Száraz edzés nem is tudom, hogy mikor volt utoljára. Ja, de igen, szinte pont egy éve... Legutóbb októberben volt bevetésen a kis vackom, de akkor szakadt az eső, csalással pedig túl könnyű nyerni. Nem azért akarok megtanulni Hacsival driftelni, hogy egyszerű legyen a dolgom, márpedig ha lehullanak a lóerők, akkor ez a kis gyösz is ötszáz lóerősnek érződik. Nagyon időszerű volt végre újra száraz aszfalton gyakorolni, ami megmutatja a valóságot, a vigyorok szélesebbek, a könnyek kövérebbek. Erre végre lehetőség adódott egy új helyszínen április 28-án, a kalocsai reptéren. Vagy foktői reptéren, kinek hogy. Régóta vártam már erre az eseményre, és előre lelövöm a poént, cefetül megérte!

Nem semleges helyszín ez a drift világában, pár éve sajnos történt itt egy felelőtlen baleset, így különösen körülményes volt a szervezőnek ilyen célokra befogni a területet, én pedig nagyon drukkolok neki a jövőben. Bár akkor egy teljesen illegális, szervezetlen helyzet eredménye volt a baleset, a jelenlegi üzemeltető ettől függetlenül sem bízik a sorsban, így bizonyos előírásokat be kell tartani. Van versenymúltja, úgyhogy tapasztalatok alapján találja ki a dolgokat, ez különösen értékelendő. Ezért találtam magam az edzésre való regisztrálás után nem sokkal az ebay-en, valamilyen nyitott, egyszerű lelkű bukósisakra vadászva. Egy több kilós tűzoltókészülék már volt a konyhában, azzal nem volt gond, és már csak egy olajfogó ponyva kellett a boldogsághoz, amit a Praktikerben simán beszereztem kétezerért. 3x4 méteres, akár be is teríthetném vele az autót. Bár amikor beszélgettem előzetesen a szervezővel, akkor kicsit szabadkozott, hogy hát nekem tulajdonképpen nem is kéne, mivel Toyota, bezzeg nekik, BMW-seknek elengedhetetlen, mert dől minden, mindenhonnan. Ezt a humor nekem való, tényleg ott volt a helyem!

Reggel hétkor már kapunyitás volt, mi az asszonnyal pont ekkor indultunk neki a másfél órás útnak, Fehérvártól ugyanis 107 kilométerre van a reptér. Én mentem az – idézet a mátkámtól – gagyi játékautóval, ő pedig jött mögöttem a Karinával, így hoztunk el összesen 20 legyalázandó kereket. Előzetesen érdeklődtem Vályi Pistától - aki a helyet ajánlotta -, hogy mennyire gyilkos ezen a reptéren a beton, mert láttam, hogy ő már járt itt, és úgy hírlett hogy a kiskunlacházi placchoz képest mindenki tükörnek használja. Sebaj, biztos, ami biztos, készültem gumákkal. Tizenkettő fér el egyébként a Corollában.

Érkezés előtt arra gondoltam, hogy az 51-es körzet dolgozóit ki kéne küldeni az 51-es útra, és pár kilométer után bármilyen titoktartást megszegnének. A reptér kapujában úgy kellett összekapirgálnom a kirázott lelkem darabjait a padlókárpitról, de végül minden összeállt, fizethettem a részvételért. Megálltunk a két autóval, és közölte velem a hölgy, hogy kétezer forint lesz összesen. Néztem egy döbbentet, hisz én úgy tudtam, hogy tizenötezer lesz a beugró, és hozhatok magammal két embert. De egy alig észrevehető pillanat múltán már kapcsoltam, hogy mindössze arról van szó, hogy nem nézi ki egyik autóból sem, hogy a bóják közt fog tekeregni, nézőnek nézett minket. Nekik ugyanis egy ezres a beugró az edzésekre. Ezen kikacagtam magam viszonylag diszkréten, befizettem a tizenötöt, mehettünk tovább a helyszínre.

