A hólyagom feszül, már vagy 40 km óta. Nem is csoda, a testem előző nap megkapta a magáét, így most a vízháztartás romjain pörög arcon az elmém, fittyet hányva rá, hogy a testem pihenni vágyik. De eltervezett dolognak engedelmeskedek, márpedig ha én eltervezek valamit, akkor saját magamon nem múlhat a véghezvitele. Pláne, ha autó is keveredik a képbe… Úgyhogy feszüljön csak a hólyag, majd ha végeztem, fellélegezhet, most nem akármihez megyünk látogatóba. A célpont egy velem nagyjából egykorú TE71 Toyota Corolla GT, 850kg, 115LE, hátsókerék-hajtás. Ritkább, mint a hajam, nemhogy országunkban, hanem egész Európában, most pedig van egy eladó példány a környéken, tehát nem árt megnézni, hátha magával ragad és kinyitja a pénztárcám.

Az autóbuzéria számomra tele van meglepetésekkel... A műszerfal a múltkor döbbenetes átváltozáson ment keresztül, az eleddig mindig néma műszerfal elkezdett beszélni hozzám menet közben. Történetesen nekiállt világítani a kézifék visszajelzője a műszerfalon. Ez ugyebár akkor történik meg, ha be van húzva a kézi, és nem akarok nagyképű lenni, de ez szerintem feltűnt volna számomra a városi haladás közben. De azért a férfiegó sem határtalan, így lenéztem a kézifék karjára, persze hiába, az lelohadva nyugodott az elsőkerék-hajtás miatt feleslegesen kardánboxnak hívott egység, és a váltókar mögött. Távolba révedt tekintetem mögött az agyam lázasan dolgozott, további magyarázatok után kutatva az igencsak véges adatbázisában. Ismereteim szerint akkor állhat neki dumálni ez a visszajelző még, ha kevés a fékfolyadék a tartályban, ellenben alig két éve újítottam fel az összes féknyerget, természetesen gyári készlettel, ráadásul fékfolyadékból sem akármilyen lötty került a rendszerbe, hanem annak dobozán is méltó felirat díszelgett. De rajtam kívül az ördög sem alszik soha, így hát rögvest félreálltam és ellenőriztem a szintet, semmi hiba, pontosan a maximumnak a vonalát árnyékolja a folyadék. Ekkor úgy érzem, jogosan került felszínre a „miafaszvan?” kérdéskör… Úgy határoztam, hogy a műszerfal ellenére nincsen veszélyben sem az én tikszaros, sem a közlekedés többi résztvevőjének értékes élete, így elkezdtem kísérletezni. Roppant szakértelemmel végül megfigyeltem, hogy akkor kezd el világítani a visszajelző, ha rálépek a fékpedálra, anélkül akár körbe is autózhatnám a bolygót százszor. Mi a rosseb lehet ez? Fasz még ennyire nem volt ki, mióta megtörtént az ősrobbanás…Ajándékba kaptam a gyári féknyereg felújító készletek mellé. Éljenek a jófej Toyota alkalmazottak!

Azonban egyik éjszaka hirtelen nem a vizelési inger, hanem egy forradalmi ötlet keltett fel! Mi van, ha mondjuk kiégett egy féklámpa és ilyen módon figyelmeztet a Cili? Elvégre nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, egy csecsemő is csak üvölteni tud, ha problémája akad, a többnyire szervetlen anyagok alkotta élettársam pedig még ezt sem tudja megtenni. Miután a szervestől megkaptam a reggeli játékkávém – ezen folyamat a reggeli bootolásom elengedhetetlen rituáléja -, lementem gyorsan a garázsba megnézni és hihetetlen, de igazam lett. Cili bizony eképpen hisztizett, hogy nem ég a jobb hátsó féklámpája. Kiveszem az izzót, épp egy szórakozott mozdulattal kidobnám, de hirtelen megpillantom rajta a feliratot: Japan. He? Megnézem a többit, a ködlámpa és a tolatólámpa kivételével mind az. Feltárom a bal oldali izzókat is, ott az összesen még ott virít a gyári véset: Japan, Stanley. "Tudja, mint a villanyfúró!"
Mivel a jármű 1993 óta nem a svájci utakat koptatja, hanem a magyar utaknak hívott felületek koptatják őt, egész nyugodtan feltenném bárkinek a fél karját arra, hogy ezek nem itt lettek kicserélve, hanem bizony még a gyári izzók, amiket Japánban helyeztek még bele a foglalatukba, szorgos ferde tekintetek kíséretében. Hiába, arrafelé az áram terelgetéséhez is nagyon értenek.
Vagyis immáron 29 éve léteznek és eddig 244.000km-t utaztak gond nélkül ezek a izzók. A meglepődés csontomig hatol, kifordulok és befordulok, odavág és visszavág, riszpekt és tisztelet, csak így tovább te vén dög, azt hittem már minden porcikádat ismerem, de úgy tűnik mégsem, így remélem várnak még rám efféle kedves meglepetések!

