Hol is hagytam abba? Például a főiskola felénél. Kétszer. De ne piszkáljuk a régmúlt csontvázait, ők maradjanak csak a szekrényben, mi pedig inkább maradjunk a közelmúltnál!
Azóta bizony belekerült a kiszedett első futómű lengőkarjaiba 130km, ugyanis postafordultával oldottam meg a szilentek cseréjét. Amik pedig általam is cserélhetőek voltak, azokból megvettem Toyotáéktól a gyárit, sok pénzért… De ha az előzőek majdnem három évtizedig bírták, akkor tán megéri megvenni őket, maximum majd újabb harminc év múlva kicserélem őket ismét. Az összerakás viszonylag rutinszerűen ment, elég ritkán kellett átkokat szórnom, de akkor is persze megérdemelte a vén ribi. A gyári rugók helyére már az Eibach nevűeket raktam vissza, amikkel nem sokat, talán csak két centit fog lejjebb kerülni az autó, tehát a cél nem az, hogy ismét kamasznak érezhessem magam. Bárhogy is, a futómű felújítása olyan, mint egy doboz sör, ha nekiálltunk, képtelenség félbehagyni! Így hát csak annyi ideig volt ki a négy kereke, amíg megfordultam vele és visszaálltam a garázsba, következhetett a hátsó futó. Mivel ott erőteljesebben pukicsalogató csavarlazításokra számítottam, pár nap alatt pedig a saját karomat nem tudnám jelentősen nagyobb erővel felruházni, ezért gondoltam csalok, és szerzek egy másik erőkart. Muterék már régóta a gyűjtögető korban vannak, ezért meglátogattam őket, ott nyilván akad egy szeletnyi jópofa gázcső. Bölcs módon gyalog közelítettem meg a bázisukat, kisvártatva kicsit szédülve pedig máris a koromfekete éjszakában hegedültem egy kétméteres vascsövön, leszelve belőle egy nagyjából méteres darabkát. Mivel ezzel párt alkotva mentem haza, a másfél kilométeres hazaút nem épp a megszokott minőségben telt. A szédelgés viszonylag megszokott, de általában nem gázcsővel szoktam sétálgatni… Járdán haladva így esélytelen volt szemezgetni a szembejövő csajokkal, zebránál pedig már szokatlanul nagy távról átengedtek az autósok.

Nos, gondoltam ma estére megosztok életemből egy kis igaz mesét, melynek végén megállapíthatjuk, hogy mindig az élet marad a legnagyobb mókamester!
Ez itt a képen a kis Celicám gyári szervizkönyve, amit kaptam az autóval együtt, rávezetve írással pedig az első tulaj olasz hangzású neve, aki egy Svájci szalonból megvette 1987-ben.
Merengtem egy sort, amikor hozzám került az autó, hogy annó ez nagyon drága szerkezet lehetett, biztos nem csóró hülyegyerek vette meg, hanem egy akkor valószínűleg legalább 35 éves figura, természetesen hibátlan ízléssel megáldva. Szerepel a könyvben a tulaj címe is, én pedig meggugliztam az online svájci telefonkönyvben emberünk nevét és lám, egyetlen találat volt rá, a szervizkönyvben található címre szólt. Több sem kellett nekem, 2010 nyarán tollat és nyomtatót ragadtam, postára került pár sornyi írás angolul az elérhetőségeimmel együtt, plusz néhány fénykép az exautójáról, amit 1993-ban adott el a mi országunkba, kettő tulajjal később pedig nálam kötött ki. Hátha disziza bigining of ö bjutiful frencsip, ki tudja?

