Végre eljött a visszavágó ideje. A múltkori mérés némileg csalódást okozott, hisz kiderült az igazság, miszerint 108 ló maradt meg a 124-ből. Objektíven nézve persze ez egy nagyon jó eredmény, hiszen egy ki tudja hány tulajt megjárt, ki tudja hány kilométert megtett, harmincnégy éves autó teljesítményéről van szó. De ez szerelem, itt elvérzik az objektivitás, csakis szélsőséges érzelmek jöhetnek szóba. Nem mérés, hanem próbatétel ez, kiderül, hogy meghálálja –e az autó a törődést. Megéri –e vajon kajtatni a lovakat? Vagy hiába költöttem el a lét, szinte semmit nem értem el vele? Nyilvánosan égek szénné, ha csak pár girhes gebét sikerül összeharácsolni a legutóbbi mérés óta. De nincs menekvés, ki kell derülnie mindennek, ráadásul nem egyedül ugrottam neki az igazságnak, hanem sorstársakra is leltem. Bizony, a hazai hacsis társadalom is not dead!

Mai műsorunk tartalmából:

-  Visszaadnám az eddig fent lévő kipufogót, de az a helyzet, hogy nincs mit visszaadni...
-  Ha az én vezérműtengelyem lenne, fél napig dolgoznék még rajta, de mivel a tiéd, tegyük csak bele!
-  Meglesz ám ez, ne aggódj, csak most épp fogalmam sincs, hogy mi van.

De haladjunk csak szépen sorjában, mert tömény anyag lesz ez, csikósi terjedelemben szervírozva, négybalkézzel tálalva. Nem maradt egyben sem a motor, sem a kipufogó, sem az idegrendszer.

Pont ma hároméves a játszóterem. Ennyiről még nem is biztos, hogy meg szokás emlékezni, de engem sosem érdekeltek a szokások, és írni szottyant kedvem. 2014 előtt nem gondoltam rá soha komolyan, hogy blogot kéne vezetni, egy ideig az ismerőseimet boldogítottam a firkálmányokkal, e-mailben kiküldve azokat. Löketet adott viszont a bloghoz, hogy 2009-ben jelentkeztem egy cikkíró versenyre egy 2008-ban íródott Ladás hülyeségemmel, és bár nyilván nem nyertem, de a zsűriben lévő Karotta azt írta róla, hogy:

Remekül szórakoztam, a pusztító terjedelem ellenére is olvastatta magát. Szívhez szóló és vicces, ráadásul jó könnyedén van megírva. Viszont nem cikk. Blogversenyen temérdek pont volna, emitten legyen 7/10.

Nem vagyok benne biztos, hogy ő még emlékszik erre, nyilván neki biztos kevésbé volt ez jelentős pillanat 2009 márciusában, mint nekem. Bárhogy is, végül ez a pár sor is eszembe jutott pár évvel később, amikor belevágtam az írásba. Néha minden összefügg mindennel.

Sosem árt, ha az ember tudja, hogy mi az igazság. Az sem baj, ha tudjuk, hogy hol vagyunk s hová tartunk, és ez az egész emberiséget érintő filozófia körbefonja az autóbuzulást is egy bizonyos kor fölött. Így hát 36. születésnapomon megleptem magam az igazsággal, beneveztem egy teljesítménymérésre a kis játékautómat. Történt ez annak érdekében, hogy kiderüljön, jelenlegi, gyári állapotában mit tud a motor, mennyi széledt szét a vén gebékből álló ménesből, még mielőtt megpróbálom őket szaporítani az előző bejegyzés végén felsorolt apróságokkal. Most kiderülhet, hogy kellően jó –e az alapanyag, vagy csak a fost habosítom.

Jani épphogy megszerezte jogosítványát, máris autó után nézett. A keret nem volt túl merész, hogy is lett volna, mindössze nyári munkákból és a nagymama által adott összegekből rakódott össze az évek során. Hogy mire költődik majd el, az viszont csak rajta múlt, szülei szerencsére szabad kezet adtak neki, azt kezd a pénzével, amit akar. Nem voltak gazdag család, de szegények sem, így örömmel fordíthatta a pénzt hülyeségre, tehát autóra.

Egy tizenkilenc éves, szüleivel élő csávónak igényei vannak. Kocsmázás, cigizés, csajozás, és ami mindezekkel összeegyeztethetetlen, vagy épp pont, hogy elengedhetetlen tartozéknak tűnő kiegészítő: az autó. Mellékes körülmény, hogy valós szükség nincsen rá, hiszen nem munkába járáshoz kell, sem ovijáratként nem kell funkcionálnia, de egyrészt egy ékes pávatoll, másrészt ott a mindent kitöltő, belülről feltörő érzés, ami kielégítésre vár. Az ezredfordulón jártunk, ekkor még csak a lúzerek jártak busszal, az olyanok, akik egész nap otthon ültek, márpedig Janit nem efféle puha fából faragták.