Figyelem idefele! Mivel egy zoknis fiókban nem férnek el, nekem és négykerekű élettársamnak pedig már nincsen szükségünk rájuk, úgy döntöttem, hogy Cecíliám 5 éven át hordott lábbelijeinek tulajdonjogát átruháznám másra. Az árából szerintem ki fog derülni, hogy nem árulni szeretném, hanem eladni!
Mivel a kockáknak már ennyi rizsa után is remeg a szájuk széle, gyorsan tudjuk le az adatokat:

- BORBET E
- 16’ átmérő, 7.5’ szélesség
- 5x100 lyukosztás
- Borbet felnikupakok
- ET35
- Agymérete 63, de van hozzá igény szerint ajándék központosító gyűrű, amivel 54.1-re változhat
- Gumi nélkül, mert mint tudjuk, úgy az igazi
- 48.000 Ft

A három mondatnál is többet feldolgozni képes emberkéknek pedig megírom a kellemes peremmel rendelkező felnik általam ismert élettörténetét, mert úgyis tudom, hogy mindent tudni akarsz, de ezzel nincsen semmi gond, mert én meg mindent el akarok mondani. A végére egészen biztos vagyok benne, hogy eléri orrodat az évszázad üzletének szaga!

-          Biztos, hogy te akarod csinálni? – kérdezte kollégája a kormány mögött ülve.
-          Persze, semmi gond, kösz. – válaszolta John fahangon a hátsó ülésről.

Ez a nap is eljött. A kérdés, amit ő eddig még csak feltett másoknak, ezúttal őt vette célba az imént. Rokonhoz vonulni mindig nehéz, de nem mindenkinek adatik meg a világon, hogy a balesetet szenvedett édesapját ő pillanthatja meg először, sőt, a kiváltó okokat is maga derítheti fel. Ilyenkor íratlan szabály a szakmában, hogy ő mehet oda először az autóhoz nyomokat rögzíteni, egyfajta utolsó közös program az elhunyt hozzátartozóval. Morbid dolog, de akik hullák között töltik a napjaikat, azoknál ez a fogalom kicsit más értelemben van forgalomban.

Közeledtek a helyszínhez, már látszottak a kocsik az országút szélén. Egy járőrkocsi, egy mentő, a sávok szélein pedig egy-egy civil autó félrehúzódva. A régóta családtagnak számító fehér autó pedig az úttól távol, a szántóföldön, benne John apjának holttestével. A helyszínelők kocsija megállt, az utasok közül John szállt ki utolsóként belőle, pár percig előtte még elgondolkodva meredt ki az ablakon keresztül a megnyomorgatott kasztnijú autóra, ami megannyi éven át annyira kedves volt apjának. Távolról is látszott, hogy nyilván többször átfordult a tengelye körül a gép, míg végül a kerekein állva nyugodott meg. John kivette a csomagtartóból a táskáját, lecsapta az ajtót és odaszólt kollégáinak.

- Igyekezni fogok, jelzek, amint jöhettek segíteni. Rohadt meleg van, nem fogok sokáig szarakodni.
A többiek biccentéssel nyugtázták a dolgot, egyúttal tekintetükkel biztosították róla, hogy nem is kell kapkodnia.

Jó dolog személyiséggel felruházni egy tárgyat. Ennek alapvető és nélkülözhetetlen feltétele, hogy szeressük, így persze könnyen nevet is adunk neki, ha lehet minél találóbbat. Nyilván egy ceruzahegyezőnek ne adjunk nevet, mert azzal nehezen lehet közös nevezőre jutni, viszont egy autó azért van könnyebb helyzetben, mert rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel azonosulni tudunk. Szép, csúnya, aranyos, erős, gyenge, fiatal, öreg, megbízható, és néha bizony még be is szarhat…
Mindez viszont még mindig édeskevés ahhoz, hogy keresztszülők legyünk. Érthető módon csak az izgalmas dolgok kapnak általában becenevet, amik valamitől különlegesek, így a szívünket kevésbé megdobogtató, unalmas, vagy céges autó ritkán érdemli ezt ki, hiába kíséri életünket nap, mint nap. Hogy jobban érzékeltessem a jelenséget, a könyök hány elnevezéssel büszkélkedhet? És a pina? Na ugye.

Felvehetett volna szebb jelmezt is a kölcsönzőből

Rendes férfiember gyakran elmereng azon, hogy milyen autót kéne vennie, még akkor is, ha van már neki kettő. Gyakran megteszem tehát én is, bár jól tudom, hogy nem szabad nekem ilyesmibe keverednem. Van egy hibátlan, rozsdamentes Carina E, amit váltott műszakban használunk a csajommal nap, mint nap, teljes megelégedéssel, és míg ez a hálás jármű az utcán van kitéve az esőnek, UV-nek, macskakarmoknak, addig egy 29 éves autó áll a garázs nyugalmában. Amely járműre mellesleg egyáltalán semmi szükségem, évente talán 1000 kilométert használom, de legalább költöm rá a pénzt. Ebből is látszik, hogy hajlamos vagyok túllőni a határtalanságon is, aminek egyenes folyománya, hogy pár napja őrült késztetést éreztem arra, hogy vegyek egy harmadik autót!