A garázsban javában zajlik a futóművészet, és mivel már hetek óta alulról nézegetem a Cecíliámat, gyakran eszembe jut, hogy mennyi minden múlik azon a pár vaspálcika, kaucsukszármazék, és néhány ormótlan fémkrumpli elegyén, amit futóműnek nevezünk. Nemcsak a vigyorgás szélességére, hanem még az időre is hatással tudnak lenni! Egészen pontosan a köridőre, innen pedig el is jutottunk a pályázáshoz. Olyan pályához, aminek az eleje és a vége egymásba harap. Gondoltam szóba hozom addig, amíg a szerelős poszt el nem készül, hátha valaki rákíván a dologra, így tavaszi szezon kezdetéig akár van is még ideje felkészíteni autóját!
Nem sokszor volt ilyesmiben részem, de mivel az első mindig emlékezetes, és mindent csak elkezdeni nehéz, gondoltam megosztom tapasztalataimat, hogy kedvet kapjon az is hozzá, aki még sosem tette próbára magát és autóját kulturált körülmények között. Nem, az nem az, amikor a teszkó előtti kanyar előtt visszagangolnak kettőt, hogy az erőforrás kétjegyű ménese a tízéves gumi sikításán és a kidörrenő repedt fazék hangján keresztül tudassa a mellette kanyarodó nyugdíjassal, hogy neki a legkeményebb a brácsája. Milyen kár, hogy senkit nem érdekel. Ha pedig netán megcsúszik a képzelt versenyautó, akkor kezdődik a kalácsfonás a kormányon, mire pedig már a saját karjaira is csomót kötött, a nyugdíjas Suzukijának színe már rá is került emberünk gépének kasztnijára… És ettől bizony nem lesz meg a Juli.
Ennél sokkal okosabb módi, ha ellátogatunk egy versenypályára, ahol valószínűleg szintén nem fognak lányok tömkelegei elcsúszni tőlünk a lábukon lecsorgótól, viszont szánalmas, megvető pillantásokkal sem fogunk találkozni, hisz ott és azt tesszük, ahol és amit kell. Mint a nagyok.

Rút vagyok. Már akkor feltűnt ez, amikor 1985-ben a Japán gyártósoron az ifjú Keiko meghúzta az utolsó csavarom, rám tette a papírt a Svájci végállomással és megláttam magam az üzem végén lévő ablakban. Jesszus, még a színem is csak egy unalmas fehér… Sok ezer kilométer hajón és tréleren való utazgatást követően megpróbáltam leolvasni gazdám arcáról, hogy vajon miért vett meg pont egy ilyen reménytelenül érdektelen járművet. Nem láttam semmi árulkodót a 40 év alatt kialakult arcvonásain, de hát nem is vártam, hogy örömkönnyekben fogok megfürödni, elvégre nincs bennem semmi, ami kívánatossá tehetne, még egy nyamvadt bukólámpám sincs, mert Levin vagyok. Egy jól eltalált bálnafing Föld körüli pályára repítené 950 kilós testem, papírvékony kasztnim a biztonságnak még csak az illúzióját sem kelti, kicsi gombkerekeimen egyensúlyozok a ballonos gumikon, a belterem pedig minden erővel megpróbálja alulmúlni a külsőm. Az utcán átnéztek rajtam, soha nem vett észre senki. Szervokormány nincs, rádió nincs, ABS, légkondi és egyéb úri huncutságok sincsenek, de legalább hely sincs. Zaj, az van.
Szívem ugyanis egy 1.6-os 4A-GE nevezetű motor két vezérműtengellyel és 16 szeleppel, amikkel lelkesen kiáltom bele a világba jöttömet, korrekt szigetelés híján a beltérbe is jut ebből bőséggel. A váltóm ötsebességes, és elindulásnál hátsó végtagjaimmal rúgom el magam az aszfalttól, mint lelkes kiskutya a gazdit meglátván.

Nemcsak autóbuzi vagyok, hanem bringabuzi is, ha szanaszét hagyom a lakásban a ruháimat, akkor az asszony szerint pedig még hülyebuzi is. A bicikli ugyan nem sok dologban hasonlít az autóra, viszont mindkettő szerelhető. Szerethetőek is, mert bár egymásra nem nagyon, az emberre mindegyik hasonlít. Lehetnek szépek, csúnyák, különcök, átlagosak, magasak, alacsonyak, és ha nem foglalkozol velük eleget, bizony cserbenhagyhatnak. A keró ráadásul számomra leginkább egy gyerekre hasonlít, aminek még akár a jellemére is nagy hatással tudsz lenni, könnyedén a saját képedre formálhatod. Ezt bármilyen fajta biciklivel meg lehet tenni, de igazán a bringák bohócával érdemes, fixivel.
A bohóc kifejezés persze túlzás, hiszen aki először ül fel ilyenre, nem a nevetéstől szarja össze magát, hanem már magától a hajtástól. Ugyanis úgy működik, hogy a lánc két fixen rögzített fogaskereket köt össze: a hátsó a kerékhez van rögzítve, az első pedig a hajtókarokhoz, tehát a lábaidhoz. Igen, ha a kerék forog, a lábaid is forognak vele együtt, lejtőn is kénytelen vagy tekerni. Nincs kerregő hang a hátsó kerék irányából, nincs gurulgatás! Ha erről az elején megfeledkezel és megszokásból néha lazsálni szeretnél, orbitális erővel löki meg talpadat a pedál, hisz ha a bringa mozog, akkor ő is, tehát a te lábaid is. Az ügyesebbek emiatt hátrafelé is tudnak vele menni…

