Rút vagyok. Már akkor feltűnt ez, amikor 1985-ben a Japán gyártósoron az ifjú Keiko meghúzta az utolsó csavarom, rám tette a papírt a Svájci végállomással és megláttam magam az üzem végén lévő ablakban. Jesszus, még a színem is csak egy unalmas fehér… Sok ezer kilométer hajón és tréleren való utazgatást követően megpróbáltam leolvasni gazdám arcáról, hogy vajon miért vett meg pont egy ilyen reménytelenül érdektelen járművet. Nem láttam semmi árulkodót a 40 év alatt kialakult arcvonásain, de hát nem is vártam, hogy örömkönnyekben fogok megfürödni, elvégre nincs bennem semmi, ami kívánatossá tehetne, még egy nyamvadt bukólámpám sincs, mert Levin vagyok. Egy jól eltalált bálnafing Föld körüli pályára repítené 950 kilós testem, papírvékony kasztnim a biztonságnak még csak az illúzióját sem kelti, kicsi gombkerekeimen egyensúlyozok a ballonos gumikon, a belterem pedig minden erővel megpróbálja alulmúlni a külsőm. Az utcán átnéztek rajtam, soha nem vett észre senki. Szervokormány nincs, rádió nincs, ABS, légkondi és egyéb úri huncutságok sincsenek, de legalább hely sincs. Zaj, az van.
Szívem ugyanis egy 1.6-os 4A-GE nevezetű motor két vezérműtengellyel és 16 szeleppel, amikkel lelkesen kiáltom bele a világba jöttömet, korrekt szigetelés híján a beltérbe is jut ebből bőséggel. A váltóm ötsebességes, és elindulásnál hátsó végtagjaimmal rúgom el magam az aszfalttól, mint lelkes kiskutya a gazdit meglátván. Gondoltam télen emiatt nehéz lehet velem közlekedni, puff neki, még egy fekete pont az ellenőrzőmbe… De a gazdám rácáfolt hitetlenkedésemre, bár mikor megláttam a feleségét, már rá is jöttem, hogy miért nem érdekli a külsőm. Őt a megbízhatóság érdekelte, ezért vett engem. Olyan fajta ember volt, aki ha forró teát iszik, akkor is jégkockákat pisál. Az asszony mosson-főzzön-takarítson, az autó pedig menjen! Én pedig mentem, még ha sokat nem is, hisz csak a közelbe járt velem a munkahelyére, télen pedig óvatosságának köszönhetően a sperrdifimben lévő lamellák is dologtalanul ásítoztak. Ez zajlott egészen 1995-ig, mikor is áldozata lettem az emberünk fejében kialakult megannyi kényszerképzet egyikének, miszerint egy 10 éves autóval már előfordulhatnak gondok, újat kell venni. Valószínűleg én tehetek arról, hogy gyanússá váltam, addig ugyanis soha, egyetlen alkalommal sem produkáltam hibát, nyilván félt a gazdi, hogy majd eztán bepótolom a lemaradást. Jó, a hátsó kerékíveken és a küszöbökön már elkezdtek kinyílni picit az első rozsdavirágok, de tényleg nem elemi erővel, főleg ahhoz képest, hogy garázst belülről még soha nem láttam.
A gyönyörű svájci hegyek mellett különösen ocsmánynak tűnő megjelenésem miatt senkinek nem kellettem a környéken, így kerültem kalandos úton egy teljesen másik országba, ahol bagóért jutott hozzám egy szintén negyven éves úriember. Itt sem vett észre senki az utcán, de a magyarok közt sokkal inkább otthon éreztem magam, hisz hemzsegtek az utakon a hozzám hasonlóan ronda külsejű autók. Különösen a Ladákkal éreztem rokonságot, hosszmotor, hátsókerékhajtás, merev híd. Bár ami az anyagminőséget illeti, én fényévekkel előbbre jártam, az ekkorra általam megfutott 102.768 km-t a szívem meg sem érezte, az ugyanennyit futott Ládamotorok csavarjainak fejeit ekkorra pedig már elnyalták a szerelők rozsdás kulcsai. Ráadásul a hátsó hídjukban akkor zárt csak a differenciálmű, ha már beledugtak pár hegesztőpálcát…
Mint kiderült, nagyon olcsón jutott hozzám az új gazdám, akit szintén csak az vezérelt, hogy megbízható járműve legyen. Igen, túl sok Ladája volt előttem, amikben rendszeresen csalódott, gyakran mondogatta is nekik, hogy rohadjanak meg, amiknek ők kaján vigyor kíséretében készséggel eleget is tettek. Így azt gondolta, hogy a Zsigulátor néhány pozitív adottságait ötvözi a Toyota minőséggel. Okos nép a magyar!
