Mindig azt mondom, hogy ha egyszer megdöglök, csak annyit kérek, hogy azt véssék a fejfámra, hogy az élet sokszor szar, de pont ettől jó. Azt hiszem ezt az állítást ismét bizonyították a közelmúlt eseményei. Dőlj hátra, és élvezd, hogy nem veled történt mindez, egyúttal sajnáld, hogy mégsem, elvégre minden rosszban van valami jó. De hagyjuk is az ilyen bölcsességeket, mert mindjárt itt terem Coelho, aztán száraz naplementét nyom minden nyílásunkba. Itt most csak autókról és az életről lesz szó, semmi komoly.

2016-ban harmincöt éves voltam, volt valamennyi pénzem, ami nem számított soknak, de kevésnek sem errefelé. Mindez tulajdnképpen annak volt köszönhető, hogy előtte egy ideig olyan munkám volt, ahol beszarni sem volt idő, nemhogy pénz költeni, a stresszhatásokról sokáig tudna mesélni a testem, meg is tette. Ha viszont az ember senyved, akkor meg kell magát jutalmaznia, hisz a Mátrixban is megmondták, a test nem élhet lélek nélkül. Úgyhogy amikor véget ért a stresszhullám, a kisimult vízfelszínen feltűnt 2016 okróberében Sanyi, és az ő piros kis retke, ami eladósorba került. Mint később kiderült, ez lett életem egyik legmeghatározóbb autója, az AE86. Későbbi becenevén Gagyi.

Nem innen indult a sztori, hanem 2009-ből. Akkor láttam meg először a fehérvári munkahelyem parkolójában, talán pont aznap jött vele először dolgozni az akkor újdonsült tulajdonosa. Meghitt pillanat volt, hisz ismertem én már előtte évek óta az AE86 jelenséget, sokszor jártam drift versenyekre, 2006-ban először, ekkor kezdte hazánkban szárnyait bontogatni a műfaj. Vagyis ekkoriban már elkezdtek durván felfelé kúszni az árak nálunk is, konkrétan 700E forintért vette meg Sanyi, ami ugyanolyan sok pénz volt, mint amikor 2016-ban vettem meg tőle 1,4 millióért. De én jobban jártam, mert ő úgy vette, hogy ha aranyásó lenne, szitaként simán használhatta volna, csak fel s alá kellett volna mennie vele a folyóban. Brutálisan szét volt rohadva, láttam abban az állapotában, sőt, vezettem is.

Bezzeg régen az eseményekben is volt még anyag! 2006 környéke, mikor a közútra (!) is volt szervezett drift esemény, soha nem felejtem el őket

Hirdetés 2009-ből

2010-ben ki lett lakatolva és Sándorunk vígan használta hét évig úgy, ahogy senki nem használt ilyen autót már régóta. Munkába járt vele, meg a Balatonra, néha fogadjunk, hogy még meccsre és a zöldségeshez is ezzel ment. Igazi perverz emberről van szó tehát, így nem meglepő, hogy engem keresett fel először, amikor eldöntötte, hogy vesz helyette egy IS200-at, ha gondolom szétbarmolhatom az autót, csak vegyem meg. Pont felszabadultam stresszügyileg, viszont nagyon idegen pályának tűnt ez a dolog, bármennyire is csalogatott. Ekkoriban beszéltem életemben először AE86 Zolival, meg több más emberrel, akikkel azóta is baráti lett a viszony.

Sanyi trükkösen kölcsönadta nekem az autót még utoljára, hisz hamarosan úgyis el fog kelni, menjek vele délután pár órát szabadon emlékként. Ezt meg is írtam, ekkor figyeltek fel többen az autóra, Stump Bandi is pályázott rá, de akkor volt két munkahely közt, így nem merte meglépni, úgyhogy végül pár hét merengés után egyik félrészeg este írtam Sanyinak, hogy a kikiáltási árat lefosom (1,5 milla), adok helyette 1,4-et, aztán be lehet kapni valamit. Kisvártatva visszaírt, hogy százezerért megéri neki, hogy utána röhöghet rajtam gazdagon évekig, úgyhogy megkértem egy kollégát tanúskodni az adásvételin, és megtörtént az esemény. A többi meg már történelem, öt évig tartó csodálatos viszonyom volt ezzel az autóval, miközben előtte tíz éven át reménykedni sem mertem benne, hogy valaha ilyen autóhoz juthatok, nemhogy még driftelni is megtanuljak. De mégis úgy alakult, hogy 2017-ben még kerestem a pályán, hogy hol van az autóban a kormány, két évre rá meg már tsuiso csatákat vívtam egy edzésen egy 500 lóerős Skyline társaságában. Őrület baszki, őrület. Még most is nehezen hiszem el, hogy valóra tudtam váltani ezt az álmomat.

