Nem járkálok autópuszilgatós találkozókra, mert barátom van elég, és zavartan ácsorogni egymás járgányai mellett valahogy engem nem szórakoztat. Úgyhogy azt hiszem, két alkalom után ki merem jelenteni, hogy a Totalcar-féle múzeumok éjszakája rendezvény a kedvenc autós eseményem. Tavaly vittük mutogatni a Cilit, idén nem jelentkeztem, csak tapasztalóként mentünk ki a csajommal. Szándékosan nem nézelődőt írtam, hisz a pislogásnál sokkal több dolog történik itt az emberrel, a „kiállított” autók ugyanis azt teszik, amire teremtették őket: mennek. Nem kordonokkal körülvett, csillogó tárgyakat kell távolról nézni, amikhez nem lehet hozzáérni, ezzel érzékeltetve a pórnépnek, hogy ők micsoda alsóbbrendű balfaszok, itt bizony emberközeli az élmény. Az autóknak itt hangjuk, szaguk van, amit nemcsak kívülről, hanem belülről is meg lehet tapasztalni! És bizony a tulajdonosokét is, szerencsére szaguk nem szokott lenni, hangjuk viszont mindig, én pedig rendszerint szóra is bírom őket. Lássuk, idén hova sikerült bekunyerálni a testünket.

Pár éve épp megültem az országúti Bianchimat, amikor egy gémeskutat meglátván aktiválódtak a fényképezőingereim és egyszer csak azon kaptam magam, hogy én vagyok a világ legnagyobb balfasza. A kerékpárom pedig egy kút mélyén fekszik.

A nagy felület önmagában nem esztétikus, azt valamivel izgalmassá kell tenni. Ezért vannak autókon a fény-árnyék játékok, panelház oldalán Gyurcsány Feri, Kardashian lányon bugyi. A nappalim falán is nagy felületek sivárkodnak egy ideje, így hát valamivel fel kellett dobni, ezért került rá pár évvel ezelőtt egy kerékpár, de még mindig maradt parlagon egy akkora felület, amin egy kombájn megfordulna. Festményt venni drága, én magam egy ötéves szintjén vagyok képes rajzolni, valószínűleg festeni is, de inkább ne tudjuk meg.  Tenni kellett valamit, így hát gondoltam valami szépre, amivel ki lehetne dekorálni a falat. Az első gondolatot elvetettem, mert a csajom valószínűleg feltenne pár kérdést, ha Megan Fox és Jennifer Connely mellé lenne felszögelve a nappaliban. Muszáj volt kicsit szűkebbre venni a fantázia bűvkörét, de abba még mindig belefért a garázs. Abban pedig délcegen posztol egy szerkezet, aminek gyönyörű motorja van. Két mart szelepfedél, büszkén feszítő feliratokkal, pompaszínű gyári gyújtáskábelekkel. Hiába, egyszerűen csodálatos látvány a 3S-GE motor kupakja, bevégeztetett, ezt kell falra hánynom, nem a borsót!