- De most miért nem jössz ki onnan? - Kérdezte ingerülten az amatőr hobbiszerelő a Csavart.
- Megértem, hogy most nyugtalan vagy, mert végignéztem, ahogy több, mint másfél óra munkája árán jutottál el hozzám és én vagyok az utolsó lépés a célod eléréséhez, de nem vagyok hajlandó megmozdulni sem.
Eközben Berhelőnek homlokán elindult egy újabb izzadtságcsepp, ami megannyi társához hasonlóan olajfilmen keresztül jutott el az útját elterelő szemöldökig.
- Vettem észre, te szemét. De hogy lehetsz ilyen lelketlen? A haverodhoz is alig fértem hozzá, de legalább kijött, még ha utána a fogamon is koccant estében. Ő megúszta három bazmeggel, de ha téged kiveszlek, esküszöm, hogy megízleled a flexet!
A Csavar hiába volt szorult helyzetben, megcsillantotta fejét a lámpafényben és csak szemtelenül elmosolyodott.

A sofőrülés halkan nyiszog, miközben vesekövet zúz a kemény futómű. A bal elektromos ablak leengedéskor zörög, a jobboldali meg nyöszörög. Fék nincs, ABS nincs, légzsák nincs, légkondi eggyel kevesebb van benne, mint amennyi kéne, a fényszórók erejétől pedig elszégyellik magukat a fotonok. De ez szerelem, abban pedig mindent szabad, az sem számít, ha öl, butít és nyomorba dönt, engem immár 6 éve, amióta nem közlekedek, hanem járok vele. Lássuk hát tételesen.

1997-ben születtem Magyarországon, Szentgotthárdon. Itt láttak napvilágot ekkor az Astrák tömkelegei, de közülük 938 példány bizony különbözött a többitől. Nemcsak megjelenésben, hanem műszaki tartalomban is. Masszívabb, némileg emelt futómű, állítólag picit erősebb 1.6-os motor – 75 helyett 82LE -, és olyan strapabíró felnik, amik eredetileg nem járhattak volna a pórnép által megvásárolható 1.6-os példányokhoz. Az állam ekkor még kevésbé volt együttműködő a zsiványokkal, így többet megadott az őket üldöző szerveknek. Egyedi RB rendszámokkal (Rendőr Bácsi?), ahogy illik, manapság ez már lehetetlen lenne, hisz csak bérelt kocsik léteznek. Igen, mi voltunk az utolsó igazi rendőrautók, amiket még célirányosan annak is gyártottak, és a rendőrség tulajdonai lettek. A magyar Ford Crown Victoria!
Ennek megfelelően vettek birtokba minket. Nagy volt a boldogság, főleg a Ladákon szolgált emberek fogadtak kitörő örömmel minket. Az azokban lévő szalmazsákokhoz képest valóban jobb üléseink voltak, a kormányt is kevésbé pukicsalogató erővel lehetett tekergetni. Élvezte ezt az akkori páros is, akikhez én kerültem szolgálni, az alkatuk miatt csak Stannak és Pannak hívtam őket. Elvileg a kuplungom is erősebb volt, mint a széria példányoké, valószínűleg ezt próbálgatta Pan, mikor kaján vigyorral az arcán már az első héten megpróbált elindulni hármasban. Négyesben. Ötösben… Egyébként sikerült gond nélkül. A kézifék is kiválóan működött néha menet közben unalmas éjszakákon, ezt Stan kedvelte leellenőrizni. Mindezen mókák ellenére vigyáztak rám, kollégák voltunk, tulajdonképpen így alkottunk egy csapatot, mi hárman.

Már megint madárszar éktelenkedik a motorháztetőn… Ernő nemrég vette középkategóriás autóját, így a lépcsőházból kilépve, és ezt meglátva úgy érzi, hogy az a rohadék szárnyas egyenesen a lelkébe csinált. Majd hazafelé lemosatja, természetesen kézimosóban, de most sietnie kell a 30 kilométerre lévő munkahelyére.
Az utcán parkol, hisz az új autó mellé nem futja még garázsra is, elvégre nehéz időket élünk, valahol meg kell fogni a forintot. A biztonság kedvéért ravasz módon két helyet szokott elfoglalni, hogy a sok panelcsősz nehogy nekinyithassa a szarjaik ajtaját, leverve az ő autójáról a friss dukkót. Beül, elfordítja a kulcsot, a nagyáruházi gázolaj pedig rögvest heves kelepelésre készteti a dízelmotort. Természetesen azt vett, hisz a fogyasztás szent dolog, jól tudja, hogy kollégái a háta mögött decihuszárnak hívják, de nyilván irigységből teszi ezt a sok lúzer… Ezerötszáznál váltogatva megindul, ötvennél jöhet is az ötös, hisz elhúzza nyomatékból. De mi a faszt indexel ez a köcsög, miért pont elé akar bejönni, amikor neki sietnie kéne? Esze belesajdul a hengerekben felrobbanó pénz gondolatába, de sajnos most a szíve diktál, itt elvekről van szó, így visszavált, a motor hidegen felpörög, hogy nehogy bevághassanak elé. Különben is, csak egy hülye szuzukis, az meg egy külön állatfaj!