Egyszer még szlalomon is jártam vele, és persze nem időre mentem...

Rengeteget dolgoztam az autón, több száz gumi lelte második halálát a hátsó tengelyeken, imádtam vele minden pillanatot. Hozzám nőtt, az ismerőseim már el sem tudtak nélküle képzelni. Én voltam az, aki AE86-tal driftel, már csak azért is, mert már nagyjából senki nem csinálja ezt itthon. Pláne nem olyan rendszerességgel, ahogy én tettem, volt év, amikor 11 edzésen jártam. Senki sem csinálja azt már, hogy lábon megy vele a pályára, majd hazatér. Utolsó mohikánként, kicsit magányosan hódoltam életem legjobb hobbijának. Ünnep volt minden edzés, megunhatatlanul róttam a köröket, körülöttem rendszerint mindenki szerelt, ez a kisautó meg soha nem hagyott cserben. Soha, egyetlenegyszer sem, és aki látta használat közben, az tudja, hogy ez mit jelent. Tökéletes az élmény, gép és ember legharmonikusabb kapcsolata, egymást tartottuk életben. Majd egy szép június végi reggelen nem tudtam lábra állni...

Ismerek már sokféle fájdalmat, mert az élet különösen az utóbbi két évben rendesen nekiállt pofozgatni. Kevesen tudják, miken kellett keresztülmennem, de a lényeg, hogy amikor ez a nap is eljött, végtelenül dühös lettem. Elvett tőlem az élet sokmindent, még a feleségemet is, aki nyolc éven át kitartott mellettem rendkívüli próbatételek közepette is, végül az egyiknél már elakadtunk. És mikor a sors sátáni kacajának visszhangja épphogy elült, beütött a gerincemen át egy újabb tréfa, ettől már végképp a térdét csapkodhatta az átkozott sors. Én is a könnyeimmel küzdöttem minden lépésnél, csak nem örömömben. Tudtam, hogy a gerincem miatt érzem úgy, hogy valami ki akarja tépni a bal lábam, mert a csigolyáim terén van egy típushibám, már így kerültem le a gyártósorról 1981 telén. Folyamatosan fájt a derekam évtizedeken át, furcsa volt már kamaszként így élni, mert körülöttem mindenki korának megfelelő állapotban volt. De az ember mindent meg tud szokni, az volt a nulla állapot. Néha jobb volt, máskor rosszabb, de az ember rendkívül alkalmazkodó fajzat. Majd eljött ez a júniusi nap.

Porckorongsérvvel diagnosztizált a doki, és nagyon vidáman közölte, mert hát lehetne ennél rosszabb is, különben is, ma már én vagyok a negyedik ezzel a kínnal, divatos probléma lett, egy divatmajom meg ne hisztizzen. Felírt egy halom bogyót, amiktől sokkal jobb lett a helyzet, de azért menjek el egy MR vizsgálatra, mert az a biztos, amit ott látunk. Miközben bent fetrengtem a szerkezetben, végig arra gondoltam, hogy legyen csak sima sérv, ne valami különlegesség. Ugyanis ez a specialitásom, az utóbbi időben minden orvos úgy kezdte a mondandóját, hogy „az ön esetében”. Már ez a legnagyobb félelmem, nem az, hogy egy elszánt gyilkos, hanem ez a mondat ugrik elő egy sötét sikátorból. Visszamentem az eredménnyel a vidám reumatológushoz, aki ezúttal nem volt annyira vidám. Majd persze előugrott a mondat is a sarokból.

Köze van a dolognak a típushibámhoz, emiatt elcsúszott pár mm-t az egész oszlop az egyik lenti csigolyánál, és ettől kaptam még pluszban sérvet is külön akció keretében, csak nekem, csak most. Tenni nagyon nincs mit, erősíteni kell körülötte az izmokat tornával, úszással, de emellé mindenképp kímélő üzemmódra kell váltani, nem szabad megemelni többé semmit, és a rázkódást is kerülni kell. Nem a sérv az igazán para, hanem ez az elcsúszás, ha ez fokozódik, akkor jön a lakatosmunka, ezt mindenképp meg kéne előzni. Külön kiemelte a futást, mint kerülendőt, de hát az nálam nem probléma, én majd akkor futok, ha kergetnek, addig minek. Viszont rögtön rájöttem, hogy ennyit a driftről, ezennel annak vége, ezt is elvette a sors. Mert bár kicsi gombkerekeket használok, az is van vagy 15 kiló egy darab. Futóműből a kompromisszumosabbat építettem be, de ez is olyan, hogy meglököd az autót és csak annyit billeg, amennyit a gumik engednek. Kész, ennek ezennel befellegzett, a gerinccel nem szórakozunk. Jobb már nem lesz, most azon kell küzdeni, hogy ne legyen rosszabb és legalább a tüneteket likvidáljuk, mert ez így nem élet. Úgyhogy eladósorba került életem legjobb szórakozása. Persze tartogathattam volna, mint befektetést, de én nem vagyok a kotlós fajta. Akkor inkább érezze jól magát vele valaki más, rövid az élet és gépnek is jobb az, ha nem rohad egy helyben.

