A kép 2013 augusztusában készült, akkor a rajta látható 300 ló és a hajtóik átlagéletkora 43.75 év volt, ami azóta bizony csak tovább növekedett... Ugyanis Dénes bácsi idén fogja betölteni a 94. életévét. Néha beszélünk telefonon, így tudom, hogy még mindig a gyári fékbetéteket koptatja az autójában!
Mivel nem hinném, hogy ez az egész gyakori esemény öreg sportautós körökben, ezért gondoltam elmesélem, hogyan is történt első találkozásunk 2011-ben:

Leemelem a benzinstukkert a kötelező „nem, köszönöm, megoldom” rigmust követően és teszem a nagyobb fogyasztású autók tulajainak gyakori kötelességét, etetem az autóm. A kutas nem tágít, minket méreget a szeme sarkából. Kiböki:
- Ezt faterod szokta használni, ugye?
Megtámad az emlék, amint édesapám több mint két évvel ezelőtt fél órán keresztül fröcsögő nyállal ad hangot értetlenségének, amikor megtudja, milyen autóra készülök lecserélni a hibátlan, törésmentes fiatal Renault-t, amit akkoriban használtam. Utána valószínűleg rohant hibajavítót vásárolni és gondosan befedte vele a nevem a végrendeletében. Nem, nem bírom elképzelni, ahogy vezeti, főleg a tudtom nélkül. Miközben így elméláztam, valószínűleg úgy nézhettem a dolgozóra, mint aki még sosem látott embert és ezért biztos, ami biztos, meg akarom ölni, emiatt rögtön rájött, hogy tévedett. Engem viszont elgondolkodtatott. Ritka ez a típus, már mindet összetörték vagy elrohasztották, az évek alatt csak 4 másikkal találkoztam, de egyik sem volt az enyémhez hasonló állapotban, amelyik épp nem egy kertben rohadt, ott a gondoskodás látványosan kimerült a gazdaságos olajban, azt is valószínűleg évekig köpülik sárrá a szorgalmas hajtókarok. De a kutas határozottan állítja, hogy van egy ugyanilyen minőségű a városban, még a színe is ugyanez. Az ilyen helyen dolgozó érthet az autókhoz, de fiatal, bohó, biztos csak flesselt egyet, különben is fülbevalót viselt, felejtsük el az egészet.

Eltelik egy év, e-mailt kapok egy ismerősömtől, benne képpel, amin az autóm látható. Vagyis nem, ennek más a rendszáma és a környék sem ismerős. Egy cím is szerepel a kép alatt, ettől kezdve izgatottan vártam a munkaidő végét, tünés, hátha még ott posztol a gépegység. Ott volt. Ilyesmit éreznék, ha Bangui belvárosában szembejönne egy ember, aki úgy néz ki, mint én, de az nem érdekelne ennyire. Mohón szemlézek, első lökhárítón némi horzsolás, két hátsó sárvédőn is a városi használat apró stigmái, de ezektől a harci sérülésektől eltekintve hibátlan. Az illesztések is gyönyö….
- Jó napot Toyotás kolléga!
Felnézek a hang irányába, a harmadikról egy ősz öregúr néz rám, felszabadult mosolya rögvest átragad rám is. Amíg leér, egyre csak szélesedik, már-már kezd szétrepedni az arcbőröm. Nem, ez hülyeség, ő nem lehet a tulajdonos. Ez itt lent nem Skoda, sem Lada, főleg nem Dácsia. 8 mp alatt van százon, ez nem papaautó. Magamban gyorsan megsiratom az elesett sztereotípiát, ugyanis az említett úr kisvártatva ott áll előttem. Vidám, idős ember, kezében a slusszkulccsal és talán még szélesebben mosolyog, mint én. Kiderül, hogy 1989 óta van az autó a tulajdonában, azóta egyetlen másikkal sem találkozott, nemhogy egy olyannal, ami – mint beszélgetés közben gyorsan kiderült -, a tökéletes klónja az övének. Évjárat, felszereltség, szín, kárpit, de még a származási ország is ugyanaz, ez is Svájcból lett behozva. Ez már engem is ledöbbent, miközben nyitja nekem az ajtót. Beülök a teljesen hátratolt ülésbe és azt kívánom, bárcsak több szemem lenne, ugyanis ez a kettő keservesen bír csak lépést tartani a lelkesedésemmel, amint pánikszerűen zoomolgatok velük a különböző felületeken. Ez az autó új. Nemcsak újszerű, mint az enyém. Ránézek a számlálóra. 98E km. Ha elosztjuk ezerrel, alig többet kapunk, mint a tulajdonos eddig megélt éveinek a száma. Ugyanis ő immáron (dobpergés) a 90. éve eszi a kenyerét…