Messziről jött ember azt mond, amit akar - szól a mondás. Ami igaz volt még akkor, amikor nem volt internet, ám manapság a messziről jött ember sem hadoválhat szanaszét, mert simán lebukik előbb-utóbb.
Igaz ez a régi autómagazinokra is. Húsz évvel ezelőtt, net híján, a vonalas telefonok világában tényleg azt lehetett mondaniuk, amit csak akartak, hiszen ki tudta volna leellenőrizni? A keményen dolgozó kisemberek biztosan nem, hiszen épp csak elkezdték felfogni, hogy a Ladán túl is van élet. Tapasztalat híján kénytelenek voltak mindent elhinni, amit olvastak, és tulajdonképpen igaz volt ez a szerkesztőkre is. Legalábbis azoknál a magazinoknál, amiket megmentettem attól, hogy faterom kidobja őket. Évente megjelenő újságokról van szó, amiket itt csak lefordítottak a mi nyelvünkre, de alapjai a hanyatló nyugat opiumát képezték. Bár nehéz elhinnem, hogy ott csempészték volna bele a sok baromságot, valahogy szeretném inkább azt hinni, hogy az itthoni gárda volt humoránál!
Ugyanis nagyon szórakoztató ezeket az újságokat lapozgatni, gondoltam most csemegézek egy kicsit belőlük. Mivel szent nem vagyok, de mégis magam felé hajlik a kezem, rögvest rákerestem a meglévő autóimra, miket írtak róluk annó, 1993-1994-ben járunk. Kezdjük Carinával, akinek volt ilyen, az ezt olvasván rögtön pirosra fogja csapkodni a térdét a röhögéstől:Ne tévesszen meg senkit, hogy belóg a képbe a Corolla szó, nem ahhoz tartozik (bár nagyjából tökmindegy lenne), hanem a Carinához, amiben bizony, szerintük túlságosan kemény rugózás, lol. Mármint arról az autóról beszélünk, amiben ha a piros lámpánál zenehallgatás közben finoman verem a ritmust lábbal, mozog az egész autó. Konkrétan tengeribeteg lesz az egyszeri ember, a kilincset pedig koptatja az aszfalt minden kanyarodáskor.

„Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember” - Mondotta volt Goethe. Szerintem meg inkább nem normális az ilyen ember. Viszont ami nem normális dolog, az belőlem érdeklődést vált ki, pláne ha kivan a négy kereke is a szenvedély tárgyának.
Én csak a buszbérleteimet gyűjtöttem, amikor még általánosba jártam, ami egy értelmetlen hülyeség volt, de arra jó, hogy ma is tisztán emlékezzek rá, akkoriban egy havi összvonalas bérlet Fehérváron 157 Ft-ba került. Ezen kívül egyforintosokat gyűjtöttem egy ideig, aztán mire összejött 800 darab, ott pingvineztem a doboz előtt hülye fejjel, hisz volt is pénzem, meg nem is. Igazából autót gyűjteni is egy baromság, hisz semmi nem pusztít jobban bármilyen gépet a tűzön kívül, mint az, ha nincs használva. Márpedig seggből mindenkinek csak egy jutott, karokból kettő, időből meg napi 24 óra. Ezért bizonyos mennyiség felett már egy hadsereg kell az állagmegóvásukhoz, tudna erről mesélni Jay Leno. De régen még az életben is több volt az anyag, korunk dúsgazdag, autóbuzi showmanje előtt már jóval napvilágot látott Barney Pollard.


Imádta a régi autókat, ilyenekkel is járt nap, mint nap. Kinevették érte, tulajdonképpen jogosan, hisz akkoriban rohamosabb tempóban és más irányban fejlődtek az autók, mint most. Manapság a heremasszázs funkciót és az önvezető autót fejlesztik, de aki ma átül egy új autóból az én 30 éves Cecíliámba, ugyanúgy el tudná vezetni, mert tulajdonképpen semmi különbség nincs köztük a vezethetőség szempontjából. Önindító indít, kormány előtted, három pedál alattad, egy váltóbot melletted, rögtön tudja mindenki, hova kell nyúlni. Bár persze talán egy kicsit elfehéredik az ember a fékhatástól. Akkoriban viszont aki 30 éves autóval járt, az olyan lehetett, mintha ma valaki a telefonja számológépe helyett inkább abakuszt használna.
Megmagyarázná a dolgot mindenki számára, ha azért tette volna, mert csóró volt. De nem véletlenül említettem Jay Lenoval egy lapon, bár a sómen tulajdonképpen csak ipari tanuló, elvégre hány autója van, száz, kétszáz?

Pollardnak a visszaemlékezések szerint nagyjából ezerkétszáz autója volt…

Én, minden váltáskor.

Amikor nemrég észrevettem egy hat (6) (!) évvel ezelőtt írt e-mailt, amit az egyik sporttárs küldött nekem arról, hogy ő miket cserélt ki, amitől sokkal jobb lett a váltási érzet.