Egy éve van már meg ez az autóm, ennek apropóján ráeszméltem, hogy már két hónapja nem is írtam róla semmit. Pedig hát egy játékautóval mindig történik valami. Főleg akkor, ha használva is van rendesen, márpedig ezt nem vitrinben tartom. Legutóbb egy hónapja volt driftügyi bevetésen, akkor megszűnt működni az olajhőmérő, a szivargyújtó, fellevegősödött a fék, és csattogni kezdett a jobb eleje. Minden ki lett javítva azóta, és a tervek szövögetése sem állt meg, izgalmas jövőnek néz elébe a jármű.

Mostanában töltötte be egyéves fennállását a fehérvári Cars & Coffee találkozó. Erre csak tegnap eszméltem rá, amikor épp egy fájdalmas ébredés kínjait kúráltam ki egy vízpárás parkoló aszfaltján ácsorogva. Ha objektíven, kívülállóként nézzük, egy szívás az egész, reggel hattól tart kilencig a hidegben, nincsen ugrálóvár, sem kannásbor, és egy árva autót sem sikálnak le csöccsel. Nincsenek a mai agyat jóllakató mértékű ingerek, a nép mindössze téblábol, beszélget, miközben egymás autóit mustrálja. És mégis elegendő ennyi is a jó időtöltéshez. Átkozott retró ez, nemcsak retró autósoknak. Csodálatos dolog. 

Mióta harcra kész lett a jármű, nem igazán volt alkalmam tönkretenni. Áprilisban volt egy egész napos móka, meg augusztusban egy fél nap, de ott nem is igazán volt pálya, az csak amolyan kiegészítő csúszkálás volt a találkozóhoz, hogy ilyet is lehessen látniuk a látogatóknak. Tehát nem sok alkalom volt gyakorolni, ezért külön örültem, mikor az egyik sorstárs felvetette, hogy látogassunk ki Brezovára, ahol mindig megállapítom, hogy a piszoárokat két és fél méteres emberekre szabták. Október 23-án mennénk egy kis forradalmi driftelésre, aznap úgyis ráérünk. Az MX-5 klub lesz ott aznap a pályán, de mi még beférhetünk közéjük a vackainkkal, mert ők is, és a pálya üzemeltetői is megengedik. Ennél tökéletesebb már csak akkor lehetett volna a helyzet, ha nekiáll szakadni az eső. És mint tudjuk, ez is megtörtént. Hol egy lottószelvény, amikor szükség volna rá?

Nekem ez az egész firkálás dolog egy hobbi. Nem tanultam sosem, csak szeretem művelni, ugyanúgy, ahogy az autók is elbrümmögnek szívem egyik szegletében, de nem belőlük élek. És ha már hobbi, akkor maradjon meg mókának, nem véletlen, hogy a ritka, vagy valamiért különleges autókról szeretek írni, az az igazi potyázás. Nemcsak azért, mert másképp valószínűleg sosem ülhetnék bele ilyen gépekbe, hanem azért is, mert az ilyen autókról könnyű írni. Elemi erővel váltják ki az érzelmeket, amik aztán könnyedén landolnak a képernyőn. Így hát amikor megkérdezték, hogy akarok –e Porschékat vezetni, nyilván igent mondtam. Pláne úgy, hogy külön elvárás volt, hogy ne legyen egyáltalán technikai a dolog, hanem inkább azt próbáljam átadni, milyen érzés ilyen autót vezetni. Tehát, a feladat ez volt: Vezessek hat Porschét, írjam meg olyan módon, ahogy nekem eleve a legjobban tetszik, és még fizetnek is érte. Jó ég, ennél nagyobb potyázásban valószínűleg soha többé nem lesz részem, a világ szerencsére megőrült, egy ilyen napot bunkóság túlélni.Tudom-tudom, anyámat, de az anyámba elküldés mellé esetleg jól jön olvasnivalónak a konkrét nap története, hogy is zajlik le egy ilyen.

Nem igazán történt sok dolog mostanában az autóval a legutóbbi jelenése óta. A ventilátorok még mindig a helyükön vannak, nem estek le, hiába vártam, hogy megtörténjen. Egy dolog akadt, ami foglalkozást igényelt, mégpedig a sebességmérő. Hazafelé Szentkirályszabadjáról ugyanis egyszer csak fogta magát a mutató és eldőlt. Onnantól szerinte álló helyben jöttem haza, megszűnt működni a kibaszott mérés. Pedig hát az ugye egy lifestyle, egy érzés. Hiányzott is, vissza kellett szerezni, elkapott hát a mérésláz.