Rendőrautó rapszódiája, avagy az utolsó igaz magyar rendőrautó nem igaz (?) története

2015. február 14. 08:47 - Matenak

opel401_1.jpg1997-ben születtem Magyarországon, Szentgotthárdon. Itt láttak napvilágot ekkor az Astrák tömkelegei, de közülük 938 példány bizony különbözött a többitől. Nemcsak megjelenésben, hanem műszaki tartalomban is. Masszívabb, némileg emelt futómű, állítólag picit erősebb 1.6-os motor – 75 helyett 82LE -, és olyan strapabíró felnik, amik eredetileg nem járhattak volna a pórnép által megvásárolható 1.6-os példányokhoz. Az állam ekkor még kevésbé volt együttműködő a zsiványokkal, így többet megadott az őket üldöző szerveknek. Egyedi RB rendszámokkal (Rendőr Bácsi?), ahogy illik, manapság ez már lehetetlen lenne, hisz csak bérelt kocsik léteznek. Igen, mi voltunk az utolsó igazi rendőrautók, amiket még célirányosan annak is gyártottak, és a rendőrség tulajdonai lettek. A magyar Ford Crown Victoria!
Ennek megfelelően vettek birtokba minket. Nagy volt a boldogság, főleg a Ladákon szolgált emberek fogadtak kitörő örömmel minket. Az azokban lévő szalmazsákokhoz képest valóban jobb üléseink voltak, a kormányt is kevésbé pukicsalogató erővel lehetett tekergetni. Élvezte ezt az akkori páros is, akikhez én kerültem szolgálni, az alkatuk miatt csak Stannak és Pannak hívtam őket. Elvileg a kuplungom is erősebb volt, mint a széria példányoké, valószínűleg ezt próbálgatta Pan, mikor kaján vigyorral az arcán már az első héten megpróbált elindulni hármasban. Négyesben. Ötösben… Egyébként sikerült gond nélkül. A kézifék is kiválóan működött néha menet közben unalmas éjszakákon, ezt Stan kedvelte leellenőrizni. Mindezen mókák ellenére vigyáztak rám, kollégák voltunk, tulajdonképpen így alkottunk egy csapatot, mi hárman. Ha nem volt muszáj, akkor nem tiporták a gázt ész nélkül, pláne nem hideg motornál, de néha azért persze erre is szükség volt, első a szolgálat… „Felbaszták a kéket”, és a sziréna hanghullámait is kergetve eredtünk nyomába a bűnözőknek akkoriban. Micsoda idők voltak! Nem volt napi 80 kilométeres korlátozás, mint manapság, annyit mehettünk, amennyit csak kellett, a vízhőfokmérő mutatója ritkán állt vissza a skála aljára. Cserélődött is közben a népség a hátsó ülésen, néhanapján gyakrabban, mint egy 24 órás taxiban. Az utasok minősége már némi eltérést mutatott, mi például sosem vittük az operába ideiglenes utasainkat, de még a nagymamához sem. Parfümszag is ritkán férkőzhetett a környékre, hátul inkább enyhe fing, hónalj és szájszag dominált, némi fűszaggal kísérve, persze előfordult némileg szilárdabb, testből származó váladék is alkalmasint, de hát senki nem ígérte, hogy könnyű lesz az életem. Az első vérfolt talán a hátsó ülést érte először, amikor egy Gáspár nevű férfin „véletlenül” túl szorosra lett húzva a bilincs, de elég gyökér egy ember volt, így annyira nem sajnáltam, sőt. Azt is kezdtem megszokni, hogy bár új autó voltam, az emberek nem megnéztek, hanem inkább kerültek tekintetükkel az öltözékem miatt… Hiába, a kommunizmus vasfüggönye épphogy csak el lett húzva, az emberek szorongása pedig nem illan el egyik pillanatról a másikra. Az én rendőrpárosom viszont nem erősített rá erre az érzésre az emberekben, épp ellenkezőleg, nem büntettek autósokat ész nélkül minden baromságért, hanem tényleg csak az igazi kópékra hajtottak, akik közül bizony el is csíptek sokat. Pan meglepő fürgeséggel tudott mozogni, ha forró nyomok után kellett szaladnia!opel371.jpg
