zóta, hogy megszülettünk, állandóan fenyeget minket az elmúlás. Ott lebeg felettünk egy laza cserép formájában, néha láthatatlan módon ugrik elő a sarokból egy rutinvizsgálat alkalmával, és egy sofőr is léphet túl lassan a fékre, ha épp gömbölyű a talpa. De még a legóvatosabb, legszerencsésebb emberre is ott leselkedik a kérlelhetetlen főellenség, az idő.
Az idő megállíthatatlan mohósága mindent és mindenkit bekebelez, előtte pedig kóstolgat, időnként megmar a vasfogaival, téged is, engem is, körülöttünk is mindent. Mohósága csillapíthatatlan, és nagyban gondolkodik, csillagoknak, galaxisoknak, mindennek véget tud vetni, mert a világon nincs semmi, amire ne lenne hatással.

És mind tudjuk, hogy mit tud művelni valamivel, aminek minden egyes zápor is egy-egy koporsószöget jelent. Ember alkotta ezt a dolgot, tehát hemzseg a hibáktól. Ezen a világon alkotta, vagyis falja az idő. És ahogy az emberek közt, úgy az autók között is vannak kivételesen szerencsések. De van egy fontos különbség, a tárgyak nem tudnak magukra vigyázni. Ki vannak szolgáltatva nemcsak az időnek, amiben élnek, nemcsak az anyagnak, amiből készültek, hanem mind közül a legkiszámíthatatlanabb veszélynek is, az embernek.

A cikk folytatása itt található!

Hetekkel előre lefoglaltam az autószállítót, de gondoltam október elsején még rákérdezek telefonon, hogy akkor ugye minden oké, mehetek érte, hogy azzal vihessem az autómat OT-vizsgára hatodikán. Egykedvűen, csak formaságból kérdeztem rá, hisz még soha nem volt gond, mindig flottul mentek itt a dolgok, bármikor is béreltem ki. De most kijózanító csapást mért rám a sors:

- Esélytelen! Még mindig a szervizben van sajnos.

Nyaki ütőeremmel a százas szöget is be lehetett volna verni hirtelen a gyémántfalba. Az Alfetta két évvel ezelőtti megvásárlása óta egyetlen művelet sem volt vele egyszerű, de úgy tűnik, hogy a sors még nem rakta el a korbácsot. Még szerencse, hogy rákérdeztem, különben kedd reggel álltam volna ott dühtől görcsbe rándult fejjel, amikor kiderül, hogy nincs mivel vinni a jószágot Veszprémbe. Úgy tűnik, nem lankadhat a figyelmem egy pillanatra sem, pedig már így is önkéntelenül összerezzenek, ha az október 6. kerül szóba.

Ez is csak egy vizsga. Ugyanúgy rettegek előtte, mint amikor annak idején a tanár lapozgatta a naplót, vagy amikor a rendőr integet az út szélén. A képlet egyszerű, ha vizsgáznunk kell, akkor ott az érzés biztosan az, hogy baj lesz. Olyan opció nincs, hogy nyugodtak legyünk, hisz az eredendő bűn érzéséhez errefelé vallás nélkül sem kell indok. És amikor olyan vizsgán kell megfelelni, ahol teljesen ki vagyunk szolgáltatva, hisz attól függ az eredmény, hogy mit reggelizett a vizsgáztató, nos… Ennél semmilyen vizsgahelyzet nem lehet rosszabb.

A cikk folytatása itt található!

Tudjuk, hogy ha késsel támadnak, el kell futni, ha pisztollyal, akkor neki kell menni. Csak azt nem mondta még el senki a világon, hogy akkor mit kell tenni, ha maga az élet támad rád egy öreg Alfával. Szerencsére nem eshet ez meg bárkivel, csak azokkal, akik nem hajlandóak kidobni kaját, szándékosan a táp rossz részével kezdik, és a végére hagyják a finomat, az olyanokkal, akik akkor is megeszik a lángost, ha a széle szinte mócsing, a közepe pedig üveg. Az ilyenek nem riadnak el egy foshatár Alfa felújításától sem, mert tudják, hogy ha már kikérték, akkor ez a sorsuk, büszkén, pókerarccal végig kell rágni magukat rajta, hisz ők a hibásak, hogy a Topogóba mentek enni, nem pedig a Tündöklőbe. De oda úgyis csak a biztosra menő pojácák mennek, mit keresnénk mi ott? Mindig a kaland a legjobb fűszer.