Mindenki abból építkezik, amit tud szerezni. Az asztalosnál még a mosdó is fából van, lakatosnál pedig a bili koppan visszhangosat, amikor gyermeke befejezte a folyamatot. Ha ezen a ponton meg kell kérdezned, hogy miként kerül kockasörök tetemeinek tömkelege ahhoz, aki nem sörgyárban dolgozik, ellenben sokat van szerelőaknában, akkor nem vagy felkészülve a válaszra sem…
Demjén Rózsi híján is össze tud jönni 353 doboz viszonylag könnyedén, ha az ember hasonlóan hidratált ismerősökkel rendelkezik, mint mondjuk ő maga, azaz én. Az egyik közülük ráadásul épp házasodni készül. Valószínűleg az vezérelte a nászajándék gondolatát az agyamban, hogy mindenképp valami egyedit szerettem volna adni, elvégre a negyedik aranyszélű étkészlet hülyén néz ki a hetven Brendon utalvány között. Meg aztán emlékeztesse valami örökre, hogy miként is zajlott a létezés éveken át, amikor a szombatjaink nagy részét embriópózban senyvedve az ágyban töltöttük, hogy aztán éjszakára jobban legyünk, de mégis ugyanolyan állapotba kerüljünk vasárnap reggelre.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor átvettek Németország egyik vidéki szalonjában. Pillanatig sem gondoltam, hogy rossz helyre fogok kerülni, fajtámat a luxushangulat lengi körbe, és emiatt nem akárkit illetek meg. Különösen így volt ez 1986-ban, amikor megszülettem.
Gazdám egy ötvenes éveiben járó úr volt, és már az első napon megtisztelt azzal, hogy hozzám illő öltözetben fizetett ki, egy méregdrága fekete öltönyben. Mint később kiderült, nemcsak miattam történt ez, elvégre egy gyárigazgató nem járhat akármiben. Sem akármivel, ezért választott engem, rengeteg extrával felszerelve, a legnagyobb motorral, ami csak lehetséges volt: 5000ccm, V12.
Igen, nem volt neki nagy, ezt már az első napon megtudtam, amikor felavatott a nejével. Utána soha többé nem tett ilyet, legalábbis ami a kedves feleségét illeti. Ilyen alkalmakkor szemérmesen elsötétítettem a belső tükrömet – drága opció volt akkoriban -, és észrevétlenül egy kicsit előrébb húztam az első elektromosan állítható üléseket, hogy jobban elférjenek hátul. A virágcsokroknak, melyeket ilyenkor a hölgyek kaptak, így is bőven jutott még elöl hely. Talpig úriember volt, mindig szépen beszélt, kínos gondossággal ápolt körmét sosem érhette piszok, ennek megfelelően bánt velem is. Kizárólag márkaszervizbe jártam, a legnagyobb szakértők szakértettek még egy sima olajcserénél is, szerviz végeztével pedig csak a belső takarítás és testem külső kényeztetése órákig tartott, amit mindig kézzel végeztetett el. Sok időt töltöttünk együtt naponta, rengeteg autópályát bejártunk, sosem hagytam cserben, becsültük egymást a megbízhatóságunkért, hűvös eleganciánkért és a tiszteletet parancsoló fellépésünkért, magabiztos erélyessége kiválóan passzolt a 300 lóerőhöz. Sajnos az élet nem olyan kiszámítható nyugalommal zajlott, ahogyan mi tettük…

A kép 2013 augusztusában készült, akkor a rajta látható 300 ló és a hajtóik átlagéletkora 43.75 év volt, ami azóta bizony csak tovább növekedett... Ugyanis Dénes bácsi idén fogja betölteni a 94. életévét. Néha beszélünk telefonon, így tudom, hogy még mindig a gyári fékbetéteket koptatja az autójában!
Mivel nem hinném, hogy ez az egész gyakori esemény öreg sportautós körökben, ezért gondoltam elmesélem, hogyan is történt első találkozásunk 2011-ben:

Leemelem a benzinstukkert a kötelező „nem, köszönöm, megoldom” rigmust követően és teszem a nagyobb fogyasztású autók tulajainak gyakori kötelességét, etetem az autóm. A kutas nem tágít, minket méreget a szeme sarkából. Kiböki:
- Ezt faterod szokta használni, ugye?
Megtámad az emlék, amint édesapám több mint két évvel ezelőtt fél órán keresztül fröcsögő nyállal ad hangot értetlenségének, amikor megtudja, milyen autóra készülök lecserélni a hibátlan, törésmentes fiatal Renault-t, amit akkoriban használtam. Utána valószínűleg rohant hibajavítót vásárolni és gondosan befedte vele a nevem a végrendeletében. Nem, nem bírom elképzelni, ahogy vezeti, főleg a tudtom nélkül. Miközben így elméláztam, valószínűleg úgy nézhettem a dolgozóra, mint aki még sosem látott embert és ezért biztos, ami biztos, meg akarom ölni, emiatt rögtön rájött, hogy tévedett. Engem viszont elgondolkodtatott. Ritka ez a típus, már mindet összetörték vagy elrohasztották, az évek alatt csak 4 másikkal találkoztam, de egyik sem volt az enyémhez hasonló állapotban, amelyik épp nem egy kertben rohadt, ott a gondoskodás látványosan kimerült a gazdaságos olajban, azt is valószínűleg évekig köpülik sárrá a szorgalmas hajtókarok. De a kutas határozottan állítja, hogy van egy ugyanilyen minőségű a városban, még a színe is ugyanez.

Most, hogy esett egy kis hó, én pedig másnapos vagyok, eszembe jutott egy sztori, ami hat évvel ezelőtt történt és íródott. Igen, nekem is megvolt a Ladázós-hójárós-pénzszórós szakasz az életemben, és bár már kihevertem, mindig jóleső érzés visszagondolni rá. A konkrét történet főszereplője Kocka Laja, az egyébként meglepően megbízhatónak bizonyult korrózióeleség.



Megfigyeléseim alapján van pár alfaj az autóépítők között.

1. Van sok lóvé, így vagy megveszi készen a gépegységet, vagy megbíz valakit, hogy készítse el neki 1-2 év alatt, pénztől függően akár gyorsabban is persze. Aztán nekiáll hajtani, és az építő a saját szervizese lesz.
2. Kevés lóvé, de van szakértelem, ezért olcsón kihozza a dolgokból a jót, nem kapkod, kivárja a jó üzlet lehetőségét mind alkatrész ügyben, mind a jó alap kiválasztasánál, ezért boldogan kocsit hajt, amikor ideje és pénze engedi, míg meg nem hal.
3. Lóvé nincs, szakértelem nyomokban esetleg, de lelkesedés annál inkább tengernyi, ezért össze-vissza megvesz mindent, kapkod eszetlenül, minden rögtön kell. És a csináld magad mozgalom résztvevője. Népiesen szólva, ők a balfaszok.

Lóvém nincs, nem vagyok autószerelő, de nagyon lelkes vagyok, így talán mondanom sem kell, hogy én hova tartozok. Ezt valószínűleg bizonyítani is fogom az elkövetkező percekben.

Számtalan okunk lehet rá, hogy kivegyük autónk első futóművét. Például nincs csajunk, de mégis férfinak akarjuk érezni magunkat, ronda a csajunk, de mégis férfinak akarjuk érezni magunkat, vagy jó a csajunk és férfinak is érezzük magunkat, de az efféle hobbi már a tőle függő időszámításunk előtt is megvolt.
Én szerencsére az utóbbi állapottal vagyok megáldva, vegyítve azzal, hogy 6 éve megvan egy immár 28 éves, Cecília nevű hobbiautóm, aki ez idő tájt rendszerint már téli álmát alussza. Én pedig ilyenkor kezdem el bántani, hisz tavaszig úgysem használom, télire ott van ringatózni a hintóm. Tavaly féknyergek felújítása volt porondon a barlangban, most pedig a futómű következik, toronycsapágyak és az összes szilent cseréje a menü, bónuszként pedig a rugók várhatóan Eibach névre fognak hallgatni, mikor a gépegység meglátja az árnyékát tavasszal.
Szerelésügyi vakrepülésre készültem fel, amely utazás megszakadt csavarokkal és ugyanilyen állapotú szívemmel érhet véget, na de mire való a bátorság?