Eltelt már pár perc azóta, hogy utoljára írtam az élettársamról, Cecíliáról. Elvette az eszem (meg a pénzem) a Corolla, de most, két év Celicátlanság után már kitisztult annyira a kép, hogy rádöbbenjek, ezzel a vénséggel is foglalkozni kéne. Nem taxizok vele, évente talán kétezer kilométernyit járunk, mégis volt mit tenni. Erről nyilván nem ő tehet, hanem én.

Elég fura belegondolni, hogy több, mint kilenc éve találtunk egymásra, egészen pontosan 2009. március 15-én. Minél tovább van nálam egy autó, rendszerint annál jobb állapotba kerül, úgyhogy ennyi idő alatt már tényleg eljutottam vele oda, hogy büszkén tehetem közszemlére. 2016 nyarán meg is mutattuk Szlovéniának, de azóta is túrázgattunk vele rövidebbeket. Nem méltó tehát, hogy két évig rá se bagóztam, kicsit szégyelltem is magam minden alkalommal az autóbbi időben, amikor a Hacsira fordítottam a maradék szabadidőt a Cili helyett. Kijárt már neki az elégtétel, úgyhogy biztos kaján vigyorral viselte, hogy három hétig be sem indult a Corolla, helyette az ő lapos teste volt masszírozva.

Száraz edzés nem is tudom, hogy mikor volt utoljára. Ja, de igen, szinte pont egy éve... Legutóbb októberben volt bevetésen a kis vackom, de akkor szakadt az eső, csalással pedig túl könnyű nyerni. Nem azért akarok megtanulni Hacsival driftelni, hogy egyszerű legyen a dolgom, márpedig ha lehullanak a lóerők, akkor ez a kis gyösz is ötszáz lóerősnek érződik. Nagyon időszerű volt végre újra száraz aszfalton gyakorolni, ami megmutatja a valóságot, a vigyorok szélesebbek, a könnyek kövérebbek. Erre végre lehetőség adódott egy új helyszínen április 28-án, a kalocsai reptéren. Vagy foktői reptéren, kinek hogy. Régóta vártam már erre az eseményre, és előre lelövöm a poént, cefetül megérte!

Az autóépítkezés valójában nagyrészt rombolásból áll. Nincs is ezzel bajom, amíg meg tudom oldani a zúzást és az építést is csavarkulccsal, de multiméter jellemzően csak rémálmaimban kerül az életembe. Viszont most új műszereket akartam beépíteni, amiket hiába ütögettem csavarhúzóval, nem akartak működni. És ha már embert kell kerítenem a feladatra, akkor gondoltam nézzen át más vezetékeket is, és szedjünk ki minden szigszalagos megoldást, mert fostam, hogy az előző tulajok hevenyészett kötögetéseitől egyszer rám gyullad az autó. Ki volna alkalmas a feladatra? Nos, az előző tulajnak eredetileg pont ez a szakmája, az autóvillamosság, és mivel hét évig volt nála a Hacsi, egy kicsit négykerekű susztercipő vált a kocsiból. Mivel az én lelkem kellően gennyes, plusz a Karma is hívogatóan kacsintgatott, felkértem hát őt, Sanyit a műveletekre. Megérte, több szempontból is.

A hűtés fontos, nemcsak a kedélyeknél, hanem a motorolajnál is. Ha túlhevül, akkor bús lesz, nem fogja tudni rendesen ellátni a feladatát, márpedig a kenés különösen fontos dolog, ha a motor torkaszakadtából üvölt nyolcezren. Az AE86 rendelkezik ugyan gyárilag olajhűtővel, de sajnos szegény eléggé kis gyösz. Szívószálon áramlik bele az olaj, és ugyanilyen átmérőjű szalmaszálon jön kifelé. Tehát az áteresztőképessége nagyjából semmi, és maga a hűtő is elég kicsi, ami olaj nagy nehezen bejut, nem igazán tud lehűlni. Szerencsére van minderre megoldás, az utólagos olajhűtő, és annak csetreszei. Vettem is egy komplett szettet, amit kimondottan AE86-hoz árulnak. A lelkemnek a kifizetése fájt, a testemnek pedig a beszerelése.

Azt hiszem, álmot láttam. Ritkán emlékszem ennyire élesen rájuk, úgyhogy monitorra vetem, mielőtt a memóriahiányom martalékává válna. Igazából nem is bonyolult a története: két hete állt a játékautóm a fűtetlen garázsban, kint pedig jó ideje ordítottak a farkasok, félő volt, hogy megsínyli az akku. Gondos tulajdonosként ezt nem hagyhattam, rá kellett tölteni. Csakhogy a töltőm muteréknál van, és mivel már elmúlt 22:00, nem zavaroghattam náluk. De ha beindul az autó, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy minél magasabb legyen a fordulatszám, hadd dolgozzon a generátor. Ám odakint leesett több száz lóerőnyi hó, mi lesz, ha kitör a jármű fara? Minő baljós gondolat! Ekkor jelent meg előttem álmaim asszonya, aki biztosított róla, hogy ő is eljön velem, sőt, vezetni is szeretne. Tudtam én, hogy ez nem lehet a valóság, de azért a biztonság kedvéért nem csíptem meg magam, inkább slusszkulcsot ragadtam. Különben is, ki vinne ki manapság egy AE86-ot a hóba? 