Ideje felébredni és kérdezni valamit, mert időközben az úr hirtelen ismét bevonult, repülőszázadok különböző kalandjait vélem hallani a rózsaszín ködön át, amiben vagyok már pár perce. Ő a második tulajdonosa, nem, természetesen még sosem volt törve. Egy családtól vette, akik megörökölték a Svájcban élő zenész magyar rokonuktól ’89-ben, gazdag volt, rájuk hagyta az autóit, de ők a Merciket otthagyták és csak ezt hozták el, mert ez volt a legkisebb(lol). A mostani tulaj szerint valamiért mégis megijedtek az autó fenntartásától és ezért rögtön túladtak rajta, így került egy kereskedésbe, onnan vette meg jó sok márkáért, azóta használja. Kesztyűtartóban a gyári szervizkönyv, a használati utasítás és egy sok évvel ezelőtti fénykép. A beltérben sehol sincs makula. A rádió gyári. Kormányon a kopás leghalványabb jele sincs. A váltógomb, váltószoknya még a gyári szürke, ezeket nekem már újra kellett csináltatnom az enyémben.
- És akkor a leventék jöttek, mi voltunk az utolsó bevonulók…
Sajnos nekem mennem kell, de megbeszéljük, hogy találkozunk még, érdekel az autó története és a tulajdonos egész lénye is, plusz szeretnék képeket csinálni. Örömmel beleegyezik, megadja a számát, mindjárt kettőt is, mert nem biztos benne, hogy melyik az.
Következő hétvégén felhívom (rögtön az első felírt szám volt a nyerő egyébként), találka lebeszélve, nemsokára mindegyikünk a saját gépében találja magát és konvojban vonulunk a fotók helyszínére. Elképesztően furcsa érzés látni a belső tükörben, ahogy magam mögött jövök. Opelasztra és Szuzukizvift tulajok ezt nem érezhetik át, de higgyék el, ki kellene próbálniuk, utána soha többé nem vágynának a Homasitába.
Járókelők követnek minket a tekintetükkel, hozzá nem értők húzogatják a fiókokat az agyukban, hogy ez most hova illik, hirtelen nem fér bele sem a „köcsög suhanc”, sem a „hülye tata” feliratú élmények gyűjteményébe.

Hosszú orrok. Karakterek

Megérkezvén kiszúrok egy helyet, leparkolunk, lövöldözöm a képeket, közben beszélgetünk. Nyilván ezt teszik az autók is egymással, de mint később kiderült, inkább az enyémnek van csak mit mesélnie, ő a rágógumit nyitott szájjal rágó, cigivel a kezében káromkodva rikácsoló botrányos csaj, míg a másik a szemüveges, fodros szoknyában járó kitűnő tanuló.
Legutóbbi találkozásunk óta Dénes bácsi leszerelt, már nem kell terelgetnem juhászként a szavakat az általam meghatározott irányba, lelkesen mesél az autóról és kérdezget az enyémről. Közben számolgatok. 60 év, ennyivel idősebb nálam és most itt állunk egymás autóját dicsérgetve. 68 évesen vette meg ezt, azóta vezeti. Nem, nem bírom elképzelni a vételt, elnézést… Annyi idősen reménykedni kell, hogy az unokák ne adjanak otthonba, vagy sakkozni, horgászni, zsörtölődni, nem pedig 150LE-t és 190Nm-t vásárolni. De szerencsére megtette. Még nagyobb szerencséje lesz annak, aki majd hozzájut valaha, bár remélem sokáig lesz még a mostani tulajnál. Megvan az okom rá, hogy ezt mondjam, ilyen mesébe illő gondos gazda nem sok van, ez a jármű 1989 óta nem volt kint a szabadban télen! Úgy értem, soha, nincs is téli gumija. Október végén megy a garázsba és ki sincs engedve márciusig. Az a szerepe, hogy jó időben hétvégenként az innen 25km-re lévő telekre kijuttassa a tulajdonost és nejét. Ismerős a „nyugdíjas tulajtól, csak a telekre járt vele” frázis? Íme. Nem így képzelted, de most ezt kapod.
Szereti

