácsony előtt egy nappal meggondoltam magam. Autópályán alig fogyaszt 10 litert a 4000 köbcentis vényóc. Oda-vissza Bologna 1600 kilométer, legalább könnyű kiszámolni a benzinköltséget. Soha nem voltam még ezzel a döggel külföldön, de ez volt az első autóm, amit egyszer már haza kellett trélerezni az út széléről. Az együtt töltött öt évből pedig volt már talán egy, amikor nem folyt belőle semmi. Tökéletesedik a terv, egyre nagyobb faszság, kezd túlságosan is tetszeni. Lefoglaltam egy szállást a helyszín közelében, hadd szóljon.
Vannak dolgok, amiket nem akar megtudni az ember. Amit nem tud elfelejteni, miután tudomást szerzett róla, és ami után már nem lesz ugyanolyan az élete. Ilyen az, amikor megtudod, hogy honnan jött az az elnevezés, hogy Limp Bizkit.
Ha nem tudod, akkor nem is akarod tudni, ezért már most szólok, hogy ennek a keretesnek az olvasását hagyd abba most rögtön, ha ugyanolyan életet szeretnél magadnak, amilyen eddig a pillanatig volt.
Tehát, a "limp biscuit" egy népi játék elnevezése. Leginkább hím tinik között fordulhat elő. Leraknak egy kekszet praktikus magasságban, amit ezután körbeállnak. Kezdetét veszi az, amit a tinik túlontúl sokat művelnek, jellemzően a négy fal között, csak itt bajtársak között, és a célkereszt közepén a keksz áll. Ahogyan az lenni szokott általában a játékoknál, az utolsó veszít.
Ha engem kérdezel, akkor túl sokat is, neki ugyanis el kell fogyasztania ezt a pórul járt kekszet.
Vigasztalhat mindannyiunkat az a tudat, hogy ez a játék valószínűleg csak elméletben létezik, és csak azok művelhették a gyakorlatban, akik a dokkolást is. Ha nem tudod, hogy az mit jelent, annak már járj te utána, ne én legyek minden rossz hír hozója. De inkább ne tedd.
Eljött a március 29, a várva várt kellemes rettegés, előző nap telepakoltam a Tank csomagtartóját a fél garázzsal, hátha. Szakadt az eső, hát persze, hogy minél kevesebb kedv legyen elindulni. De megfelelő mennyiségű még bőven akadt, így hát elindultam szépen, és az utazás pont olyan élmény volt, amilyen egy 34 éves, hajdanvolt luxusautó bőrfoteljébe süppedve tud lenni.
Egész úton hol esett, hol szakadt. Előző nap fel is vérteztem az eszközt két új lapáttal
Csodás suhanás volt, időnként megállva, mert nem voltam teljesen egymagam, ott volt velem egy jó kis felfázás formájában a pisilutri. Akinek a hólyagját már megverte ezzel a sors, az tudja, hogy mennyire kellemes úgy élni, hogy állandóan megvan az inger, és emiatt sosem tudni, hogy ha fényt kap a műszer, akkor intenzív aranyesőt ad, esetleg csak csurran-cseppen, vagy vaklárma áldozatává váltunk, netán már későn is érte a fény. De legalább a lágy ringatózás nem fokozta az ingert, és végül szerencsésen alakult az élet, a lerohadás elmaradt, 806 kilométer letudva, és még a Tank is csak külsőleg lett nedves. Útközben végig morfondíroztam, hogy bár nagyon régóta kedvelem, végigkísérte a fiatalkorom, de nem vagyok megátalkodott rajongó, és sokba kerül ez a kiruccanás, de mindenhogy megéri, mert a LBizkit az, aminek nagyon jól áll a megöregedés, nem fásultak bele az egészbe. Nem mellesleg szeretik a Nirvana-t, ami nekem a legkedvesebb zenekar a világon. Sajnos 15 évesen futottam bele a létezésébe, és akkor már késő volt, Kurt Cobain már két éve meghalt, nem volt esélyem élőben hallani őket. Mindenesetre úgy jön ez a Limp Bizkithez, hogy régebben időnként mókából eljátszották a Nirvana-tól a Smells like teen spirit egy részét a koncertjeiken. Sajnos most már nem volt erre semmi esély, kicsit utánajártam, hogy legutóbb tavaly nyomták el talán, akkor is Amerikában, a mostani európai részén a turnénak meg sehol, pedig voltak állomások bőven. Tudom, mert érdekességképp mindig megnéztem a setlist.fm-en, hogy miket nyomtak le a különböző helyszíneken. Egy jó kis best of Limp Bizkitre lehetett számítani, jól fog esni egy kis nosztalgia zúzda azokra. Eleve hiányzott már az érzés, amikor minden lábdobnál megremeg a felsőtest, a basszusgitártól pedig berezonál az agy.