Úgyhogy meghirdettem, de persze a használtautóra nem akartam felrakni, hogy mindenféle jöttmenttel kelljen megküzdeni, az vegye, aki ismeri, megbecsüli. Jött is egy őshacsis megnézni, aki újra felvenné a kesztyűt, de végül nem merte meglépni, mindenesetre jól szórakoztunk a próbakörön. Örültem volna annak is, ha hozzá kerül, mert elképesztő volt az élmény, hogy tizenéve én néztem őt csillagszemekkel a pálya széléről, ahogy vereti a szürke kis hacsijának (ami most AE86 Zolinál van tíz éve, minden mindennel összefügg!), most pedig ő venné meg az én autóm. Hihetetlen dolgok ezek ám.

Majd jött Dávid az ismerősi körből. Ő már vett egyszer egy nagyon szétrohadt példányt pár éve, de jó oka volt rá, ugyanis a faterjával Hiluxokat restaurálnak OT-nál nívósabb állapotra. Lehet, hogy ezt a mondatot újra el kell olvasnod, megértem, de tényleg ez a helyzet. (ha nem hiszed, menj ki az idei AMTS-re, ott ki lesz állítva az egyik) Majd egy év után eladta, mert nem akart rá annyi időt és energiát szánni, amennyit igényelt a szerkezet. Úgyhogy mikor meglátta, hogy az enyém eladó, rögtön beizgult. Elvégre műszakilag kész, a kasztnija tré, de az neki nem probléma, csak feladat. Nekem soha nem számított, hogy néz ki ez az autó, az az odvas lyuk sem érdekelt a csomagtartóban, amit egyszer egy leszakadó gumidarab okozott a már azon a területen porhanyóssá vált karosszérián.

Dávid szerzeménye két évvel ezelőttről, amit végül nem csinált meg, hanem visszakerült a kettővel ezelőtti tulajához. Az új szerzeménye is a képen szerepel

Megnézte, vezettük, örültünk. Majd jelentkezett, hogy rendben, adjam oda neki. Örültem nagyon, mert így a közvetlen látóteremben marad, ráadásul Fehérváron, ahol már 2009 óta lakik. Fura egy dolog ez, nyilván örültem, hogy jó helyre került, de magamtól soha nem szántam volna rá magam erre a lépésre, szégyenszemre el is pityeredtem kicsit, mikor még utoljára kettesben voltam ezzel a vacakkal a garázsban. De nagyon szerencsés ez az autó, Sanyi feltámasztotta hamvaiból, én műszakilag vágtam rendbe, most pedig jön Dávid, aki megoldja, hogy ez az autó úgy nézzen ki külsőleg is, mintha új lenne, efelől senkinek ne legyenek kétségei. És a legjobb, hogy sporteszköznek akarja megtartani, ez az autó továbbra is fog rákjárásban közlekedni, hiába fog elcsúszni a kasztnin a légy. Még tán én is ülhetek majd benne. Külön poén, hogy mint kiderült, a keretes szerkezet eszményében ugyanazt a kollégát kértem meg tanúzásra az eladáskor, mint amikor megvettem, ő emlékeztetett rá, én már el is felejtettem. Csodálatos!

Ez az autó őrületesen szerencsés. Hogy mást ne mondjak, jelentkezett nálam az a tulajdonosa, akié 1998-2000 között volt, ez volt az első autója. Sajnos képeket nem talált a szüleinél sem, pedig nagyon megnéztem volna... Majd jelentkezett még valaki, aki pár évvel később húzta ki egy kertből, ahol már évek óta korhadhatott egy másik AE86 társaságában. Ezt már benőtte a moha, a hátsó kipufogódobját egy nagy ananászkonzerv alkotta, és 60E forintba került. Most pedig 2021-ben már tökéletes műszaki állapotban van, évek óta keresztben jár, kisvártatva pedig a külseje is megújul. A világ tele van meglepetésekkel. Sajnos kép itt sem került elő, pedig...

