Pont ma hároméves a játszóterem. Ennyiről még nem is biztos, hogy meg szokás emlékezni, de engem sosem érdekeltek a szokások, és írni szottyant kedvem. 2014 előtt nem gondoltam rá soha komolyan, hogy blogot kéne vezetni, egy ideig az ismerőseimet boldogítottam a firkálmányokkal, e-mailben kiküldve azokat. Löketet adott viszont a bloghoz, hogy 2009-ben jelentkeztem egy cikkíró versenyre egy 2008-ban íródott Ladás hülyeségemmel, és bár nyilván nem nyertem, de a zsűriben lévő Karotta azt írta róla, hogy:

Remekül szórakoztam, a pusztító terjedelem ellenére is olvastatta magát. Szívhez szóló és vicces, ráadásul jó könnyedén van megírva. Viszont nem cikk. Blogversenyen temérdek pont volna, emitten legyen 7/10.

Nem vagyok benne biztos, hogy ő még emlékszik erre, nyilván neki biztos kevésbé volt ez jelentős pillanat 2009 márciusában, mint nekem. Bárhogy is, végül ez a pár sor is eszembe jutott pár évvel később, amikor belevágtam az írásba. Néha minden összefügg mindennel.

Az a bizonyos oldal, amelyik ezt a versenyt szervezte, azóta már megszűnt, de megjelentették az évek során más hülyeségeimet is, például a Dénes bácsis irományt, aminek eredeti nyomai még fellelhetőek a neten itt-ott. A bácsival egyébként azóta is beszélünk telefonon évente egyszer-kétszer, még szerencsére megvan neki az egészségén kívül az autója is. Később még irkáltam ezt-azt, amik végül teret kaphattak más blogon, ugyanitt végül a Carina is végül megjelent. Mivel a móka úgy nagyobb, ha minél többen osztozunk rajta, örültem neki, hogy jó volt a fogadtatás. Erőt adott ahhoz, hogy saját játszóteret nyissak, bár a blog.hu eleve nem az enyém. De mégiscsak ott volt előttem a lehetőség, hogy legyen egy oldal, ahol megjelenhetnek a baromságaim. Ám ha meg is valósul, miről szóljon? És mi legyen a neve?

A név nyilván az enyémből fogant, és érezhető, hogy nem kellett bele sok energiát feccölni. Nem is ehhez szántam, hanem egy szórakozott pillanatomban jutott eszembe egy másik ötlet kapcsán. Régebben ugyanis bringabuzi is voltam, és az utcán járkálva feltűnt, hogy olyan kerékpárokkal közlekednek emberek, amik sosem láttak még karbantartást. Nyikorog a fék, csattog a váltó, száraz a lánc, lapos a gumi. Az elképzelés az volt, hogy gerillaakció keretén belül beállítok-megcsinálok minél több dolgot az utca népének biciklijén, például amíg a boltban van a tulajdonos. De a hajléktalanokat sem kerültem volna el, ha megláttam volna őket kerekezni valami ótvar foson, amiből szart még lehetne csinálni könnyedén, megpróbáltam volna. Ez lett volna a csipszerelde, csak aztán elképzeltem képileg és rájöttem, hogy nem működne. Idegen nekiálljon matatni egy bringán? Kevesebb dologért is már rendőrért kiáltanak nálunk. Sebaj, azért még nem hagytam fel ezzel teljesen, bár fura így utólag visszagondolni erre az ötletre.

Úgyhogy a név adott volt, már csak azért is, mert terveim közt szerepelt, hogy megosztom majd a kis buherálásaimat, amiket a Celicán művelek. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a blog regisztrálását tisztesen elkúrtam, így történhet, hogy a linkekben csipszer.blog.hu szerepel, de hát a világnak ezek szerint égető szüksége van a balfaszokra is, hisz még élek. Emiatt történik az, hogy az index2 csipszer blog-ként hivatkozik erre az oldalra, de végül is nincs jelentősége. Az nem volt az elején egyértelmű, hogy autóbuzulásról fog csak szólni, úgy terveztem, hogy más témák is sorra kerülnek. Így történt, hogy a sörpad is teret nyert, meg egyéb más sztorik is. Végül ezeket hanyagoltam, mert nem tudom, hogy mennyire volna erre igény, és nem feltétlenül jó, ha nagyon keverednek témák. Úgyhogy bár néha kitörnek belőlem egyéb történetek is, már jó ideje levezetem őket a privát frászbúk oldalamon. Maradtak az autós témák, és van köztük számos olyan, amik valamiért emlékezetesek maradtak számomra az elmúlt évek során. Gondoltam megosztom ezeket, kronológiai sorrendben.