60.000 km volt benne a vételkor. Az azóta eltelt 22 év alatt futott még 38.000-et. Ennek megfelelően nem is volt túl izgalmas élete a gépnek, régen gyakran megfordult Pécsen és ennyi. Se egy „má forrt a víz, de kibírta”, se egy „2 henger ment, de még így is hazahozott” sztori nem hangzik el. Egyszer azonban a sors megkegyelmezett, és belevitt egy kis történést az autó életébe, ugyanis feltörték. Semmi nagy értéket nem vittek el belőle, de szerencsére látszik az ajtón lévő vízlehúzó gumin a nyoma, különben tán el sem hinném. Felnik persze a gyáriak, a találkozás tiszteletére én is feltettem ezeket az enyémre, nekem téli kerekekként funkcionálnak. Én már felújítottam őket, ezeken viszont még a gyári polír és festés van, helyenként karcokkal, ettől csak még hitelesebbek. Rajtuk Yokohama gumik, látszik, hogy nem sajnál tőle semmit a bácsi, motorolaj is évente cserélve. Benzinből pedig mindig a prémium minőségűt tankolja. Amiből az övé 7-8 litert fogyaszt. Ezen kacagunk egy kicsit, amikor megemlítem, hogy én a 8 körülit talán egyszer értem el, amúgy 9-13 között van véletlenszerűen az érték, onnan lehet választani bármit. A hűtő gyári és szép fekete még, szinte világít rajta fehéren a Toyota felirat. Generátor-önindító bontatlan. Motortérben még egy csepp víz nem volt, sosem volt mosva, de ebből is mernék enni, nemcsak a sajátoméból. Egyszer volt gond vele ’89 óta, akkor nehezen indult be. Meg egy nyestcsalád beköltözött a motor táraságába az egyik téli álom közben, ennek maradandó nyoma lett, megették a hangszigetelés egy részét a géptetőről, de ez szépen ki lett javítva. Csomagtér szépen kibélelve ruhákkal, a kárpitig sokáig tartana leásni. És amilyet még sosem láttam, a gyári szerszámkészlet. Nekem csak az emelő van meg és a kerékkulcs, itt megvan a komplett szett a Toyota feliratú szütyőben, csavarhúzók, fogók, gyertyakulcs.

Eddig bírtam, tovább nem. Éreztem, hogy esze ágában sincs eladni, de megemlítem, hogy ha netán rákényszerülne túladni rajta, én megvenném. Hosszú kacaj a válasz, szemem lesütöm, de nevetek én is, hát persze. Elvégre én is kapok ajánlatokat az enyémre, pedig rajtam néha baseball sapka is van, mi lehet akkor, ha ősz a haja a tulajdonosnak. Igen, ezt minden vizsgáztató, szerelő és a járókelők is meg akarják venni időről-időre. Ha nem találják ott a tulajt, hát elszánt módon cetliket hagynak a szélvédőn. Nem csoda, a legutóbbi műszaki előtti átnézésen állítólag a szerelők feltették a kérdést, hogy „ön nem szokott fékezni?” A gyári fékbetétek vannak bent, azoknak is a kopófelületük még csak a felénél jár. Tehát nagyon hosszú sor végére álltam be, az unoka is pályázik rá. Ő mondjuk hátrányból indul, egyszer ugyanis megkapta, de „marhaszarosan” hozta vissza, azóta maximum nézegetheti, azt is szigorúan nagyszülői felügyelettel.


