Immáron nyolcadik éve van meg ez a vén dög, azaz nálam már a negyedik műszaki vizsgáján vallatták nemrég. Mivel ez inkább a gyerekem, semmint az autóm, izgulok érte ilyenkor egy kicsit. Felkészítettem hát rendesen a nagy napra: lemostam, kiporszívóztam. Más nem kellett, mert mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy a Cilit nagyjából bármelyik napon górcső alá veheti a legkielégületlenebb vizsgabiztos is. Erről eszembe jutott, hogy nem mindig volt ez így, mielőtt csavarkulcsot vettem a kezembe, sokkal izgalmasabb volt ez az időszak. Meg idegesítőbb is. Legalábbis az elején.
Pár héttel azután, hogy 2009 március 15-én egymásra találtunk, járt le először a műszakija, így egyik reggel elvittem egy kis műhelybe, nézzék át, vizsgáztassák le. Bár még csak az ismerkedős fázis volt, de így is rossz volt átadni a kulcsot egy vadidegennek, kicsit úgy éreztem magam, mintha Kovira bíztam volna a barátnőmet, hogy vigye el őt templomba. Hívtam őket délután, hogy mi a helyzet, de közölték, hogy csak holnapra lesz kész. És addig hol fog állni? „Egy telepen, esetleg betakargassuk?” Haha, anyád.
Így nézett ki 2009-ben a vásárláskor. Még sok részlet hibádzott.
Csak nem hagytak nyugodni a gondolatok, ami új érzés volt, eddigi autóim sosem izgattak ennyire. Azelőtt leadtam a Megane-t, aztán mentem érte, közben egy percig sem gondoltam rá. Most pedig lelki szemeim előtt megjelent, ahogy üveghangon mennek a Celicával kétszázzal, verejtékben fürödve képzeltem el, ahogyan nem nyomják be rendesen a kuplungot váltásnál, hadd reccsenjen. Másnapra gyűlöltem a világ összes autószerelőjét, de végül kiderült, hogy csak két fékcsőre kellett várni egy napot, az elsők ugyanis repedezettek voltak, ki kellett cserélni őket a vizsgára. Mondjuk a csavarokat nem kellett volna ehhez elnyalni szerintem. Meg az ülést sem összekoszolni. Miután megmutatták, hogy a féltengely olajos, fel kell újítani, elkértek hatvanezer forintot a fékcsövek kicseréléséért, az átnézésért, a vizsgáért, a csavarok elnyalásáért és a beltér összekoszolásáért. Ekkor fogadtam meg, hogy ha nem kell a motort és a váltót megbontani, soha többé nem viszem szerelőhöz, inkább kiismerem teljesen a kocsit és én magam fogom berhelni.
Voltak már előtte hobbiautóim, két Lada, de innentől kezdve kezdtem el elmélyülni az autodidakta szerelés rejtelmeiben, akkoriban a Cili volt a napi használós és a hobbiautó egyben. Kisvártatva rájöttem, hogy a féltengelynek semmi baja, a kormányszervóból folyt rá az olaj, ennél ez típushiba. Ekkor kezdődött el az a folyamat, hogy az idő múlásával párhuzamosan lesz egyre szebb és jobb az autó. A második vizsgára már én magam vittem el, méghozzá egyből a (leánykori nevén) KPM-hez. Ott roppant szakértelemmel megállapították, hogy az autó nem öt, hanem négyszemélyes. Mehettem az okmányirodába új forgalmiért, befizettették velem az összeget, majd még ott helyben kitalálták, hogy visszafizetik, merthogy nem rajtam múlt, hogy eddig ötszemélyesként létezett. Jól elvoltunk, na. Mi mást is lehetne kezdeni az élettel?
De még jobban elvolt az a barom a KPM-nél, aki a vizsga során felugratott az autómmal a fékpadra, majd utána le is ugratott róla, a kézifék tesztjének címén. A küszöb olyan hangokat adott ki ekkor fájdalmában, amint fém a fémet érte, mint én, amikor ezt meghallottam. Ezt a másik fószer - a jó zsaru - legalább észrevette rajtam és szólt a hülyébbiknek, hogy óvatosabban kezelje már a járművet, nem tank ez. Ezt követően a rossz zsaru úgy megrángatott minden összekötőt a futóműben, hogy majdnem belerúgtam az emberbe. Ide sem jövök többet.