A Bimmer balladája több szempontból is felejthetetlen lett számomra. Mivel nekem az írás hobbi, nem szoktam úgy leülni, hogy márpedig innen most fel nem állok, amíg le nem körmöltem valamit. Várom az ihletet, ami előbb-utóbb be szokott következni, bár már megesett, hogy egy autó kipróbálása után csak hetekkel következett be. Csakhogy ez esetben olyan elemi erővel tört rám, hogy egész nap az írás járt a fejemben, bajosan tudtam a munkára koncentrálni, és végül szó szerint rohantam haza nap végén a melóhelyemről. Otthon kitöltöttem egy pohár bort, és egy ültő helyemben kidőlt belőlem a sztori, amelynek váratlan sikere lett, a mai napig növekszik az olvasottsága. Ez lett a kedvenc műfajom, a kitalált történetek, mert csak fantázia kell hozzá, meg esetleg szesz. Általában az ötletekhez pia kell, a megvalósításhoz meg kávé, de az írás ettől jó, hogy a kávét ki lehet hagyni.

Egy másik emlékezetes képzelt történet egy mentőautóról szólt. Az utolsó két kép ihlette meg a történet végét, és ami miatt ez örökre megmarad bennem az az, hogy az egyik mentős, aki az anyósülésen ült, jelentkezett a poszt megjelenése után, és kommentelt a fészbúkon. És ha mindez nem volna elég, kiderült, hogy pont a születésnapján élesítettem az írást. Ha vannak véletlenek, akkor itt elemükben voltak, az biztos.

Az is egy emlékezetes momentum volt, amikor azt firtattam, hogy megéri -e öreg autóval járni. Ez volt az első alkalom, hogy kommentcunami lett belőle, persze ebben szerepe lehet annak, hogy az Index lehozta a címlapján. Mármint elég nagy méretben, tehát bőven vonzotta az embereket. Pedig én csak egy ártatlan kis beszámolónak szántam, feltéve egy költői kérdést, ami végül darázsfészeknek bizonyult.

A Benzintranszformátor azért maradt meg bennem örök emlékként, mert ez volt az a tesztszerűség, ami először szerepelt a Totalcar címlapján. Adódott a lehetőség, hogy kiteszik címlapra, én pedig nagy izgalommal egyeztem bele. Kisvártatva felkínáltam szolgálataimat, hátha firkálhatok itt külsősként, és mikor összejött, nagyon fura volt belegondolni, hogy az a lap, amit a megjelenése óta, 2000-től kezdve olvasok naponta, 2016 novemberétől kezdve a szerzői közt jegyez. Tényleg furcsa azóta is, én még mindig elsősorban inkább olvasónak érzem magam, semmint írónak. De a tények makacs dolgok, megjelent már 19 írásom, úgyhogy ideje volna felfognom, hogy néha pénzt is kapok a szórakozásért.

Az AE86 azért örök emlék, mert 2006 óta, az első hazai drift verseny óta vágytam ilyenre, míg végül összejött. Amikor előtte jó pár héttel megírtam, hogy eladó az autó, még magam sem gondoltam volna, hogy meg fogom venni. Bejelentkezett rajtam keresztül egy ex-TC szerző is érte, de végül úgy alakult, hogy sajnos nem vette meg, pedig az eladó már úgy tudta, hogy olvasni fog róla a jövőben a Totalcaron, miként alakul a sorsa a járgánynak. Az élet humorát viszont nem piszkafából faragták, úgyhogy végül mégiscsak egy Totalcar szerzőhöz került, hozzám, csak akkor még nem voltam az. És így az előző tulajdonos olvashat is az autóról bőséggel. Ilyen a jó üzlet, amikor mindenki jól jár.

Az idei hülyeségeimből is van pár, mi kedves a szívemnek vlamiért, de a legemlékezetesebb a Porsche-napról szóló beszámoló, amit imádtam megírni. Soha nem lesz még egyszer ilyen, nagyon nagy élmény volt az a nap. Papp Tibi vasárnap reggel küldött egy levelet, hogy volna -e kedvem Porschékat vezetni kedden, és szerintem ha aznap küldi el, akkor is megoldottam volna valamiképp, hogy ott lehessek. Sokkal szívesebben vezetek régi autókat, mint újakat, de az ilyen kategória kivételt képez. Tényleg zseniális autókat gyárt a Porsche, én pedig legalább olyan rosszul éreztem magam a rákövetkező napokban, mint amilyen jól aznap. Ilyen zamatos mézesmadzagot még sosem rángattak előttem azelőtt, még az a szerencse, hogy az ember rendkívül alkalmazkodó faj.

Mindez mit sem számítana, ha csak magamnak írhatnék, de szerencsére úgy veszem észre, hogy vannak már jó páran, akik visszajárnak a blogra. Öröm belegondolni, hogy sokan nem érzik időpazarlásnak, hogy elolvassák a firkálmányaimat. Azt cserébe megígérhetem, hogy csak addig fogok irkálni, amíg örömömet lelem benne. De ahogy a dolgok állnak, ez az érzés az utolsó levegővételemmel együtt fog távozni belőlem.