A benzin hektószám égett el szívemben, az ajtók megannyiszor nyitódtak-csukódtak, de nem bántam, kimondottan élveztem a szolgálatot. Gyakran álltunk a lámpánál fajtársaim mellett, akik csak egyszerű családokat szolgáltak, és csak szánni tudtam őket az eseménytelen életük miatt. A motorháztetőmre kirakatott kulcscsomók és egyéb tárgyak ejtette karcokat menőnek éreztem, ahogyan a tető szélén a gyűrűk által keltett karistolások is egyfajta sebhelyek az arcon, amik mutatják, hogy nem a mama kedvence vagyok!
Az első három évben még alig lehetett észrevenni rajtam a szolgálat nyomait, de aztán kezdte felütni fejét pár tipikus stigma az említett karcokon kívül… Például az első üléseken ugyan nem a fakabát, de az öveken lévő stukker és karperec kezdte megmutatni nyomait, a hátsó ülést néhol megfestette az emberek ph értéke, és az ezzel járó zsíros mocsok. A km számláló ennyi év után 102.324-nél járt. Gond volt –e közben? Nekem semmi, maximum azoknak, akiket bevittünk, de sajnos végül még azoknak sem mindig esett bántódásuk…
Összenőttünk Stannal és Pannal, az ekképp kialakult kollegiális becsületem tiltja, hogy ki, de bizony az egyikük néha engedett bereppenni szentélyünkbe egy-két pillangót. Úgyhogy egyre többféle testnedv érte hátul a kárpitot, de hát mit tegyünk, az emberben, különösen a férfiban túlnyomás uralkodik, amit le kell vezetni így vagy úgy. Erről jut eszembe, először azt hiszem Pan hajlított egyet vonalaimon, de nem annyira vészesen... Siettünk át egy kereszteződésen, mikor is oldalról eltrafált egy zenét nyilván túl hangosan hallgató, emiatt minket nem meghalló ember. Fájt az eset, de nemcsak nekem, hanem Stannek is, aki enyhe agyrázkódást kapott és eltört az egyik ujja. Mivel saját tulajdona voltam a szerveknek, az állami pénzt pedig talán még nem sajnálták annyira, így szerencsére nem volt kérdés, hogy megjavítanak –e. Ekkor egy ideig nem találkoztunk a srácokkal, és nem hittem volna, hogy ennyire fognak hiányozni, de bizony így volt… Amikor ismét összeállt csapatunk, örömmel vettem észre rajtuk, hogy ők is hozzám hasonlóan örülnek, hogy visszakaptak! Végre folytathattam a munkát, és hallgathattam a sztorizgatást cirkálásunk közben. Ne tudják meg, hogy ez a Pan mekkora egy szerencsétlen a nőknél, Stan alig győzte kiröhögni! Ha pedig épp nem ez zajlott, akkor izzott a kipufogó, üvöltött a sziréna, hátul pedig megtelt az utastér. Ez ment újabb két évig, amikor sajnos ismét belekeveredtem egy balesetbe. Persze voltak időközben is apróbb harci sérülések, el is kezdett megmarni már a rozsda egy picit, de most ismét nagyot harsant fém a fémen, amikor egymás húsába vágtunk a másik autóval. Ismét oldalról, de ezúttal balról érkezett a másik nehéz tárgy, hogy alig fékezett mozgási energiáit rajtunk vezesse le. Nemcsak én, hanem a kollégáim is megsérültek, ezúttal mind a ketten. Sajnos ezúttal már nem gyógyítottak meg, hanem egy telepre kerültem, ahol hasonló sorsú fémtestű kollégáim között találtam magam… Szolgálat közben elestem, vagy mifene. Dögunalom lett volna, ha nem sztorizgattunk volna a többiekkel napestig, hihetetlen, hogy ők is miken mentek keresztül. Olyanok lettünk, mint azok, akiket vittünk az első üléseinken. Rendszerint az autó formálja saját testére a tulajdonosát, de érdekes módon nálunk pont fordítva volt ez, mert bár rendőrautók voltunk születésünk óta, de idő kellett ahhoz, hogy rendőrnek is érezzük magunkat.