Nem mondom, hogy megértem, mert ahhoz nem vagyok eléggé baltával faragott jellem, de el tudom képzelni a helyzetet, amikor nagyon közel kell megállni a lépcsőházhoz, és emiatt odaparkolnak más garázsa elé. Egy rövid időre.
De azt nehezemre esik felfogni, amikor valaki úgy gondolja, hogy az ő élete fontosabb a másénál, és hosszú órákig megakadályozza, hogy bárki szabadon használhassa a saját tulajdonát, és az idejét. Persze lehet olyan helyzet, amikor ezt is elnézném, mondjuk leparkolás után kis idő múlva meghal a sofőr, a kulcsot pedig magával viszi a túlvilágra, hogy a mennyei illemtanórákra is kocsival járhasson. Vagy kiszállás után elrabolják az idegenek, esetleg terroristák, akik csak akkor engedik el, ha megtanul közösségben élni.
Reménykedtem, hogy ezek valamelyike történt azzal a kiváló emberrel, aki biztos nagyon okos, de az a jelek szerint kifog rajta, hogy megértse, mire való egy garázs.

Autóbuzinak az élete folyamába egyszer bele kell cseppentenie a Ladát. A Lada jó dolog, mert rossz. Pont annyira, amennyire kell, elvégre ki szereti a tökéletesnek szánt dolgokat? Azok mindig unalmasak. Az oroszok garantálják, hogy ezen termékük nem lesz az, egy kimeríthetetlen tanulságbánya, ha úgy állsz hozzá, ahogy én, akkor pedig ez ráadásul hatványozottan igaz.
Külsőre szerintem szép, gömbölyűt a férfi a női formákon kedveli, autókban inkább az élek domináljanak. Már gyermekkoromban is tetszett, amilyen az eleje, olyan a hátulja, a hajtás pedig a mókásabbik felén található. 2007 nyarán jött el az ideje, hogy beszerezzek egyet, döbbenet, de annyira voltam bölcs, hogy tudtam, hobbiautónak szabad csak megvenni, volt is mellette egy olyan járművem, ami közlekedésre is alkalmas volt, és nem hányt tőle senki sugárban, még én sem. A kocka megvétele úgy zajlott, ahogyan tilos, ha az anatómia megengedné, utólag picsán rúgnám magam, ennek híján marad a pofánröhögés, amire a vendégem vagy.
Nem néztem meg egyet sem előtte, és ki sem próbáltam a konkrét példányt. Be sem lett indítva.

Ha valakinek felizzik az asszociációs készsége a címtől, arról egyrészt tudom, hogy nagyjából annyi idős, mint én, másrészt szégyellje magát, fúj. Harmadrészt pedig sejti, hogy mivel bizonyos elemeiben hasonlatos az a műfaj az autóberheléssel, készülök átnyújtani erre pár bizonyítékot a következő percekben. Így is lesz, a féktelenséget hagyva a végére. Cilinek ugyanis ideje felébrednie téli álmából, nekem pedig ideje volt befejeznem a műveleteket, amiket erre a télre szántam.

Szombat reggel vettem észre véletlenül, hogy nyitva a bontó, nekem meg kéne a Cilihez egy hátsó kerékagy, gondoltam szerencsét próbálok, egyúttal elhívom a csajomat is, nehogy az legyen, hogy nem viszem sehova.
- Mi van? Csomó dolgom van, nem érek rá ilyesmire, takarítanom kell, sütni, készülni a húsvétra, el is kéne mosogatni, különben is, mit csináljak én egy bontóban?
Gondoltam ez azt jelenti, hogy nem. Pedig bontózni öröm, gyerekkorom óta vonzanak a roncsok, ha meglátok egyet, rögvest elképzelem élete történetét. Elvégre mindegyik volt vadi új, spóroltak rá, imádták, örömmel vezették, most meg a szabad ég alatt zabálja fel az idő a kibelezett tetemeket. Szomorú romantika ez a javából.