Amikor az embert hívja a góréjának a góréja 20:31-kor, elgondolkodik, mielőtt felvenné. Átlag munkahelynél az merülhet fel rögtön, hogy biztos baszlatás fog következni. Elfelejtettem valamit már megint? Ő felejtett el valamit? De szerencsére ez egy jó hely, a hívót pedig ezer éve ismerem, úgyhogy elkezdett ölni a kíváncsiság, vajon miről lehet szó.

- Hé, nem kell neked egy autó ötvenért? Negyvenért. Harmincért… Húszért!

Én is fekete öves önalkudozó vagyok, de ez azért durva utazás volt egy szempillantás alatt még nekem is. Húszezerért egy autó. Üveg borhoz hasonlítja az árát, de jelzem, hogy itt ez nem fog működni, ez a lélek nem Beverly Hillsben él, ennyiből sok Dankót lehet kapni, nem beszélve a nejlonpalackos Gondűzőről és társairól, mégis minek néz engem. Különben is, miért nálam akarja kidobni a szemetet? Ekkor kellett volna kinyomnia valamelyikünknek a sértettség miatt, de ő nem olyan, aki könnyen feladja, nekem meg túlzás lett volna azt gondolnom magamról, hogy nem vagyok az autók szemeteskukája. Különben is, rossz autót venni olcsón még mindig sokkal jobb, mint jót venni drágán, hisz az utóbbiban nincs vitamin, kaland legyen az élet. Én meg ráadásul semmilyen kotlákot nem vettem akkor már három hónapja.

Cikk folytatása itt!

Állok a Dóri pékségben, amit a felújításkor átmenetileg pékésgnek cégéreztek. Egészen pontosan DÓRI PÉKÉSGnek, büszkén, daliásan, amivel turistalátványossággá váltak egy ideig a városban. De számomra nemcsak erről nevezetes ez a hely, hanem leginkább arról, hogy zsenge koromban sokat jártam ide megszédülni. Ez ugyanis a Mátyás nevű kocsma volt valaha, és bár a valóságban épp zsemléket és mindenféle egyéb, kétes minőségű liszttermékeket látok, lelki szemeim előtt megannyi szégyellnivaló emlék pereg a múltból. És egy fura esemény, ami jóval később közvetve elvezetett engem egyenesen James Mayig.

A cikk folytatása a Szívósoron!

Vannak autók, amiket hülyeség eladni, ilyen például egy korai gyártású LS400. Egy igazi műremek, a pénzbeli értéke reménytelenül képtelen tükrözni az élményt, amit nyújtani tud, és holnap nem kapsz érte kevesebbet, mint tegnap. Ráadásul V8 hajtja. Az ilyen eladót életfogytig tartó villanyautózásra kéne ítélni, kizárólag két esetben mentesülhet a vádak alól. Ha vagy nagyon hülye, vagy valami nagy hülyeségbe vágta a villáskulcsát. Mindkét kategóriát hevesen képviselem azzal, hogy be kell fejeznem egy Alfetta restaurálását, mert közel a cél, néha azt képzelem, hogy szinte délibábként fodrozódik a horizonton. De az agyatlan létforma alapja valójában az, hogy egy lyukas persely vagyok, amit bedob a munkahely, az csakhamar ki is esik. És bizony úgy alakult, hogy elfogyott a pénz. Márpedig egy izlandi út is ott van a horizonton innen, amit ha ébren is át akarok élni, akkor fizetnem kell érte, nem keveset. Már ez önmagában elég ahhoz, hogy megtegyen egy ilyen lépést az ember. De van itt még pár körülmény, amiket elmondok, hisz az igazi férfi mindig mindent meg tud magyarázni. Még azt is, hogy ha elad egy legendás Lexust, akkor miért vesz meg rögtön egy másikat.

Cikk folytatása itt!