Ezen rokkantaknak szánt telepen töltöttem pár hónapot, mikor is fordulat következett be, elkezdték leszedegetni rólunk a fényhidakat és a matricáinkat. Kisvártatva pedig megjelent pár tréler és elvittek bennünket, mint kiderült, megvett minket egy autókereskedő – nyilván bagóért -, és kezdődött a legózás. Én egészen jó állapotúnak számítottam a magam 6 évével és 186.241 kilométerével, leszámítva azt az orbitális görbületet a bal oldalamon. De mivel egy másik kollégának pedig az orra sérült, kezdhettek fogyni a hegesztőpálcák. Így kerültem 2004-ben ismét egy telepre, de már civil autók közé. Szégyen, de immár én is azzá lettem… Eltűntek a különös ismertetőjeleim, ott álltam egyszerű, semmitmondó, kommersz autóként. Rendőrautóból egy fehér Opel Astra lettem. A karcokat kipolírozták, az első üléseket kicserélték, a hátsókat kipucolták, a gyerekzárat életemben először kikapcsolták a hátsó ajtókban, a km számlálóról pedig a 98.453 érték olvasható le. Mindegy, nem először találkoztam bűncselekménnyel, habár ekkor lettem először áldozata.8569679_1.jpg
Egy kedves család tulajdona lettem végül, akik nagy örömmel fogadtak. Maradtam Pesten, ott kezdtem el élni azt a nyugalmas, kispolgári életet, amitől mindig is irtóztam. Munkahelytől boltig haladtunk, na meg persze a nagymamához. Városban ötven, országúton kilencven. Én is csak egy lettem azokkal az Astrákkal, akiket annak idején szánakozva néztem, mellettük állva a lámpáknál. De amikor most egyszer mellém került egy rendőrautó a pirosnál, az addigi ásítozás helyett majdnem kiugrott szívem a helyéről… Igen, ott ült benne Stan és Pan! Fehér Astraként minimum egy felrobbanással tudnám csak felhívni magamra a figyelmet, de itt erre nem volt szükség, mindketten engem néztek, amitől a kamaszlányos öröm úgy fogott el, ahogy mi tettük ezt évekig a bűnözőkkel. Rendszámom már nem RB-vel kezdődött, semmi nem volt, amiből felismerhettek volna, így eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy miért néznek. Hát persze, a felnik! Azok megmaradtak, és mivel civil autó kvázi sosem kapott ilyeneket errefelé, így ugyan nem tudhatták, hogy én vagyok az, de azt sejtették, hogy egy lehetek közülük. Ki szerettem volna hajítani magamból a családot, menjenek busszal a nagyihoz, én meg hadd mehessek vissza dolgozni a kollégáimmal, de ekkor zöldre váltott a lámpa, szabad utat engedve minden elszálló reményemnek is… Soha többé nem láttam Stan és Pant.
Innentől az évek unalmas egyhangúsággal haladtak, az oxigén és víz a tulajdonosomat éltette, engem pedig elkezdtek felzabálni. A benzinbetöltő környéke már elég rút lett, és a már mindkét oldalon javított küszöbök is kezdték megadni magukat az idő vasfogának. A javítást a tulajék nem vállalták be, így kerültem 2010-ben ismét egy murvás telepre, még fél évig tartó hivatalos bizalommal a forgalmimban. Kezdtem már öregnek érezni magam, így már nem is zavart annyira a nyugalmas élet, reménykedtem benne, hogy ismét egy kis családhoz kerülök, akikkel ismét járkálhatunk a teszkóba. Végül nem ez történt, de hát ilyen kinézettel nem is várhattam, hogy az angol herceg fog magához venni…