Így hát vígan elvoltunk öt évig, de a következő műszaki előtt eladósorba kerültem, mert a mohó oxigéngáz a párával karöltve egyre jobban elkezdte marni a testem. Embereket éltetik, engem pedig elevenen falnak fel... Nem értem sok pénzt a piacon, konkrétan a vételáram felébe került volna a lakatolás és fényezés, ezt pedig nem óhajtotta bevállalni a gazdám. Ennek dacára én továbbra sem produkáltam hibát az eltelt időszakban. Kár, hogy nem tud erről a svájci exgazda, bár valószínűleg észre sem venne az utcán, ahogyan továbbra sem tette itt sem senki.
Új tulajdonosom megoldotta műszakira a rozsdaproblémát, önmagához méltón egyszerű módon. Kis csiszolás, aztán mehet rá a gitt, nem milliméterben, hanem centikben mérve a vastagságát, tulajdonképpen egy művész volt, ilyen szobrászkodástól még Michelangelo is csettintene egy elismerőt! Elképzelése bevált, így még három műszakit együtt töltöttünk. Ekkor valami történt az országban, mert egyre gyakrabban akartak megvenni járókelők. Néha még cetliket is hagytak a szélvédőmön, ez már nagyon gyanús volt a gazdinak, és mikor utánajárt az árfolyamomnak, nem is teketóriázott sokat, túladott rajtam 2006-ban. Háromszor annyiért, mint amennyiért évekkel azelőtt tett szert rám… Egyikünk sem tudta ezt mire vélni, mindenesetre dacból produkáltam életem első hibáját, még mielőtt elkerültem új tulajomhoz: nyitva hagytam a termosztátot…
Kisvártatva kiderült, hogy miért vettek meg ilyen borsos áron. A sorsnak csodálatos a humora, ugyanis az okok pontosan ugyanazok, amiket születésemkor épp a hátrányaimnak gondoltam. Pillekönnyű vagyok, így némileg megkorhadva még fogyókúráztam is kicsit az eltelt idők során, motorom még mindig istállóját alkotja mind a nagyjából 123 lónak, a sperrdiffi hallatán pedig még hátbaveregetést is kapott cimboráitól a baseball sapkát viselő új tulajom. Féltem, hogy mi lesz ebből… Az mindenesetre feltűnt, hogy néha már elismerő tekintetekkel bámulnak meg az utcán, pedig már 21 éves voltam.
Harminc évet megélt korához mérten főleg nem volt hülyegyerek, kínos gonddal tartott karban a lehetőségeihez képest, még garázst is kaptam, és bevezetett a drift rejtelmeibe, ami ez idő tájt burjánzott el az országban. Differenciálművemben a lamellák innentől kezdve elfelejtették az unatkozást, szinte állandó feszültségben éltek, a váltómban pedig az ötödik fokozat nem volt használva, de még a négyes sem túl gyakran. Ő velem vetette a kereszteket, én pedig mindeközben lelki kezemmel tettem ugyanezt a túlélés érdekében... Kuplungpedálom ezentúl annyit volt rugdosva, mintha Travis Barker ülne a vezetőülésben, motorom üvöltve továbbította gazdám lelkesedését a világba akár 7700-as fordulaton is, eleinte főleg téli éjszakákon. Emiatt kerültek rám előre plusz fényforrások, készültemkor ugyanis a tervezők nem tartották fontosnak, hogy sötétben látni lehessen a lámpáimmal, hiába, mégiscsak a felkelő nap országából származom, nem pedig a lemenőéből! Később már nem egyszer megfordultunk - akár szó szerint is - kijelölt versenypályákon.