A címet a kedvenc gumisom adta, mikor először meglátta, és sokan mondták ugyanezt, amikor lecseréltem a Cube-ot valami másra. Anyámék bezzeg imádták a járművet, pedig az autóválasztásaimmal rendszerint úgy vannak, mint a zsiráffal. Kollégáim is már megszokták, hogy olyan autókkal járok, amiket kényszerzubbonyként kéne rám hajtogatni. De én ezzel a típussal is úgy voltam, hogy a gyáva népnek nincs Kockája, úgyhogy nekem volt több, mint két évig. Nem minden autó jó, ami szép, de minden autó szép, ami jó. A Cube márpedig gyönyörű. Most, hogy ezzel a két utolsó mondattal teljesen kiismertél, rátérhetünk végre az autóra is, hogy azt se vedd túl komolyan. Mert nem is szabad.

A cikk folytatása itt található!

Nem szoktam dohányozni, de ez a fajta szívás sokkal egészségesebb, mint ódon Alfát restaurálni. Egy késő esti, már didergést hozó estén álltam hát cigivel a kezemben, néztem erre a tákolmányra a néma garázs gyomrában, épp véget ért a munka utáni műszakom. Különösen nehéz nap volt, a pénzkereső nappali műszakot már hosszú ideje követi egy esti két-három órás, egyensúly semmi, a csőd felé haladok. Fizetés nincs, de az igazi hobbit erről lehet felismerni. Jutalom szokott járni öröm formájában, de túl rég nem volt benne részem, régóta halmozódik. Már egy óriási érzelmi orgazmus szorult belém, de vastag páncélszekrény rejti, a kulcs pedig a jövő markában van. Ellopni tőle lehetetlen, és nem én döntöm el, hogy megérdemlem -e, hanem valami ismeretlen erő, mások híján pedig már rég magamat vagyok kénytelen hitegetni, hogy egyszer hozzájutok. Belefáradtam, Alfától mocskos göncöm már az egyenruhámmá lett, szívemben a gyűlölet úgy izzott, hogy ahhoz képest a sercegő parázs jégcsapként lógott a szűrő végén.

Stump Bandi volt a villámhárító, nála vezettem le a feszkót pár keserű sorban, miközben majdnem kigyulladt a billentyűzet. Kisvártatva jobb lett a helyzet, ezt is jeleztem. Az idő továbbra is őrt állt a boldogsággal teli páncélszekrény előtt, viszont kaptam Banditól egy fontos levelet. A buksisimikkel mindig csínján bánik, de igaza is van, hisz senki sem ártatlan, aki ilyesmibe fog bele. Pont elegendő volt az üzenet, hogy visszahozzon az életbe:

„Az, hogy teljesen értelmetlen pléhdobozokba öljük minden energiánkat és vagyonunkat, nem új.”

Homloktetkó lesz belőle. De addig is elmesélem, hogy miként jutottam el ebbe az állapotba. És hogy miért nem fáj mégsem igazán ez a garázsnyi kín.

Jókor hívtam, épp kajálás közben, az étel mindig megnyugtatja a férfilelket, így talán nem fog súlyos mondatokkal agyonverni. Csak annyi a kérésem, hogy mint profi mazochista, állapítsa meg a túlélési esélyeimet, bár már mindegy, hisz másnap megyek elhozni a járművet. Hallom a telefonban, amint Csikós Zsolt lehunyt szemmel, mély átéléssel veszi a levegőt, és elkezdi sorolni, hogy miért vagyok hülye, de a bagoly meg a veréb esete áll fenn, ezért csakhamar eljutunk a konklúzióhoz. A képzeletbeli cigit egy slukkra elszívja és mindent feladva közli:

- Hát jó, akkor lesz egy ilyened.

Letesszük és érzem, hogy ezzel nemcsak a hívásnak, hanem valahol az eddigi életemnek is vége.

Azt vettem észre, hogy már jó ideje kimaradtak a koncertek az életemből. Ez csak azért furcsa, mert zsengébb koromban nem rendeztek nélkülem fesztivált, minden tömeg azt várta, hogy ússzak a tetején, megannyi világsztárt tudtam vizslatni a színpad közeléből, Pogózás volt a középső nevem, és ha netán józanul jelentem meg valami élőzenés eseményen, rögtön kihívták a mentőt.