Ha már nem adtam el, meghosszabbítottam Bicskéig. Kerítettem rá gyári felniket, amik kaptak egy teljes felújítást, meg új gumikat
Az ilyen utaknál állomásokban kell gondolkodni, odaértem Bolognába, első fázis kipipálva, most már csak a jegynek kell jónak lennie, minden más le van szarva, innen már haza is gyalogolok, ha kell. Lepakoltam az öreg Tankot, és ahogy a törvény előírja, jó hosszan vissza is tekintettem rá. Szerencsére még a szobából is ráláttam. Eddig öt év alatt azt hiszem egy éjszakát töltött a vadonban, és most itt hevert egy olasz parkolóban, aminél kockázatosabb hely talán már csak egy francia betonplacc lehetne. Mindegy, tud magára vigyázni, és ha már a világ egyik legkellemesebb országában voltam, akkor elugrottam megenni egy pizzát, majd az étteremből indultam a helyszínre. Az esetleges rábaszás éhgyomorra lenne a legrosszabb. Amíg vártam a tápot, még elolvastam az apróbetűs részt is a jegyen, ami világosan kimondja, hogy ne merészeljük megvenni idegentől, mert akárhányszor lemásolhatják, őket meg nem terheli ezért felelősség, ha pedig megszívtad, még ki is röhögnek, körbeállnak és leköpnek. Ehh.
Odaértem az arénához, tömegek mindenfelé, beálltam a sorba. Olyan érzés volt, mint amikor az ember nem is akarja, hogy valaha sorra kerüljön, mert addig legalább még nem tudja, mi vár rá, a boldog tudatlanság állapotát mindenki ismeri. De nem akartam elkerülni a végzetet, átnyújtottam a papírt a jegykezelőnek. Ő ráirányította a stukkerét, megnyomta a gombot és… Piros X villogott, a gépből áradó elutasítás hangja pedig óriási pofonként csattant a füleimen. Faszom, legalább ettem egy pizzát. Láttam, ahogy a csaj megpróbálja még egyszer, de közben nekem már száguldoztak a gondolataim, még esetleg megpróbálhatok venni valami sötét alaktól egy másik jegyet itt valahol, hátha azzal is megszívom. De az is lehet, hogy nem. Mennyit kérhet vajon? Az a baj, hogy már itt vagyok, semmi nem lenne drága, hogy baszn….
- This is not the proper gate. Go around to the other one!
Aztakurva, a remény olyan vehemenciával tért vissza a helyzetbe, amilyen lendülettel kotródtam tova. Továbbra is esett az eső, a helyszínig már több kilométert gyalogoltam le benne, kezdett átázni a cipőm, de akár villámok is csapkodhattak volna belém másodpercenként, akkor is muszáj volt odaérnem a másik kapuhoz. Ezúttal minden sor hosszúnak tűnt, derüljön ki mielőbb, aminek ki kell. Útközben érdeklődtem, hogy hova kell beállni azoknak, akik a színpad közelébe, alias a pit-be mennek, és meg is lett a megfelelő sor. Ahol nem is volt sor. Nem kellett várni, egyből jöhetett a para, a nő ráirányította az eszközt a QR-kódra, de az nem jelzett semmit. Másodszorra sem… Ekkor átvettem az irányítást, izgatottan mutogattam a papíron lévő két vonalkódra, próbálja meg azokat is, de hamar, és ha fél századmásodperccel később teszi meg, akkor már lehet az én kezemben lett volna a szkenner. Ráirányította, és zöld jel, boldogító csippanás lett az eredménye… De ezt a hangot már csak távolról hallottam, gyorsan tovább robogtam, mielőtt kiderülne, hogy rosszul láttam a zöld színt, kapjanak el, ha tudnak. Második fázis is kipipálva, innen már minden mindegy, csak várni kell, és túlélni a zúzdát. De az nem is olyan fontos, éltem már eleget, csak lehetőleg ne a koncert legelején törjek ketté, hanem inkább a végefelé.