A cikk folytatása itt található!

Amik a világ legjobb érzései közé tartoznak:

- Autót venni
- Jó autót venni

Utóbbi nem jelenti azt, hogy hibátlannak kell lennie, mert ha az ember nem a szalonból, hanem a megunt tárgyak osztályáról vásárol, esetleg a szeméttelepről, akkor ez nem is szabad, hogy elvárás legyen. Az ember megnézi, kipróbálja, ír magában egy listát a költségekkel együtt, annak jó esetben lealkudja a felét, és azzal áltatja magát, hogy jól járt. A feladat ezek után mindössze az, hogy otthon rendesen átnézve összeírjon egy valós listát a teendőkről, és miután rájön, hogy egyáltalán nem járt jól, mégis meggyőzze magát arról, hogy jól járt.

Én november végén megvettem egy IS300-at, és tök jól jártam vele. Mármint azt leszámítva, hogy napi járósnak vettem, és a vétel után nem sokkal hetekig nem tudtam vele napijárni. Pedig csak annyit tettem, hogy letekertem a hűtősapkát.

A cikk folytatása itt található!

Amikor az embert hívja a góréjának a góréja 20:31-kor, elgondolkodik, mielőtt felvenné. Átlag munkahelynél az merülhet fel rögtön, hogy biztos baszlatás fog következni. Elfelejtettem valamit már megint? Ő felejtett el valamit? De szerencsére ez egy jó hely, a hívót pedig ezer éve ismerem, úgyhogy elkezdett ölni a kíváncsiság, vajon miről lehet szó.

- Hé, nem kell neked egy autó ötvenért? Negyvenért. Harmincért… Húszért!

Én is fekete öves önalkudozó vagyok, de ez azért durva utazás volt egy szempillantás alatt még nekem is. Húszezerért egy autó. Üveg borhoz hasonlítja az árát, de jelzem, hogy itt ez nem fog működni, ez a lélek nem Beverly Hillsben él, ennyiből sok Dankót lehet kapni, nem beszélve a nejlonpalackos Gondűzőről és társairól, mégis minek néz engem. Különben is, miért nálam akarja kidobni a szemetet? Ekkor kellett volna kinyomnia valamelyikünknek a sértettség miatt, de ő nem olyan, aki könnyen feladja, nekem meg túlzás lett volna azt gondolnom magamról, hogy nem vagyok az autók szemeteskukája. Különben is, rossz autót venni olcsón még mindig sokkal jobb, mint jót venni drágán, hisz az utóbbiban nincs vitamin, kaland legyen az élet. Én meg ráadásul semmilyen kotlákot nem vettem akkor már három hónapja.

Cikk folytatása itt!

Állok a Dóri pékségben, amit a felújításkor átmenetileg pékésgnek cégéreztek. Egészen pontosan DÓRI PÉKÉSGnek, büszkén, daliásan, amivel turistalátványossággá váltak egy ideig a városban. De számomra nemcsak erről nevezetes ez a hely, hanem leginkább arról, hogy zsenge koromban sokat jártam ide megszédülni. Ez ugyanis a Mátyás nevű kocsma volt valaha, és bár a valóságban épp zsemléket és mindenféle egyéb, kétes minőségű liszttermékeket látok, lelki szemeim előtt megannyi szégyellnivaló emlék pereg a múltból. És egy fura esemény, ami jóval később közvetve elvezetett engem egyenesen James Mayig.

A cikk folytatása a Szívósoron!

Vannak autók, amiket hülyeség eladni, ilyen például egy korai gyártású LS400. Egy igazi műremek, a pénzbeli értéke reménytelenül képtelen tükrözni az élményt, amit nyújtani tud, és holnap nem kapsz érte kevesebbet, mint tegnap. Ráadásul V8 hajtja. Az ilyen eladót életfogytig tartó villanyautózásra kéne ítélni, kizárólag két esetben mentesülhet a vádak alól. Ha vagy nagyon hülye, vagy valami nagy hülyeségbe vágta a villáskulcsát. Mindkét kategóriát hevesen képviselem azzal, hogy be kell fejeznem egy Alfetta restaurálását, mert közel a cél, néha azt képzelem, hogy szinte délibábként fodrozódik a horizonton. De az agyatlan létforma alapja valójában az, hogy egy lyukas persely vagyok, amit bedob a munkahely, az csakhamar ki is esik. És bizony úgy alakult, hogy elfogyott a pénz. Márpedig egy izlandi út is ott van a horizonton innen, amit ha ébren is át akarok élni, akkor fizetnem kell érte, nem keveset. Már ez önmagában elég ahhoz, hogy megtegyen egy ilyen lépést az ember. De van itt még pár körülmény, amiket elmondok, hisz az igazi férfi mindig mindent meg tud magyarázni. Még azt is, hogy ha elad egy legendás Lexust, akkor miért vesz meg rögtön egy másikat.