Hiába, megvénültem, unalmas lettem tán, de pont olyan öreg vagyok, hogy még fiatalnak képzelhessem magam. Valószínűleg ezért történhetett, hogy február 13-án azon kaptam magam Spotify ingerelte fejrázás közben, hogy épp rákeresek a neten, létezik -e még Limp Bizkit. Épp sokat hallgattam akkortájt, annyi energiát bocsát ki magából, hogy minden kávé elbújhat, ráadásul feszkólevezetésnek sem utolsó. És baszki nemhogy létezik, de pont jönnek Európába most tavasszal. Mivel nálam a világ nem ér véget a városhatárnál, minden nyaralás eleve sokezernyi kilométer levezetéséből áll, már néztem is, hogy hol lesznek a környéken. Lengyelország és Olaszország tűnt értelmes választásnak, és akkor már nyilván az utóbbi legyen, mert annál jobb hely nem sok létezik. Március 29-én lesz ott a móka, de már nem lehetett rá kapni jegyet...

Mivel már én is nehezen tudom számon tartani, hogy milyen autóim vannak, gondoltam ideje egy újabb krehácsügyi híradónak. Már csak azért is, mert pár hete páran tarkón vágtak néhányan verbálisan, hogy ők sem bírják követni, ezért jöjjön egy kis visszatekintés a múltba, majd a jelenen át a jövőbe. Megpróbálok rövid lenni, de nem biztos, hogy sikerül, mert utoljára másfél éve volt szó hivatalosan a készlet alakulásáról, akkor is csak nagyjából. Márpedig azóta befizettem néhány átírási lehúzást, kifizettem megannyi alkatrész árát, amik szerte a nagyvilágból érkeztek különböző típusokhoz, úgyhogy lássuk.

Nem az a baj, ha az ember hülye, hanem ha egyedül kell azt megélnie. Nagy szerencsére ketten toljuk ezt a szekeret a Bandival, és teljesen jól kiegészítjük egymást. Én egyszerre két szívlapáttal hányom fel a faszságokat a kordéra, Bandi meg néha lekotorja, elveszi tőlem az egyik szerszámot, pofán ver vele, majd jó messzire elhajítja. Ekkor van egy kis idő kiheverni a lelkes hülyeségeimet, de az utóbbi másfél évben megesett, hogy ő is feldobott vele a szekérre egy adag feleslegesnek tűnő dolgot. Olyan büszke voltam rá, hogy óriásit szalajtott az agyam, és idén egy megrakott billencsnyi őrültséget döntöttem a szekérre.
Kolléga rám nézett, szemhéja rángatózott, keze ökölbe szorult, egy pillanatra úgy tűnt, hogy felnégyel, de szerencsére mindezt az energiát a szekér tolásába tette, ami nélkül nem jutottunk volna sehova a diliházon innen. Események olyan láncolata következik most, amihez fogható soha nem történt ezzel az autóval, pedig idén töltötte be a negyvenet. Vagy a rosseb tudja, hogy mennyit, mert most talán fiatalítottunk rajta. Kapaszkodj, ez durva lesz

Kólával iszom a bort, sajtból csak a trappista, minden alsógatyám a teszkóból van, kedvencem a rántott hús kukoricás rizzsel, és időnként még a Szerencsekereket is megnézem. Proli vagyok tehát, ezért a sors a legjobb humoránál volt, amiért úgy alakította az életem, hogy adott elég pénzt ahhoz, hogy megvehessek egy Porschét. Nekem ez nem ékszer, hanem „csak” egy őrületesen jó autó, és ugyanúgy viszonyulok hozzá, mint eddig bármilyen krehácsomhoz. Vagyis én akarom szerelni. Hogy fokozzam ezt a problémát, az a fajta együgyű proli vagyok, aki szerint régen minden jobb volt, még az anyagban is több anyag volt, az összes új bármi pedig gagyi. Ott a bökkenő, hogy ezzel egyidőben azt is érzem, hogy ezt folyamatosan bizonyítanom kell, nem beszélhetek a levegőbe, ezért túlzásba viszem a karbantartást… Ennek folyománya volt mindig is, hogy az összes öreg szaromra az indokoltnál sokkal többet költöttem. Most meg itt van ez a Cayman, ami egyáltalán nem öreg, és az összes alkatrésze aranyból van. Ha nincs aranybányád, akkor nem kellene csak úgy ész nélkül cserélgetni benne mindent, nem?

Dehogynem.