Nemrég ismét valóra váltottam egy viszonylag régi vágyam, vettem egy Mazda 6-ot. 1.8-ast, benzinest. Az első generációból, ötajtóst, mert az a legszebb, ez már a beltérben is az, mert 2007-es, tehát a fészliftes változat. Nagyon megbízható. Japán összeszerelés. Nem túl modern, nincsenek benne komplikált alkatrészek, még egy árva turbó sem, én is bátran merem majd az egyszerűbb javításokat elvégezni rajta. Alkatrész van hozzá bőven, bontott is, utángyártott is. És amiről legendás, hogy rettenetesen rohad. Jobbat nem is kívánhatnék, tizenegy éves autóval megkaphatom a yougtimer élményt, kell ennél jobb móka? Mint kiderült, lehet, hogy kéne.

Tudtam, hogy létezik olyan alkatrész az autóban, hogy benzinpumpa, mert egyszer már kicseréltem feleslegesen a Ciliben sok évvel ezelőtt. Gondoltam most megejtem a cserét a Corollában is, mert Hülyevagyhanemhallgatszrá AE86 Zoli jelezte egy ideje, hogy a nagyvilágban kezdenek tönkremenni a három évtizedes gyári pumpák. Az enyémben működik, de jobb elébe menni a bajnak, mert szégyenszemre ott fogok törökülni az út szélén, fűszálakat tépkedve, miközben várom a trélert. Tök egyszerű a csere, nem érdemes elspórolni, ráadásul volt már egy benzinpumpám talonban. Úgyhogy vettem egy újat. Aztán vettem még egyet. Majd beszereztem egy benzintankot. Kaptam egy pumpát. Aztán vettem egy pumpát. És végül egy benzinszint-jeladót. Ilyen egyszerű az egész!

Az autóépítés állítólag olyan, mint a háború, három dolog kell hozzá: Pénz, pénz, pénz. Persze aki benne van az ilyesmiben, az tudja, hogy ez egy baromság, a pénz a legkevesebbet teszi hozzá a boldoguláshoz. Ritka autók életben tartásához inkább kapcsolatok kellenek. Ezt még a magamfajta is tudja, aki ebben a mocsárban épp csak a felszínen küzd, abba meg inkább bele sem merek gondolni, hogy az alján lévő világban - ahol az igazán ritka veteránokkal zsonglőrködnek - miként képesek szert tenni egy jobbos düznire, vagy egy kacsos guzmóra a százéves autó futóművéhez. Vagy egy bingyóra az utastérben, amit három ember képes elkészíteni az egész univerzumban. Ilyen esetekben a pénz csak úgy van, de nem mérvadó. Az viszont szerencse, hogy az ilyen kis ország nagyon kis közösségeket rejt, és ösztönös, hogy ha egy kis csoport osztozik a bajban, hisz mindenki ugyanabban a kórban szenved, akkor segítik egymást. Így keveredtem bele abba a szituációba, hogy egy nem létező alkatrész került a kezeimbe. Pontosabban kezdjük azzal, amikor kapásból két képtelenségért nyújtottam át képtelenül kevés forintot.

Továbbra is a természeti látványosságok nyűgöznek le. Az asszony kedveli a városnézést is, tavaly engedtem is a nyomásnak, és bevetettük magunkat számos olasz betondzsungelbe. De nem sikerült megkedvelnem a kavics efféle felhasználását továbbra sem, nekem a kő és a víz cement nélkül az igazi. És ha van hely, ahol a természet igazán kiélte a kreativitását, akkor az bizony Ausztria. Irányba is vettük hát a jó „öreg” Carina belében, terveink szerint nagyjából 1700 kilométernyi kaland várt ránk. Be is pakoltuk, ami a nyaraláshoz kellett, liter motorolaj, szerszámok, fürdőgatya, télikabát, kötött sapka, téli kesztyű.

Igazából semmi baja sem volt az autónak, készen állt a június 16-i edzésre. De én már csak olyan vagyok, hogy ha állóvizet látok, késztetést érzek, hogy beleugorjak egy seggest. Muszáj volt hát kiszedni a differenciálművet, hogy ki legyen cserélve benne a sperr. Négy nappal a bevetés előtt. Úgy, hogy az új alkatrész nem is volt a kezemben. A beépítés után pedig még be is kellett járatni valamikor. Nem úgy tűnt, hogy sokat kell majd ásítozni...

Eltelt már pár perc azóta, hogy utoljára írtam az élettársamról, Cecíliáról. Elvette az eszem (meg a pénzem) a Corolla, de most, két év Celicátlanság után már kitisztult annyira a kép, hogy rádöbbenjek, ezzel a vénséggel is foglalkozni kéne. Nem taxizok vele, évente talán kétezer kilométernyit járunk, mégis volt mit tenni. Erről nyilván nem ő tehet, hanem én.