Vidékre kerültem, a kommunikációt tőmondatokkal lezavaró, három neveletlen gyerekét éltető családhoz. Fél évig nem foglalkoztak velem, csak mentünk szanaszét piacozni, a műszaki előtt végül valahogy bekenték sárral a rozsdafoltjaimat, hogy a fényképeken ne látszódjon annyira. Autószerelő Antal kapott pár üveg bort, némi kerítésszaggatóval megfejelve és már meg is volt a műszaki vizsga, keleti határvidék falvaiban az élet már elég messze zajlik az állami szőnyeg szélére állítás okozta stressz epicentrumától. Úgyhogy még itt maradtam a környéken két évig, majd túladtak rajtam. Az összegre nem emlékszem, valószínűleg nem lehetett valami túl sok, de új tulajom azt is nehezen fizette ki. Ekkor tudtam meg, hogy olyan fogalom is létezik, hogy „üzembentartói”, bár ez némileg túlzó elnevezés, hisz az efféle emberek sokat nem tesznek azért, hogy üzemben legyek tartva, hacsak a kulcselfordítást nem számítjuk annak.
Innentől már olyan emberek ültek bennem elöl, akik annak idején csak hátul, némelyikük még a felniket is felismerte. Gyakorlat teszi a mestert ugyebár… A karbantartást már hírből sem ismertem, a km számláló teljesen mindegy már, hogy mit mutatott, a forgalmiban szereplő tulajdonos neve sem volt már rég releváns. Régebben az efféle csirkefogókat én vittem a fogdába, ehelyett most ők vittek engem oda, ahova csak akartak. Utáltam már így élni, de sajnos a szívem még jól bírta, bár körülötte a testem már kevésbé. A beltér zsírosabb és koszosabb volt, mint valaha, évek óta ugyanazt a motorolajat köpültem, fékfolyadékom már szinte csak vízből állt.
A sors kifinomult humorára vall, hogy végül 2014-ben ismét a rendőrséghez kerültem! Még ha csak bűnjelként is… Lefoglaltak, így kerültem egy telepre. Ocsmányul nézek ki, ez lehet a végállomás, nem hiszem, hogy vissza fogok kerülni az utakra. De nem bánom, odakint már nem várna rám semmi jó, itt pedig egy kicsit végre ismét rendőrnek érezhetem magam. Amely kollégák az én időmben már szolgáltak, azok persze felismernek a kerekeimről, rögvest sztorizgatás kezdődik, ha meglátnak.
Én is ugyanezt teszem a körülöttem lévő autókkal, akik idekerülnek, azok mindegyikének bőven van mit mesélnie. De hiába vagyok egy romhalmaz, itt én vagyok a sztár, a kimeríthetetlen történetforrás. Sokat mesélek Stanról és Panról is, hisz azóta is nagyon hiányoznak… A csillaggarázsban töltött éjszakákon gyakran álmodom arról, hogy egyszer csak megjelennek, feltépik az ajtókat és újra nekiállunk melózni, űzzük a nagyvárosi vadakat! De minden reggel csak a valóság fogad, miszerint egy leélt, a gumikból megszökött levegő miatt a jellegzetes acélfelnijein heverő roncs vagyok, amit épp élvezettel fal fel a rozsda. Ugyanakkor azt is tudom, hogy mi nem vagyok, és ez bizony elégedettséggel tölt el!
Én nem vagyok csak egy fehér Opel Astra...
n11.jpg
(Sosem voltam rendőr, sem bűnöző, így a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve, ahogyan a valóságtól való eltérés is, a képek pedig illusztrációk)
A sorozat előző részei itt és itt érhetőek el.

