Az élet mindig is egy kirakós játék volt. Mindenkinek megvan a saját készlete, amit a sors kiosztott neki, de akárhogy próbálod, nem fogod tudni teljesen kirakni. Az élet túl rövid, és nem tökéletes, ahogyan igazságos sem, mert a készleteket véletlenszerűen osztja, nem mi választjuk meg. Viszont mindenkinek vannak nagyon fényesen csillogó darabjai a kirakósban, amiket mindenképp meg kell próbálni a helyére tenni, még ha nehéz is. Nekem ez a darabka Norvégia meglátogatása volt, és soha nem vesztettem szem elől, mindig fehér ujjakkal szorítottam a mancsomban már sok éve. Sokszor próbáltam a helyére rakni, de mindig jött valami, ami kilökte a kezemből. Esetleg önként kellett félretennem, mert épp egy olyan darab volt soron, amit ugyan fájdalmas volt lerakni helyette, de muszáj, különben ez sem kerülhetne sorra, hisz a darabok egymáshoz illeszkednek. Máskor pedig megesik, hogy csilloghat akárhogy a darabka, épp sötéten látunk mindent, emiatt nem vesszük észre. De amikor a test és a lélek összhangja tökéletes, és semmi más sem fújja ki a kezünkből a régóta szorongatott, meseszép példányt, akkor végre a helyére tudjuk illeszteni. Nekem ez idén végre sikerült, és az érzés olyan, amihez talán hitvány eszköz a szó. De mindent meg kell próbálni.