Élveztem a dolgot, végre láttam a csillogást a tulaj szemében, már nemcsak egy igásló voltam, hanem egy élményautó, és rengeteg hálás pillantást kaptam tőle, amiért nem hagytam cserben. Még azután sem, amikor 2007 telén belehemperegtünk egy árokba. Nagy gond nem volt, de ekkor törtem meg először testileg és egyúttal kicsit lelkileg is, az első pedig mindenből emlékezetes. Négy hasonló alkalom után már annyi gitt volt rajtam, hogy a Pál utcai fiúknak még az unokáik is életük végéig rághatták volna, ekkorra már betelt a pohár és ismét hibákat produkáltam: a kettes fokozat szinkrongyűrűjét felmentettem, a hűtőt pedig elrepesztettem, de persze csak annyira, hogy még haza tudjunk menni. Majd ebből megtanulja! Meg is tanulta, csak nem azt, amire én gondoltam, hanem egyre inkább belejött a velem való rákjárásba, még kisebb kupákat is nyertünk ilyen-olyan fisz-fasz versenyeken… Emiatt le lettem cserélve 2009-ben egy felhergelt Nissan 200SX-re, én pedig elkerültem egy szintén harminc éves emberhez. Ő már néha fordítva is hordta a baseball sapkáját, és szintén nem állt távol tőle a gittművészet, ahogyan a driftelés sem. Úgy tűnik, én már erre lettem kárhoztatva, de tulajdonképpen nem bántam, hisz legalább nem unatkoztam, és ő is gondomat viselte, amennyire csak tudta, nála is kaptam saját szobát. Szerencsére ő sem próbált tuningolni, belátta, hogy anyagi helyzetéből kifolyólag a hazámban lévő körülményeket itt csak parodizálni tudná. A karosszériám egy idő után már persze hullámzott a sok gittől, mint a tenger, olyan hangosan csámcsogott rajtam a rozsda, hogy éjszakánként füldugóval aludtak a környéken, de mégis egyre többen néztek meg az utcán, telefonszámokat viselő cetliket is viszonylag gyakran helyeztek ablaktörlőim alá, hát bolondok ezek? Hibát nem produkáltam évek óta, elvégre a japán tervezés miatt én mindent meg tudok szokni, a rinyáláshoz pedig már öreg vagyok… Az ötös és négyes fokozatok persze továbbra is csak dísznek voltak.
Végül, rengeteg hátsó gumi elégetése és három év elteltével sikerült elcsábítani a tulajomtól. Ismét negyvenes lett az új gazdám, aki nyilván pánikba esett a közelgő kapuzárástól, és engem dobott a küszöbre harmadik és egyben hétvégi autóként, hogy megakadályozza becsukódását. Így hát fel voltam készülve arra, hogy a kézifékkötél további nyújtogatása és motorom tiltáson forgatása folytatódik, de végül csalódnom kellett. Ráadásul olyan kellemesen, amilyenről sosem hittem volna, hogy elképzelhető… Bár az, hogy ideiglenesen kivonatott a forgalomból, nem kecsegtetett túl sok jóval, de amikor megláttam, hogy nemcsak garázst, de komplett műhelyt kaptam, már sejtettem miről van szó, még ha nem is hittem el addig, amíg meg nem láttam a Hayashi street felniket a sarokban. Kisvártatva jöttek az új gazdám segítői és közösen nekiálltak a szétszedésemnek, majd táblalemezek és hegesztőpálcák között találtam magam, miután visszahoztak a homokozóból. Motoromhoz nem is igazán kellett volna nyúlni, de azért minden tömítést kicseréltek, futóművemben is az összes szilent újjászületett, így már tényleg nevükhöz méltón csendben tudnak létezni. A gyűrűzés már szinte házassági ajánlatnak tűnt, főként, hogy visszakaptam hófehér ruhám is, jobb minőségben, mint amivel megszülettem, ráadásul Panda mintával is megajándékoztak.
Alig két év elteltével vissza is kerülhettem a forgalomba, fényezésemen a légy elcsúszott, hóval és esővízzel ettől kezdve soha többé nem érintkeztem. A fordulatszámmérőm mutatója ritkán érinti már a pirosat, akkor is inkább én provokálom titokban, hisz nem vagyok én valami kis mimóza… A négyes és ötös fokozat ismét szolgálatba állt, kiállításokon is megfordulok már néha (és nem a kinti parkolóban állok), az utcán pedig nagyon gyakran megbámulnak. Cetliket már nem kapok, makula híján olyanná váltam, mint embereknél az igazán fullos csajok, drágának tűnök, az esélytelenség érzése elveszi a bátorságot és megfoszt engem az ajánlatoktól. Bár szinte ugyanúgy nézek ki, mint 30 évvel ezelőtt, de már mégsem vagyok rút, az idő megszépített, bizonyos körökben egyenesen gyönyörűnek látnak. Nyugdíjas éveimet úgy tűnik, innentől már hátradőlve, teljes nyugalommal élhetem le, mert az autóipar az eltelt évtizedekben teljesen más irányt vett, mint amit én képviselek. Ennek, és a rozsda pusztítása miatt csökkenő állományomnak köszönhetően az történt, amire soha nem mertem gondolni sem… Legenda lettem.
Megmentőm szemében örömmel látom, hogy együtt akar velem megöregedni, nem akarok neki csalódást okozni. Téli álmom közben gyakran lejön a műhelybe, tekintetével és néha kezeivel is megsimogatni öreg testem.
Csak ősellenségem, az oxigén ne csipkedne folyamatosan… De próbálkozzon nyugodtan a nyomoronc, nem félek tőle.
Már nem.

(A történet teljes egészében kitalált, a valósággal való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve, a képek pedig illusztrációk. A sorozat első része itt érhető el)