Érkezés után még megvolt a hűtőrács, aztán az első etap előtt gyorsan kikaptam, hadd kapjanak minél több levegőt a hűtők

Nem sokkal később utunkat állta egy biztonsági őr, aki közölte velünk, hogy a nézőknek ezen a ponton le kell parkolniuk, és már rakta volna odébb a hátára felkapva a Corollát, mikor vigyorogva közöltem, hogy ha hiszi, ha nem, ez a jármű ma itt pályára fog lépni! Jaaaa, hát akkor menjek arra tovább. De Karina állj, ő nem jöhet. De miért? Mert csak a versenyautó mehet be a boxba. Közöltem, hogy oké, de a többi versenyautó trélerrel jön, amik minimum két plusz autónyi helyet elfoglalnak, én meg itt vagyok a „versenyautóval”, hadd jöjjön már be a Karina. Oké, bemehet, hogy lepakoljunk, de aztán jöjjön ki a parkolóba, mert nézzem meg, ott áll egy tréler is, ami már kijött a depóból. Nézem, tényleg ott van egy. Úgyhogy lepakoltunk, kiparkoltunk, és maradjunk annyiban, hogy azon a tréleren és a Karinán kívül minden más kísérőautó bent volt a depóban. Mondjuk tökmindegy, megvoltunk nélküle, de a gyerekes igazságérzet ilyenkor alapjáraton pöfög a lélekben. Még az 51-es út sem tudta kirázni belőle, pedig az aztán igazi kíméletlen profi.

A kuplerájt én csináltam, a képen az összes kerék hozzám tartozik. Ha netán lelki füleiddel hallod az RX-8 hangját, tévedsz, egy Mercedes dízel van benne. Komolyan, hisz viccnek durva lenne

Fél 9-re parkoltunk le, ekkor már elég sok pilóta készen állt, úgyhogy mikor pakoltam fel a kezdéshez két kereket, megjelent a szervező, és egy szakfelelős. Gépátvétel is van itt ugyanis, bár a kis Hacsin elég gyorsan megtörténtek a formaságok, hisz meglátták a motorteret és nem volt sok kérdés. Büszke is voltam, friss szemnek tényleg elég igényesnek tűnhet az egész. A vezetőülést azért megrángatták, hogy tuti rendesen rögzítve van –e, a belérben meg hát nincs sok okoskodás, mindig azon röhög mindenki, hogy OT vizsgára mehetne első ránézésre a jármű, nem versenypályára. De ez így marad, ez a szexeplije, az utcai autó hangulat. Jó hangulatban kokettáltunk, válaszoltam pár technikai kérdésre, majd biztonsági eligazítás volt a jelenlévő sofőröknek a büfénél, utána mehettünk fel a pályára.

Már ezekből egyértelmű volt, hogy nem gettóhangulatú, káoszvezérelt edzésről van szó, amikor pedig zászlós emberek álltak a pályákon, már teljesen biztos is voltam a dologban. Külön csávó indította az autókat, szépen megvárta, míg az indított autó túllendül az első kanyaron és elkezdi a másodikat, csak utána jöhetett a következő páciens. Ha leromboltunk már zavaróan sok bóját, akkor adásszünet, feltartott sárga zászlók, a pálya szélén lévő csávók felállítgatják a bójákat, az indítóember pedig addig feltartott karral állja útját az indulóknak. Teljesen profi. Ami kivetnivaló akad ebben, az sem engem érintett, hanem őket, az asszonnyal nagyon sajnáltuk szegényeket, hisz egész álló nap a tűző napon aszalódtak, elkelne nekik némi árnyékot adó sátor, vagy ilyesmi. A mátkám szerint a rákvörösre égett gyúrós indítgatóember valószínűleg hányt is este a napszúrástól. Remélem, hogy megúszta és a napidíjból tudta fedezni legalább a napi fehérjeport.

Én is próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál, megfogadtam tanácsokat, amiket összekaptam az eddigi idők során. Először a legkisebb kerekeket pakoltam föl hátra, hogy azokkal szokjam a pályát. Első körnek meg is lett az eredménye, azt sem tudtam melyik bolygón vagyok, bepörgés, kipörgés, pályarombolás, satöbbi. Néző nagyon nem volt még reggel, de őket úgyis kárpótolta a többi sofőr. Az asszony néha beült mellém, de legtöbbször kint várt a helyünkön, Rubik-kockát rakosgatott, és hozott magával könyvet is. A nap hőse. Pláne, amikor 11:00 tájékán már tényleg brutálul sütött a nap. Nem gond, hoztunk naptejet, frissen vásároltat. Bekente magát vele a mátkám, és mikor múmia vált belőle, akkor vettük észre, hogy kisbabáknak való a cucc, sosem szívódik fel rendesen. Úgyhogy én is adtam a karjaimnak, de míg nekem csak ennyire volt szükség, az asszony Jacksonként virított tetőtől-talpig. Sajnos nem készítettünk fotót, pedig. De legalább jót röhögtünk, meg lehet, hogy mások is.