Lehet nem szeretni a Limp Bizkitet, de baszki, ami 30 éven át ugyanolyan energiával működik, és még most is fiatalok tombolnak rá, az azért megérdemel egy csettintést. Az meg pláne, hogy a pisilutri egy sokezres tömeggel megtöltött arénában, amivel alig néhány budi veszi fel a küzdelmet, milyen fokú koncentrációt igényel. De emellett figyeltem a népet, hogy nyuggertalálkozó lesz -e, oxigénsátrakban fekvő emberek a hordágyaikkal foglalják -e majd el a pit nagy részét, hátul meg kerekesszékben ücsörögnek a többiek, de nagyon nem ez volt a helyzet. A túlnyomó része huszonéves, nagyon max harmincas, és csak a maradék a magamfajta, egészen hihetetlen. De látszik, hogy változnak az idők, én nyilván hozzá sem értem a telefonomhoz a koncert kezdetétől, hisz egyetlen pillanatot sem akartam képernyőn keresztül nézni, de baszki, még a zúzdában is akadtak videózó emberek. És az is kiderült, hogy tényleg túl régen voltam világsztárok koncertjén, mert amilyen hétköznapi dolog volt fiatalon pár méterről látni valakit, akit addig csak képernyőn láttam, most annyira elemi élmény lett belőle. Nem mellesleg nagyon értenek a közönséghez. Nem spórolják el vénségükre sem.
Szerencsére le tudtam ülni a várakozás közben az arénában, és jól kirúgtam a hámból ezzel az egy sörrel (8 EUR), nem mertem többet a lutri miatt
Kegyetlen jól éreztem magam, repült az idő, de annál jobban csak én repültem a magasba, nem sokkal azután, hogy meghallottam bizonyos húrpendüléseket. Mókás közönségbasztatást követően ugyanis hirtelen elkezdett szólni a Heart shaped box kezdete, márpedig az egy Nirvana szám. Aztakurva. Ekkor bejelentette az öreg Fred, hogy ő bizony minden Nirvana számot imád. Aztakurva… ekkor már egyre hevesebben reméltem, hogy vajon tényleg AZ következik?
Felharsantak az első legendás riffek, én pedig a plafonig repültem ütemesen örömömben. Pont nagyon fiatalok között voltam épp, ezért ők talán nem is értették, hogy mi történik, pedig megtörtént az, amiben egyáltalán nem is reménykedtem, hisz egyetlen helyen sem nyomták el a Smells like teen spiritet a turnén, pedig volt már ezelőtt 12 európai állomás. Az ezt követőeken sem. Lehet, hogy tényleg szerencsés szám a 13? Annak kell lennie, mert most is nehezen hiszem el, de tényleg megtörtént, hallhattam élőben Nirvana-t! Gyermeki öröm még most is, és nyilván nem ugyanaz, mintha ők játszották volna, de basszameg, ugyanilyen mellkasrezgető hangerővel mehetett ez régen is, ugyanekkora arénában, ugyanilyen tömegben, akik ugyanígy üvöltik a szöveget. Őrület ez az egész, képtelenség, hogy ekkora szerencsém volt, pont erre a koncertre jöttem, ahol még ezt is megkaphattam pluszban, és még ide is értem, ennél jobb egyszerűen nem lehetett volna az egész nap... <3
És még túl is éltem. És mindössze egy sört ittam, skandalum. Leszarom, hogy a szállodában nem volt melegvíz még reggel sem, az sem érdekel, hogy tizenhat órát utaztam másfélért, az is mindegy, hogy hiába voltam dögfáradt, éjszaka alig hagyott aludni a lutri, csak az a fontos, hogy egy olyan hétvége kerekedett egy február 13-án keletkezett röpke gondolatból, hogy arra mindig csodás lesz visszagondolnom. És a Tank sem rohadt le, még az is lehet, hogy élvezte ő is ezt a hülyeséget, és vigyorogva nyomta le velem az 1605 kilométert a két nap alatt.
A másnapi hazaút már kellemes időben történt, és amint látható, nincs morzsapara, engem nem parancsol ki magából egyik autóm sem, hogy ehessek valamit
Isteni döntés volt megtartani, ennél kellemesebb utazásban egyik másik autómmal sem lett volna részem. Bár mindketten rozsdásak vagyunk helyenként, egyszer tuti végünk is lesz, de az is biztos, hogy addig élünk!