Dávid eljött az autóért a faterjával, mert minden cuccot adtam az autóhoz, amit felhalmoztam, beleértve az összes kereket is. Úgyhogy mivel mással, mint egy ódon pickuppal szedték össze a termény egy részét, ehhez át kellett mennünk a másik garázshoz is, ahol a Cili ácsorog. Itt felnyitottam a garázsajtót, a faternak pedig földbe gyökerezett a lába, haza kellett jönnöm a slusszkulcsért. Gondolkodtam már az eladásán egy jó ideje, mert rájöttem, hogy már csak azért tartom, hogy egyszer eljussak vele Norvégiába, de ez elég kevés indok, hisz ki tudja, mikor jöhet össze... Most pedig láttam a csillogást István szemében, pontosan ugyanazt, mint amikor én láttam meg tizenkét évvel ezelőtt az öreglányt. Tudtam, mit kell tennem, innentől kicsit felpörögtek az események, és csakhamar abban a helyzetben találtam magam, hogy se AE86, se Celica, de együtt maradtak az autók, méghozzá a lehető legjobb helyen. Ilyen csodálatos végkifejletet kitalálni sem lehetne, erre tényleg csak az élet képes! A legjobb lett kihozva az egyébként szomorú fejezetéből az életemnek.
Nincs Toyotám. Bár ott van a Tank, az annak számít, akkor mégiscsak van, megnyugodtam.

Pakolás

2012 - Monte Carlo

Tizenkét év alatt rengeteg kép készült a Ciliről, ez az egyik utolsó. Itt pedig 2012-ben Csikós is megörökítette: https://galeria.totalcar.hu/kozelet/2012/10/19/tc_trackday_2_csik/55

Ilyen érzelmi viharban még sosem szédelegtem, folyamatosan tépázott a szomorúság és az öröm felváltva, de a dühöm enyhült. Folyamatosan teszem, amit kell, annyit úszok, hogy az egyik cimbim már Darnyinak hív, közben csinálom a gerinctornát, fogyókúrát, hogy minél kisebb legyen a teher a gerincemen. Eddig sem voltam egy dagadék, de most girnyó leszek, mert annak kell lennem. És már járok-kelek, sokat ugyan nem tudok egyszerre, mert fura idegfájdalom köszönt be a bal lábamba előbb-utóbb, de az élet egyszer elvesz, másszor visszaad, az évtizedeken át tartó derékfájásom cserébe szinte teljesen elmúlt, hihetetlen. De mindez tök mellékes, mert nem a rehabtól lettem és leszek jobban. Hanem azért, mert megvalósítottam egy újabb álmom... A kivágott fák helyére mindig újakat kell ültetni.

Nem tudtam magam elképzelni sportautó nélkül. Úgyhogy kellett valami, de sajnos már minden ki van zárva, ami ráz és kényelmetlen. Most volt egy jelentősebb összeg a zsebemben, és mivel szarok a világra, eldöntöttem, hogy veszek belőle valami drága autót. Valami igazán jót, amilyenben még sosem gondolkodhattam eddig, mert sosem volt együtt ennyi pénzem. A dokinő ráadásul közölte, hogy az is lehet, hogy bármit is csinálok, nem lesz jobb a rozzant testem, csak szarabb, úgyhogy lehet a semmiért küzdök, erre is van esély, márpedig nekem ezek a kisesélyes dolgok a specialitásaim. A pénz pedig nem boldogít, az boldogít, amit kezdesz vele. Pörögtek előttem Lancerek, 350Z-k, 370Z-k, M3-as BMW-k, de egyikben sem akartam pattogni az ülésben. Úgyhogy sajnos egyre szűkebb lett a válaszható autók listája, de megtaláltam, amit kerestem.

Annyira egyébként nem volt nehéz, mert egyetlen márkáról tudok, ami toyotás megbízhatóságot csinál - amihez szokva vagyok - , és ami úgy sportos, hogy közben luxusautó is, tehát nem rázza ki a belemet egy úthibán. Úgyhogy leszartam mindent, pénz valahonnan majd mindig lesz, de ilyen élethelyzet valószínűleg soha, úgyhogy fogtam az összes pénzt az eladásokból, hozzáraktam még az összes megtakarításomat is és megvettem azt az autót, ami biztos voltam benne, hogy nem rázza szét a testem, bearanyozza a hétvégéket, és nagyritkán még pályázni is eljárhatok vele.

Valamit, aminél szerintem az én életemben már nem lesz feljebb, és szerencsés vagyok, hogy idáig egyáltalán eljuthattam, még ha most parizeres zsemle is lesz a főfogás egy jó ideig. Valamit, amire a 94 éves nagyapám is azt mondta, hogy nagyon jól tettem, hogy megvettem, ha ez volt a vágyam...

Vettem egy Priust.

Ja nem, elnézést, belenyúlt Greta a billentyűzetbe, de most elkergettem a Lexus tankolásának blokkjával. Tehát:

Vettem egy Porschét.

Leírom még egyszer az előző mondatot, mert még én sem hiszem el, hogy mibe keveredtem...

Vettem egy Porschét.

Úristen.
Innen folytatjuk, mert természetesen ebben a sztoriban semmi nem hétköznapi, és valószínűleg soha nem is lesz az egy percre sem.