Bandázás, szalmakalap, kerékcsere

Mikor már kezdtem felfogni a pályát, és megesett, hogy már végig is mentem rajta, összehívták a pilótákat a büfé környékére. Kíváncsian mentem, és megláthattam, hogy elég sok sofőr van aznap. Negyven autó a limit, elvileg 37-en regisztráltak, és én azt tippeltem, hogy nem volt ott mindenki, de most úgy láttam, hogy talán mégis. Kaptunk pár jó szót, egy kis önreklámot, és korrektül fel lett kérve mindenki, hogy nyugodtan járjunk el más rendezvényekre is, és ha most nincs, legalább lesz összehasonlítási alapunk. Ha meg tetszik amit látunk, akkor jöjjünk. Majd kiderült, hogy miközben ez zajlott, a pályán lévő csávók széthúzták jobban a pályát, így most már kitölti a betonplaccot egész hosszában, mert sokan lázongtak, hogy nem elég tempós a pálya. Mármint a több száz lóerős masináknak, és a profi sofőröknek ez jó hír, ellentétben velem. Kihallatszódhattak a gondolataim, mert a szervező megemlítette, hogy most a gyengébb autók sofőrjeinek nem tud mást javasolni, mint hogy fújják fel még jobban a gumikat... Hátőőő. Köszi?

Kicsit aggódtam, hogy most mi lesz, de eddig is kicsit túlfújt gumikkal mentem, most a 13-as kis gombkerekeimet megkínáltam 2,5 bar nyomással, a télieket 2,8-cal. Felmentem a pályára, és igazából teljesen jó volt így is a pálya! Az elején múlt minden, mivel a Hacsiban annyi az erő, mint bennem, ezért lendületből kell megoldani a dolgokat. Első kanyarban 70km/h körül kellett kézit rántani, az szinte elég volt az első két kanyarra, utána egy kuplungrúgással már végig lehet vinni a pályát. Ha kellően le van már darálva a futófelület, akkor még az sem kell, elég, ha állunk a gázon. Mindez leírva egyszerű, belülről nézve egy őrületes roham, de ez feltűnt a kívülállóknak is, mert néha odajöttek hozzám beszélgetni. Mindig jó az ilyen, egyikük konkrétan úgy érkezett, hogy tuti, hogy jól működik a sperr? Merthogy eléggé ideges az autó, lehet, hogy nem is zár rendesen. Ha már meg volt emelve az autó, megforgattam az egyik kereket, és azonos irányban ment a másik is, tehát valamit biztos csinál a diffi. Ettől még persze lehet, hogy nem zár rendesen, mert AE86 Zoli már a felújításkor mondta, hogy nem fog örökké tartani. De végül abban maradtunk, hogy valószínűleg a diffi jobban végzi a dolgát, mint én, nekem kell még gyakorolnom, az autó meg ideges fajta. Úgyhogy gyakoroltam egész álló nap. A nap közepén fel is vettem két kört belülről. Nem a két legjobbat, de persze messziről jött ember azt mond amit akar, mindenesetre ilyen volt a pálya, és környéke:

Nálam nem sok pihenés volt sem embernek, sem gépnek, gyakorlatilag csak a kerékcserék erejéig állítottam le a motort, meg egyszer beültünk pár percre pihenni a büfé sátrainak árnyékába. Apropó büfé: Teljesen korrekt árak vannak, a legdrágább kaja sem kerül 1200-nál többe, gyros 800, hotdog 600. Prérihez képest nem elszállt árak, bár a minőségről nincs fogalmam, mert mi hoztunk szendókat. És bár nekem néha le kellett állnom pár percre pihenni, inni-enni, az autó szerintem leállás nélkül végigcsinálta volna az egész napos zúzást. Egyik alkalommal, mikor megálltam, az asszony felhívta a figyelmem, hogy nézzek körül, itt mindenki szerel... És valóban, itt egy elfolyt hűtővíz, ott egy diffi alatt heverő ember, ment a csavarozás bőséggel. Én meg elfordítottam a kulcsot, és mentem. Zseniális a kis autó, reménykedtem benne, hogy így fogja bírni egész nap, és még haza is visz. Az új műszerek jelezték, hogy a víz nem melegszik, és az olaj is maximum 110 fokig megy fel 4-5 zúzós kör után a hőségben, csodásan bevált tehát az olajhűtő. De még sok dolog volt hátra, a nap felénél még megvolt a gumik többsége.