13 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr207173703

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szófogadatlan prókátor 2015.02.15. 10:14:41

Ezt nagyon jó volt olvasni, a téma és történet is kiváló (a harmadik képet cseréld esetleg, mert az egy kombi).
Köszönöm, jól indult a nap!

hiirvi piirvi 2015.02.15. 12:16:55

Nagyon igaz, az RB 50-70-et, 13 év után láttam viszont már leharcolt csere autó volt, tényleg megálltam és néztem gyakorlatilag szóhoz sem jutottam.Az igazsághoz tartozik hogy hosszas előkészítő munka után a BME /Műszaki Egyetem/ dolgozta át a járműveket , így kapott valóban megerősített futóművet, váltót, és kartell lemezt.
Ma már csak a röhögök a 20 éves ifi rendőrökön, hogy nem tudnak választani az 500 km-t(!) futott Octaviát vigyék vagy azt amelyikben 1000 van? :-))))

inuitdog 2015.02.15. 13:18:51

Az erősebb 1,6-ost bárki megvehette SE motorkóddal. Az erősebb felni nagyobb is volt 14"helyett 15"-os.

Anasztázia Jaroszlavna 2015.02.15. 14:10:57

Szuper írás, mától olvaslak :)

Matenak · http://csipszerelde.hu 2015.02.15. 16:11:44

@szófogadatlan prókátor: Igazad van, én is észrevettem, hogy nem teljesen hibátlan kép, de hirtelen nem találtam fehér 5 ajtóst, ami szemből lett volna fotózva, hogy ne látszódjanak a kerekei. ;-) Úgyis csak illusztrációnak vannak, ezért nem akartam órákig keresgélni a nagy Ő-t...

Matenak · http://csipszerelde.hu 2015.02.15. 16:20:05

@hiirvi piirvi: Engedd meg kérlek, hogy megpróbáljam kihasználni a tájékozottságodat, persze csak a nép nevében. :) Tudod esetleg, hogy mit jelent konkrétan a "megerősített" futómű és váltó? Mert mindenhol csak ebbe a szóba botlottam, de más infóval nem futottam össze ez ügyben, pedig érdekelne, hogy miket módosítottak a szériához képest... Köszi!

Steppenwolf 2015.02.16. 07:40:11

"hisz csak bérelt kocsik léteznek."

Ez éppenséggel nem igaz.
Bérelt kocsik sosem voltak a rendőrség állományában, legjobb esetben is lízingelt autók, az Octaviák és az utána érkező Focus-széria, amiket 3 éve szép fokozatosan vissza is adtak a lízingcégnek. Azóta közbeszerzéssel vásárolják a járműveket.

Matenak · http://csipszerelde.hu 2015.02.16. 13:21:31

@Steppenwolf: Megpróbáltam valamennyire utánajárni mindennek, viszont teljesen hiteles forrás híján lehetnek benne efféle hibák, de úgy voltam vele, hogy úgysem tényfeltáró írásnak szánom, csak egy kis mesének. Ámbár annak csak örülök, ha esetleg összeszedjük itt kommentben a valós információkat, úgyhogy köszi!

Tsyga 2015.02.17. 08:53:46

@inuitdog: Nos, a storyban 75 helyett 82 LE-s blokkról ír. Az 1.6-os F Astra blokk volt a 8 szelepes verzióban, központi injektorral (C16NZ/ X16SZ, 75 LE), illetve a 8 szelepes, hengerenkénti injektorral (C16SE, 101 LE), illetve Ecotec motorokkal, amik 16 szelepesek (X16XEL, 101 LE).

A 82 LE-s valóban SE blokk, de az 1.4-es, hengerenkénti injektoros, 8 szelepes (C14SE, 82 LE).

Ha 1.6-os volt, és 82 LE-s a rendőrautó, akkor az lehet, hogy tényleg egy központi injektoros blokk volt, kicsivel erősebben, bár ezt nem hinném. Inkább azt gondolnám, hogy 1.6 SE blokkal voltak szerelve, és így ezek alapján nem 82 LE-s volt, hanem mondjuk 101.

Márton Kovács 2015.02.18. 19:34:07

Ha minden igaz én is egy rendőrségi Opel Astra F 1.6 16v Sedane Boldog tulajdonosa vagyok. Az antennát nem tudták eltávolítani teljesen a hátsó szélvédőről csak letörték, de a csonkja és a kábelezés a kárpit alatt és műszerfal alatt megtalálható. A műszerfalon valószínűleg a CB tartójának a csavarozása látható. Alváza, és a kocsi úthoz való viszonyulása eltérő más hasonló típúsu autókétól :D 190-195 km/h volt a maximum amit ki tudtam csikarni a kocsiból, persze nem 3 másodperc alatt és nem kanyargós úton :) lehet hogy csalt az óra, de ennyit mutatott... 14 colos felniken 185-ös gumikkal magasságát nem tudom
süti beállítások módosítása