Jó dolog személyiséggel felruházni egy tárgyat. Ennek alapvető és nélkülözhetetlen feltétele, hogy szeressük, így persze könnyen nevet is adunk neki, ha lehet minél találóbbat. Nyilván egy ceruzahegyezőnek ne adjunk nevet, mert azzal nehezen lehet közös nevezőre jutni, viszont egy autó azért van könnyebb helyzetben, mert rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel azonosulni tudunk. Szép, csúnya, aranyos, erős, gyenge, fiatal, öreg, megbízható, és néha bizony még be is szarhat…
Mindez viszont még mindig édeskevés ahhoz, hogy keresztszülők legyünk. Érthető módon csak az izgalmas dolgok kapnak általában becenevet, amik valamitől különlegesek, így a szívünket kevésbé megdobogtató, unalmas, vagy céges autó ritkán érdemli ezt ki, hiába kíséri életünket nap, mint nap. Hogy jobban érzékeltessem a jelenséget, a könyök hány elnevezéssel büszkélkedhet? És a pina? Na ugye.
Ha már úgy alakul, szerintem mindenképpen az ellenkező nem képviselőjének kereszteljük el, mert úgy máris értelmet nyer az emberek között értelmetlennek tűnő kifejezés: „járni” valakivel. Ha az ember elkezd járni, nem pedig közlekedni a gépével, más lesz a világ. Minden beülés inkább közösülés. Én már végzetesen elvesztem ebben, elítélhető mértékben tudok akár féltékenykedni is, mióta együtt vagyunk. Sosem hagyom ott szerelőnél napokig, műszaki vizsgára is kizárólag én vihetem el. Egyszer tettem ilyet hat évvel ezelőtt, de soha többé sem. Történt ugyanis, hogy a vétel után nem sokkal lejárt a műszaki, le kellett vizsgáztatni, és kényelmi szempontoktól vezérleve elvittem egy autószerelőhöz, nézze át és intézze el a szarfűrészelést is az NKH-val. Igencsak rossz volt átadni a kulcsot-forgalmit egy vadidegennek, olyan érzés volt, mintha Kovira bíztam volna a barátnőmet, hogy vigye el templomba… Reggel vittem, arra számítottam, hogy délután már mehetek is érte, de érdeklődő telefonhívásomkor azt közölte emberünk, hogy csak holnap tegyem ezt meg. He? És addig mégis hol fog állni? „Egy telepen, esetleg betakargassuk?” Haha, anyád. Így hát kint állt a vadonban egy egész éjszakán át, rosszarcú Swiftek és vicsorgó BMW-k között. Belegondolni is rossz, hogy még akár az eső is eshetett volna! Ellenségemnek sem kívánom azt a másfél napnyi stresszt, rendes autóbuzinak ilyenkor nehezen áll vissza a pulzusa az élettel összeegyeztethető ritmusra.
Ez az egész megszemélyesítés kevésbé beteges, ámde annál gyakorlatiasabb szempontból azért is jó, mert máshogy viszonyulunk eseményekhez, ha észleljük, hogy valaki követi el, nem valami. Például megbocsátóbbak vagyunk... Ha egy kabrió megy előttünk és bekéredzkedik a sávba, nyilván előbb be fogjuk engedni, mint mondjuk a füstölgő 17-es buszt. Hisz látom, hogy egy ember szándékáról van szó, és nem csak egy fémdarab kerül utamba. Anyázni is sokkal könnyebb a forgalomban, amíg nem látod, hogy egy óriási kanos feka ül a kormánynál, ugye?
Ugyanez zajlik le otthon, ha mondjuk probléma merül fel az autóval, könnyű nagyot belerúgni úgy, ha az csak egy rohadt Lada, de ha ő a társunk, Olga, akkor máris inkább onnan közelítjük meg, hogy nyilván csak épp nehéz napjait éli, majd elmúlik...
Keresztapának lenni jó dolog, Corleone is megmondhatja, tehát tessék becenevet adni a szeretett járműnek, meghosszabbítja az életet, elviselhetőbbé teszi a bajokat. És ez nem csak a 40 éves magányos szüzeknek szól, hanem mindenkinek, aki vetett már hálás pillantást autójára egy hosszú út után. Én eddig szinte mindegyiknek adtam nevet, amelyikkel jártam: Mözsón, Dick, Lajos, Cecília, Karina, Bözsi, nemrég majdnem lett egy Teri is. Mindenki maga döntse el, hogy én követendő példa vagyok –e, mindenesetre nemrég kopogtattak az ajtómon fehérbe öltözött bácsik... Nagyon kedvesnek tűnnek, még egy kabátot is hoztak ajándékba.
Örömmel elfogadom!