Nagy lendülettel esünk be az asszonnyal, sajnos valamiért nem vettük észre, hogy lehúzva maradt az ablak, a pályabíró pedig biztos nem látott épp a hőgutától szegény, de már mindegy, túléltük

Az előző jelenet folytatása. Érdekes kép, mert nem dől az autó, a bal első gumiból ítélve itt már valószínűleg épp elkezdődik a terhelésváltás

A beton tényleg elég jó minőségű, egy hátsó szett nagyjából 8-10 kört kibírt simán. Aki odajött, azt mindig vittem egy kört, az asszony sísisakja megfordult pár ember fején. A nap végefelé meglátogattam a gumist, ekkor derült ki, hogy két gumis is van egymás mellett, így nagyon hatékonyan tudnak dolgozni, szinte rögtön sorra kerültem. Én csak leszedettem a legyalázott gumikat, mert a felnik kisebb helyet foglalnak hazafelé, ekkor szembesülhettem azzal a szerencsés körülménnyel is, hogy a szemétből származó, szemétbe szánt gumikat ott is lehet hagyni a helyszínen. Mást már tényleg nem kívánhat az ember, mármint az árnyékon kívül, ami mindig követné az embert a reptéren, bármerre jár. De hát ez már csak rinyálás.

9:30 körül kezdtem az őrületet, és 16:00 körül már úgy éreztem, hogy lemerült az agyam, elég intenzív mentális igénybevétel ez az autós rákjárás. Az asszony bent ült még velem az utolsó etapokon, megbeszéltük, hogy ezt a két gumit még lerúgjuk, aztán megyünk. Valószínűleg meghallották, mert rendkívül sokáig bírták, de a fémszál előbb-utóbb úgyis kibukik. Mikor raktam vissza az utcai kerekeket, odajött az egyik szervező, és szólt pár elismerőt az autóról, és én is kaptam dicséretet, amiért beláttam, hogy előbb fogytam el, mint a gumik. A 107 kilométeres, gondtalan hazaúton kipihenhettem magam. A nap során egyébként lemértem a fogyasztásokat. A reptér előtt pár kilométerrel teletankoltam, hogy ne löttyenjen el a benzin a kanyarokban a pályán, így derült ki, hogy országúton, némi várossal a Hacsi 7,8 litert fogyaszt. Mivel fullra tankolva álltam neki az edzésnek, lemérhettem hazafelé a driftügyi fogyasztást is, megtettem hát, íme: 19,4. :)

Tanulságok akadtak persze. Egyrészt kiderült, hogy nem kell kísérőautó, pont 12 gumi fogyott el, ez meg pont befér a Hacsiba is. Kiderült, hogy talán nem vagyok reménytelen, úgy érzem, hogy kezdem felfogni az autót, sok kör volt, amiért megérte felkelni, és ami tényleg driftnek tűnhetett kívülről is. Mindig a minél nagyobb szögekre törekszem, és nem sajnálom az autót, remélem mindig ilyen egykedvűen fogja elviselni mindezt a kínzást. De a legfontosabb, hogy úgy tűnik, akadt egy hely, ahol végre nem gáncsolják a műfajt, hanem támogatják. Szinte már egyetlen pályán sem lehet driftelni, mindenhol elzavarják az embereket, úgyhogy jóleső érzés, hogy van hely, ahol tárt karokkal fogadják a delikvenst. Semmi teendő nincs, csak oda kell menni és kenni a gumit, minden más jól le van szervezve. Grandiózus tervei vannak az üzemeltetőnek, én pedig remélem, hogy legalább a fele megvalósul, de nekem már a jelenlegi állapot is több, mint szimpatikus. Várhatóan minden hónapban lesz edzés, én pedig minél több alkalommal jelen szeretnék lenni. Az autón úgy tűnik, hogy nem fog múlni, és ez csodás érzés. Én meg majd remélhetőleg felzárkózom hozzá minőségben, hogy tisztességes párost alkossunk.