2012 nyarán egy 3047 kilométeres túrán, itt éppen Monte-Carloban.
Így kötöttem ki a Toyotánál. Sok apróságot szereztem be tőlük már eddigre, úgyhogy a szokott alkatrészbeszerzőmnél érdeklődtem, amikor eljött az idő, hogy mennyibe kerül náluk egy műszaki vizsga. Alig kétezerrel volt drágább, mint máshol, és ezért cserébe kétszer vizsgáztatják le az autót. Egyszer játszásiból, hogy kiderüljön, van –e valami bibi, majd csak ezt követően teszik meg ezt élesben. A váróteremben dől az ölünkbe az ingyéwifi, és egy üvegfalon át követhetjük is a soron zajló eseményeket. Kérdésemre, hogy mi van, ha találnak valamit, azt a választ kaptam, hogy semmi. Adnak egy ajánlatot a javításra, amit természetesen úgysem fogadok el, majd mehetek isten hírével. Pénzt nem bukok, csak kimaradok egy dobásból. Csodálatos.
Amikor először vittem ide 2013-ban, körülvették többen is a szerelők körül, elismerően nézegették. Egyszer észrevettem azt is, hogy valamit tekergetnek a motortérben. Mikor a végén megkaptam a papírokat, megkérdezte az ügyintéző, hogy nem eladó –e véletlenül a jármű. Ezen jól elkacarásztunk. Miután távoztam, megálltam, megnéztem a motorteret, mégis mit matattak ott? És akkor vettem észre a leömlő hővédőjében csillogni az új csavart. Az egyik kicsit rozsdás volt, hát kicserélték. Eldőlt, hogy máshova nem viszem többé ezt az autót vizsgázni, hisz egyértelmű, hogy itt megbecsülik. Két év múlva ugyanez a műsor, többen nézegették hümmögve, főleg, amikor az alját lehetett szemügyre venni. Ekkorra már sokat szépült az autó, pedig agyon lett használva közben. Közölték, hogy kőkemény 6000 kilométer belekerült a legutóbbi vizsga óta, azóta sem értem, hova mentem ennyit.
Motortér mustrája három ember által. Májhízás folyamatban.
Most pedig szintén köhintés nélkül vizsgázott le az öreglány. Mióta idehordom, most a legszebb. A legutóbbi vizsga óta újra lett fényezve, és a futómű is megújult teljesen. A fékekről nem is beszélve. A beltér és kormánymű sem lett elhanyagolva.
Érdekes, hogy az emberben mégis benne van egy kis para. Mikor 2005-ben az orosz vízumhoz elvégezték rajtam a HIV-tesztet, akkor is bennem volt ez a na-jó-de-mi-van-ha-mégis-találnak-valamit érzés. Később 2007-ben az amerikai vízumnál ugyanez az aggodalom. Szerencsére az összes ilyen stressz feleslegesnek bizonyult, ahogyan a mostani vizsgapara is. Most is többek megcsodálták a szerelők közül, és bár nincs gyerekem, mégis úgy éreztem magam, mint a büszkén feszítő apuka a nézők közt, miközben a gyermekének tapsol a közönség. De semmi gond nem volt, kedvenc alkatrészbeszerzőmmel kicsit elviccelődtünk, hogy ez egy rakás szar és hogy levették róla a rendszámot, majd elrendeztem a pénzügyeket. Kint pedig megtaláltam a rokiparkolóban, ahova lerakták.
Legközelebb is ugyanezen a helyen fog fellépni, én pedig egy kicsit bajban vagyok… Fogalmam sincs, hogy mit tudnék még rajta felújítani. De úgy érzem kár ezen aggódnom, a sors biztosan ki fog osztani addig valami apróbb-nagyobb feladatot. Még van rá két éve, drukkolok neki. Addig is élvezem a hivatalos bizalmat 2019. március 23-ig.