Eleve mesébe illő az egész dolog, tehát egy életem egy halálom, félénken felvetem, a visszaútra cseréljünk autót. Váratlanul lelkes beleegyezés a reakció. Kezembe kapom a kulcsot, érzem rajta a felelősség súlyát, alig bírom el, de az öröm nagy adag szteroidként járja át a testem és segít. Végre megtudhatom, milyen volt ez új korában. Úgy képzeltem eddig, hogy az enyém hibátlan, de ez biztos sokkal jobb. Beülök, elfordítom a kulcsot.
Nos, halk.
Szinte hangtalan, egyáltalán nem olyan, mint a Cilim. Pedig ugyanaz a kipufogó van alattuk, mindegyiken cserélve lett már, ugyanolyan utángyártottra. Ennyit számíthat a kibélelt csomagtér? Kormány ezen mintha nehezebb lenne, gázpedál egyértelműen. Enyémben már cserélve lett a bowden gyári újra, ebben még az eredeti huszonéves van. A váltó hihetetlen. Az enyémben 226.000 kilométernyit forgott a nyelestengely, ezen viszont érződik, hogy szinte új, még rövidebb váltóutak, még határozottabban kerülnek a fokozatok a helyükre, mai középkategóriás autók elbújhatnak mellette. Kuplung és fék is érintetlen, finoman működnek, középső pedál jól adagolható, enyémnél érzésre talán kicsit jobban kell nyomni, de ez nem hiba, olyan eleve nem létezik, hogy két autó egyforma. A bal féltengely ropog. Nem picit, jobbos kanyarnál eléggé hallatszik. A km óra spirál halkan és unottan zakatol, ahogy pörög. Gátlók talán picit már fáradtak, mert jobban ringatózik, mint az enyém, abban én már felújíttattam őket. Persze így sem hajóhoz hasonlít, nem úgy kell elképzelni, inkább csak kényelmesebbnek tűnik.
Viszont váratlan az élmény, hogy nem megy. Ez nincs 150LE, kb. 90-nek érződik. Igaz lehet az elmélet, miszerint el tud lustulni az autó, ha nincs meghajtva időnként, márpedig biztos vagyok benne, hogy ez a motor 2 éves kora óta nem érte el még a 3000-es fordulatot sem. Talán csak akkor, amikor az unoka kölcsönkapta. Persze ha beletaposnék, felül biztos húzna rendesen, de jólnevelt vagyok, csak szépen vonulok vele, elvégre így szokta meg. Úgy képzeltem, hogy most végre megtaláltam az autót, amire lecserélném a sajátom. De nem. Enyém vadabb, más a hangulata, jobban élvezem benne az utazást, nem tudnék megválni tőle emiatt. Egyáltalán nem érződik rajta, hogy többet futott, de ezt csak úgy tudja, hogy már sok dolog fel lett rajta újítva, míg ezen a másikon szinte egyetlen csavar sem volt még meglazítva, amióta kijött a gyárból, ez adja a hangulatát. Kéne, nagyon kéne. A sajátomat használnám a hétköznapokban, élvezném, hogy így már nem kell annyira féltenem, ahogy most teszem. A másik türelmesen pihenne a garázsban, csak hosszabb utakra használnám, külföldre járnék vele és találkozókra, megőrizném az utókornak. Ki tudja, talán hatalmas érték is lesz belőle egyszer. Ha meg időközben elfogy az olaj, szobornak sem lesz csúnya. Megérkezünk, kiszállunk egymás autójából, kérdezem, milyen volt az élmény. Nagyon boldog, szerinte semmi különbség nincs a két autó között, megnyugodott, hogy ha még ennyi futással is ilyen állapotban van, akkor nem kell aggódnia, hogy az övével bármi komoly gond lesz. Ebben csak megerősíteni tudom. És hogy miért ezt vette meg? Miért nem Suzuki, Lada, Skoda? Egyszerű:
- Olyan sikkesen néz ki, van kiállása, ugye? Ráadásul amit 220-as tempóra terveztek, annál biztos jó erős anyagokat használtak, ugye? És csak látnád az öregasszonyok mennyire megnézik, hohó!
Hát persze. A férfi nem tagadhatja meg önmagát idősen sem.

Elköszönünk egymástól, visszaülök a Cilibe, előrerántom az ülést és kihúzom a biliből a kezem. Nem az enyém a legszebb állapotú, tuningmentes 4. generációs Celica, amiről tudok, de ezt egyáltalán nem bánom. Nagyon jó helyen van ez az autó, a tulaj egészségére pedig sokáig vigyázzon még Szent Kristóf a műszerfalról.