Cikk folytatása itt!

A címet a kedvenc gumisom adta, mikor először meglátta, és sokan mondták ugyanezt, amikor lecseréltem a Cube-ot valami másra. Anyámék bezzeg imádták a járművet, pedig az autóválasztásaimmal rendszerint úgy vannak, mint a zsiráffal. Kollégáim is már megszokták, hogy olyan autókkal járok, amiket kényszerzubbonyként kéne rám hajtogatni. De én ezzel a típussal is úgy voltam, hogy a gyáva népnek nincs Kockája, úgyhogy nekem volt több, mint két évig. Nem minden autó jó, ami szép, de minden autó szép, ami jó. A Cube márpedig gyönyörű. Most, hogy ezzel a két utolsó mondattal teljesen kiismertél, rátérhetünk végre az autóra is, hogy azt se vedd túl komolyan. Mert nem is szabad.

A cikk folytatása itt található!

Nem szoktam dohányozni, de ez a fajta szívás sokkal egészségesebb, mint ódon Alfát restaurálni. Egy késő esti, már didergést hozó estén álltam hát cigivel a kezemben, néztem erre a tákolmányra a néma garázs gyomrában, épp véget ért a munka utáni műszakom. Különösen nehéz nap volt, a pénzkereső nappali műszakot már hosszú ideje követi egy esti két-három órás, egyensúly semmi, a csőd felé haladok. Fizetés nincs, de az igazi hobbit erről lehet felismerni. Jutalom szokott járni öröm formájában, de túl rég nem volt benne részem, régóta halmozódik. Már egy óriási érzelmi orgazmus szorult belém, de vastag páncélszekrény rejti, a kulcs pedig a jövő markában van. Ellopni tőle lehetetlen, és nem én döntöm el, hogy megérdemlem -e, hanem valami ismeretlen erő, mások híján pedig már rég magamat vagyok kénytelen hitegetni, hogy egyszer hozzájutok. Belefáradtam, Alfától mocskos göncöm már az egyenruhámmá lett, szívemben a gyűlölet úgy izzott, hogy ahhoz képest a sercegő parázs jégcsapként lógott a szűrő végén.

Stump Bandi volt a villámhárító, nála vezettem le a feszkót pár keserű sorban, miközben majdnem kigyulladt a billentyűzet. Kisvártatva jobb lett a helyzet, ezt is jeleztem. Az idő továbbra is őrt állt a boldogsággal teli páncélszekrény előtt, viszont kaptam Banditól egy fontos levelet. A buksisimikkel mindig csínján bánik, de igaza is van, hisz senki sem ártatlan, aki ilyesmibe fog bele. Pont elegendő volt az üzenet, hogy visszahozzon az életbe:

„Az, hogy teljesen értelmetlen pléhdobozokba öljük minden energiánkat és vagyonunkat, nem új.”

Homloktetkó lesz belőle. De addig is elmesélem, hogy miként jutottam el ebbe az állapotba. És hogy miért nem fáj mégsem igazán ez a garázsnyi kín.

Jókor hívtam, épp kajálás közben, az étel mindig megnyugtatja a férfilelket, így talán nem fog súlyos mondatokkal agyonverni. Csak annyi a kérésem, hogy mint profi mazochista, állapítsa meg a túlélési esélyeimet, bár már mindegy, hisz másnap megyek elhozni a járművet. Hallom a telefonban, amint Csikós Zsolt lehunyt szemmel, mély átéléssel veszi a levegőt, és elkezdi sorolni, hogy miért vagyok hülye, de a bagoly meg a veréb esete áll fenn, ezért csakhamar eljutunk a konklúzióhoz. A képzeletbeli cigit egy slukkra elszívja és mindent feladva közli:

- Hát jó, akkor lesz egy ilyened.

Letesszük és érzem, hogy ezzel nemcsak a hívásnak, hanem valahol az eddigi életemnek is vége.