Végre eljött a visszavágó ideje. A múltkori mérés némileg csalódást okozott, hisz kiderült az igazság, miszerint 108 ló maradt meg a 124-ből. Objektíven nézve persze ez egy nagyon jó eredmény, hiszen egy ki tudja hány tulajt megjárt, ki tudja hány kilométert megtett, harmincnégy éves autó teljesítményéről van szó. De ez szerelem, itt elvérzik az objektivitás, csakis szélsőséges érzelmek jöhetnek szóba. Nem mérés, hanem próbatétel ez, kiderül, hogy meghálálja –e az autó a törődést. Megéri –e vajon kajtatni a lovakat? Vagy hiába költöttem el a lét, szinte semmit nem értem el vele? Nyilvánosan égek szénné, ha csak pár girhes gebét sikerül összeharácsolni a legutóbbi mérés óta. De nincs menekvés, ki kell derülnie mindennek, ráadásul nem egyedül ugrottam neki az igazságnak, hanem sorstársakra is leltem. Bizony, a hazai hacsis társadalom is not dead!

Mai műsorunk tartalmából:

-  Visszaadnám az eddig fent lévő kipufogót, de az a helyzet, hogy nincs mit visszaadni...
-  Ha az én vezérműtengelyem lenne, fél napig dolgoznék még rajta, de mivel a tiéd, tegyük csak bele!
-  Meglesz ám ez, ne aggódj, csak most épp fogalmam sincs, hogy mi van.

De haladjunk csak szépen sorjában, mert tömény anyag lesz ez, csikósi terjedelemben szervírozva, négybalkézzel tálalva. Nem maradt egyben sem a motor, sem a kipufogó, sem az idegrendszer.

Pont ma hároméves a játszóterem. Ennyiről még nem is biztos, hogy meg szokás emlékezni, de engem sosem érdekeltek a szokások, és írni szottyant kedvem. 2014 előtt nem gondoltam rá soha komolyan, hogy blogot kéne vezetni, egy ideig az ismerőseimet boldogítottam a firkálmányokkal, e-mailben kiküldve azokat. Löketet adott viszont a bloghoz, hogy 2009-ben jelentkeztem egy cikkíró versenyre egy 2008-ban íródott Ladás hülyeségemmel, és bár nyilván nem nyertem, de a zsűriben lévő Karotta azt írta róla, hogy:

Remekül szórakoztam, a pusztító terjedelem ellenére is olvastatta magát. Szívhez szóló és vicces, ráadásul jó könnyedén van megírva. Viszont nem cikk. Blogversenyen temérdek pont volna, emitten legyen 7/10.

Nem vagyok benne biztos, hogy ő még emlékszik erre, nyilván neki biztos kevésbé volt ez jelentős pillanat 2009 márciusában, mint nekem. Bárhogy is, végül ez a pár sor is eszembe jutott pár évvel később, amikor belevágtam az írásba. Néha minden összefügg mindennel.

Sosem árt, ha az ember tudja, hogy mi az igazság. Az sem baj, ha tudjuk, hogy hol vagyunk s hová tartunk, és ez az egész emberiséget érintő filozófia körbefonja az autóbuzulást is egy bizonyos kor fölött. Így hát 36. születésnapomon megleptem magam az igazsággal, beneveztem egy teljesítménymérésre a kis játékautómat. Történt ez annak érdekében, hogy kiderüljön, jelenlegi, gyári állapotában mit tud a motor, mennyi széledt szét a vén gebékből álló ménesből, még mielőtt megpróbálom őket szaporítani az előző bejegyzés végén felsorolt apróságokkal. Most kiderülhet, hogy kellően jó –e az alapanyag, vagy csak a fost habosítom.

Jani épphogy megszerezte jogosítványát, máris autó után nézett. A keret nem volt túl merész, hogy is lett volna, mindössze nyári munkákból és a nagymama által adott összegekből rakódott össze az évek során. Hogy mire költődik majd el, az viszont csak rajta múlt, szülei szerencsére szabad kezet adtak neki, azt kezd a pénzével, amit akar. Nem voltak gazdag család, de szegények sem, így örömmel fordíthatta a pénzt hülyeségre, tehát autóra.

Egy tizenkilenc éves, szüleivel élő csávónak igényei vannak. Kocsmázás, cigizés, csajozás, és ami mindezekkel összeegyeztethetetlen, vagy épp pont, hogy elengedhetetlen tartozéknak tűnő kiegészítő: az autó. Mellékes körülmény, hogy valós szükség nincsen rá, hiszen nem munkába járáshoz kell, sem ovijáratként nem kell funkcionálnia, de egyrészt egy ékes pávatoll, másrészt ott a mindent kitöltő, belülről feltörő érzés, ami kielégítésre vár. Az ezredfordulón jártunk, ekkor még csak a lúzerek jártak busszal, az olyanok, akik egész nap otthon ültek, márpedig Janit nem efféle puha fából faragták.