Tizenhat évvel ezelőtt a cimbim kispókjában töfögtünk a strand felé, mikor is bevágott elénk egy Bálna, a haver pedig vakmerő módon ráfeküdt a gyárilag beszerelt szilveszteri dudára. Valószínűleg a komikus hang mentette meg életünket, mert düh helyett szánalmat sugárzó mosoly került a kopasz fejekre. Eddig mindössze ennyi közöm volt a 90-es évek luxusautóihoz, és azok tulajdonosaihoz.
Péter nem vállalkozói igazolvánnyal borotválja fejét, ő gyárilag ilyen, és neki barátságos mosoly van arcán, amikor az autós bőrkesztyűben lévő keze leállítja a tizenkét hengert egy tatabányai parkolóban. És bár a hetesről szóló mesém főhőse az előző generációhoz tartozott, mégis kicsit úgy érzem, mintha egy kitalált jármű állna most előttem. Ami, mint kisvártatva kiderült, igaz is, ilyen autó ugyanis gyárilag nem létezik. Két példány legjobb alkatrészeinek felhasználásával lett összerakva, a tulaj így elkészítette magának azt a verziót, olyan felszereltséggel, ami neki a legjobban tetszik.

Kaptam egy ilyen levelet:
„Tudom, hogy a pokol tüzén fogok fergeteges kínok között saját fekáliámban fetrengve elkárhozni, de úgy tűnik, kiszállok a Hacsiból. Egyelőre még nem hirdetem, de az elhatározás megszületett. Szóval, ha lenne kedved egyszer a múltkori visszafogott próba helyett úgy böcsületesebben megfuttatni búcsúzóul, akkor szólj.”

Szóltam.

Kérdeztem is, például azt, hogy mégis miként gondolta ezt a böcsületesebb futtatást. Így:
„Nem mondom, hogy regisztrálj vele pályanapra, de meló után megkapod aztán a többi a Te dolgod, nem vagy hülyegyerek, menj, amerre gondolod, ha az olaj eléri a 75 fokot, akkor nyugodtan pörgethető, a fékkel csak óvatosan, mert zsír új a tárcsa, de ezt gondolom nem kell mondani. A szombathelyi leveleket továbbítom. A végén visszahozod, ahol átvetted.”
Bolond ez baszki, gyorsan le is csaptam a lehetőségre, még mielőtt végleg ráadják a kényszerzubbonyt a faszira és bedobják egy gumiszobába.

Mert minden hozzám hasonló átéli ezt családi ebédek, kocsmázások alkalmával. Akinek még nincs autója, nem tudja, hogy mit gondoljon erről. Ő most talán közelebb kerülhet az igazsághoz. Vagy mégsem?

A tulajdonos évekig kollégám volt, nevezzük mondjuk Sáskának. Nem lesz könnyű, de egy hosszú hajú csávót képzelj el, aki templomgyújtogatós halálmetált hallgat, gyúrni jár, és nem iszik alkoholt. Sokáig egy seggbe rúgott, klasszikus Swifttel járt, majd megannyi benzinblokkra történő onanizálás után szert tett egy immáron full extrás, big block, szedán Swiftre, szerintem még kalapot is beszerzett hozzá, és országúton minden 91 km/h-val közlekedőt ámokfutónak nevezett. Továbbra is feszültek a barlangos testek a benzinkúton, és a pisztoly harmadik kattanásakor ment el, mielőtt elment.

Mivel Sáskánk hozta az összes állítólagos jellemvonását ennek az állítólagos külön állatfajnak, egyértelműnek tűnt, hogy a következő autója is majd valami dögunalmas papaautó lesz. Egy i30 erejéig ez igaz is volt, de most, amikor pár év elteltével találkoztunk, az derült ki, hogy az út végül egy 2.7-es, V6-os Hyundai Coupe-hoz vezetett. Én is úgy néztem, ahogy most te.

Vannak emberek, akik az álmaikban élnek, és vannak azok, akik az álmaiknak. Rögtön tudtam, hogy Balázs az utóbbiakhoz tartozik, amikor mosolyogva nyomta meg a távirányító gombját, a V6 pedig sértődötten hördült fel a délutáni szunyókálásból.
A duzzogás nem tartott sokáig, pár másodperc után a hangos morgás dorombolássá szelídült, de a mosoly bizony azonnal átterjedt rám is. Hiába, a férfiember soha nem nő, legalábbis fel.

Rég volt, tán igaz sem volt, az mindegy is, hogy hol volt. A rendőrségnél még bőven voltak G Astra-k a szolgálathoz és védelemhez, én pedig havonta egy hétig céges Focussal jártam. Ezen időtartamok alatt 24 órás ügyeletben voltam, tehát egyfajta pórázként funkcionált az autó minden hónapban, hogy akár hajnali háromkor is berángathassanak vele a céghez. Természetesen használhattam privát célokra is, persze módjával, vidéki mamalátogatóba azért nem ezzel járt az ember. Viszont egyszer rendőrautót üldöztem vele a városban. És hogy miért tettem én ilyesmit?

Az összes, tévén és kizárólag elméleteken élő, tisztességesen beidomított fogyasztó kéjesen imádja szajkózni a következő népi rigmusokat: „Az ilyen öreg szarokra állandóan költeni kell!”, „Csak az új autó a jó autó!”. Ezeken kívül is biztos van még rengeteg hasonló mondás, csak én érthető okokból nem ismerem őket. De vajon igazuk van –e a károgóknak?

Azt tudom, hogy a cimbim vetette fel öt évvel ezelőtt, hogy miért nem építünk magunknak ilyet. Ez még azelőtt volt, hogy az akkor még csak szárnyait bontogató SliderKing Hungary csoport nyílt napjára elmentünk, és bőven azelőtt is, hogy a természet hívó szava ki nem kényszerítette kegyetlenül az autóból a kollégát a piros lámpánál, amit a Hegyalja út menti fal bánt. Fővárosunkba mentünk ugyanis az alapanyagért egy hétköznap este, amivel kezdetét vehette a Tecső videókon látható hangulat átélésének előkészítése.
A nyílt nap arról szólt, hogy bárki elmehetett Tés környékére, ahol pár fiatal őrült éppen elkezdett ismerkedni a Drift Trike művészetével. Azért itt, mert errefelé van egy kimondottan ideális útszakasz, ami végig erősen lejt, és sok kanyarral van megtűzdelve. A drift pedig már csak ilyen, kell bele a kanyar, motor híján pedig kötelező a lejtő. Nem mellékesen itt ki is lehetett próbálni ezen játékszernek tűnő termékeket.

Ismét szakad az eső, úgyhogy folytatom ott, ahol a múltkor abbahagytam, tudósítok az autógyárak titkos megbeszéléseiről. Légy hát újra légy, legyeskedjünk együtt ismét!