Elég fura belegondolni, hogy több, mint kilenc éve találtunk egymásra, egészen pontosan 2009. március 15-én. Minél tovább van nálam egy autó, rendszerint annál jobb állapotba kerül, úgyhogy ennyi idő alatt már tényleg eljutottam vele oda, hogy büszkén tehetem közszemlére. 2016 nyarán meg is mutattuk Szlovéniának, de azóta is túrázgattunk vele rövidebbeket. Nem méltó tehát, hogy két évig rá se bagóztam, kicsit szégyelltem is magam minden alkalommal az autóbbi időben, amikor a Hacsira fordítottam a maradék szabadidőt a Cili helyett. Kijárt már neki az elégtétel, úgyhogy biztos kaján vigyorral viselte, hogy három hétig be sem indult a Corolla, helyette az ő lapos teste volt masszírozva.

Száraz edzés nem is tudom, hogy mikor volt utoljára. Ja, de igen, szinte pont egy éve... Legutóbb októberben volt bevetésen a kis vackom, de akkor szakadt az eső, csalással pedig túl könnyű nyerni. Nem azért akarok megtanulni Hacsival driftelni, hogy egyszerű legyen a dolgom, márpedig ha lehullanak a lóerők, akkor ez a kis gyösz is ötszáz lóerősnek érződik. Nagyon időszerű volt végre újra száraz aszfalton gyakorolni, ami megmutatja a valóságot, a vigyorok szélesebbek, a könnyek kövérebbek. Erre végre lehetőség adódott egy új helyszínen április 28-án, a kalocsai reptéren. Vagy foktői reptéren, kinek hogy. Régóta vártam már erre az eseményre, és előre lelövöm a poént, cefetül megérte!

Az autóépítkezés valójában nagyrészt rombolásból áll. Nincs is ezzel bajom, amíg meg tudom oldani a zúzást és az építést is csavarkulccsal, de multiméter jellemzően csak rémálmaimban kerül az életembe. Viszont most új műszereket akartam beépíteni, amiket hiába ütögettem csavarhúzóval, nem akartak működni. És ha már embert kell kerítenem a feladatra, akkor gondoltam nézzen át más vezetékeket is, és szedjünk ki minden szigszalagos megoldást, mert fostam, hogy az előző tulajok hevenyészett kötögetéseitől egyszer rám gyullad az autó. Ki volna alkalmas a feladatra? Nos, az előző tulajnak eredetileg pont ez a szakmája, az autóvillamosság, és mivel hét évig volt nála a Hacsi, egy kicsit négykerekű susztercipő vált a kocsiból. Mivel az én lelkem kellően gennyes, plusz a Karma is hívogatóan kacsintgatott, felkértem hát őt, Sanyit a műveletekre. Megérte, több szempontból is.

A hűtés fontos, nemcsak a kedélyeknél, hanem a motorolajnál is. Ha túlhevül, akkor bús lesz, nem fogja tudni rendesen ellátni a feladatát, márpedig a kenés különösen fontos dolog, ha a motor torkaszakadtából üvölt nyolcezren. Az AE86 rendelkezik ugyan gyárilag olajhűtővel, de sajnos szegény eléggé kis gyösz. Szívószálon áramlik bele az olaj, és ugyanilyen átmérőjű szalmaszálon jön kifelé. Tehát az áteresztőképessége nagyjából semmi, és maga a hűtő is elég kicsi, ami olaj nagy nehezen bejut, nem igazán tud lehűlni. Szerencsére van minderre megoldás, az utólagos olajhűtő, és annak csetreszei. Vettem is egy komplett szettet, amit kimondottan AE86-hoz árulnak. A lelkemnek a kifizetése fájt, a testemnek pedig a beszerelése.

Azt hiszem, álmot láttam. Ritkán emlékszem ennyire élesen rájuk, úgyhogy monitorra vetem, mielőtt a memóriahiányom martalékává válna. Igazából nem is bonyolult a története: két hete állt a játékautóm a fűtetlen garázsban, kint pedig jó ideje ordítottak a farkasok, félő volt, hogy megsínyli az akku. Gondos tulajdonosként ezt nem hagyhattam, rá kellett tölteni. Csakhogy a töltőm muteréknál van, és mivel már elmúlt 22:00, nem zavaroghattam náluk. De ha beindul az autó, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy minél magasabb legyen a fordulatszám, hadd dolgozzon a generátor. Ám odakint leesett több száz lóerőnyi hó, mi lesz, ha kitör a jármű fara? Minő baljós gondolat! Ekkor jelent meg előttem álmaim asszonya, aki biztosított róla, hogy ő is eljön velem, sőt, vezetni is szeretne. Tudtam én, hogy ez nem lehet a valóság, de azért a biztonság kedvéért nem csíptem meg magam, inkább slusszkulcsot ragadtam. Különben is, ki vinne ki manapság egy AE86-ot a hóba?