Mert minden hozzám hasonló átéli ezt családi ebédek, kocsmázások alkalmával. Akinek még nincs autója, nem tudja, hogy mit gondoljon erről. Ő most talán közelebb kerülhet az igazsághoz. Vagy mégsem?

A tulajdonos évekig kollégám volt, nevezzük mondjuk Sáskának. Nem lesz könnyű, de egy hosszú hajú csávót képzelj el, aki templomgyújtogatós halálmetált hallgat, gyúrni jár, és nem iszik alkoholt. Sokáig egy seggbe rúgott, klasszikus Swifttel járt, majd megannyi benzinblokkra történő onanizálás után szert tett egy immáron full extrás, big block, szedán Swiftre, szerintem még kalapot is beszerzett hozzá, és országúton minden 91 km/h-val közlekedőt ámokfutónak nevezett. Továbbra is feszültek a barlangos testek a benzinkúton, és a pisztoly harmadik kattanásakor ment el, mielőtt elment.

Mivel Sáskánk hozta az összes állítólagos jellemvonását ennek az állítólagos külön állatfajnak, egyértelműnek tűnt, hogy a következő autója is majd valami dögunalmas papaautó lesz. Egy i30 erejéig ez igaz is volt, de most, amikor pár év elteltével találkoztunk, az derült ki, hogy az út végül egy 2.7-es, V6-os Hyundai Coupe-hoz vezetett. Én is úgy néztem, ahogy most te.

Vannak emberek, akik az álmaikban élnek, és vannak azok, akik az álmaiknak. Rögtön tudtam, hogy Balázs az utóbbiakhoz tartozik, amikor mosolyogva nyomta meg a távirányító gombját, a V6 pedig sértődötten hördült fel a délutáni szunyókálásból.
A duzzogás nem tartott sokáig, pár másodperc után a hangos morgás dorombolássá szelídült, de a mosoly bizony azonnal átterjedt rám is. Hiába, a férfiember soha nem nő, legalábbis fel.

Rég volt, tán igaz sem volt, az mindegy is, hogy hol volt. A rendőrségnél még bőven voltak G Astra-k a szolgálathoz és védelemhez, én pedig havonta egy hétig céges Focussal jártam. Ezen időtartamok alatt 24 órás ügyeletben voltam, tehát egyfajta pórázként funkcionált az autó minden hónapban, hogy akár hajnali háromkor is berángathassanak vele a céghez. Természetesen használhattam privát célokra is, persze módjával, vidéki mamalátogatóba azért nem ezzel járt az ember. Viszont egyszer rendőrautót üldöztem vele a városban. És hogy miért tettem én ilyesmit?

Az összes, tévén és kizárólag elméleteken élő, tisztességesen beidomított fogyasztó kéjesen imádja szajkózni a következő népi rigmusokat: „Az ilyen öreg szarokra állandóan költeni kell!”, „Csak az új autó a jó autó!”. Ezeken kívül is biztos van még rengeteg hasonló mondás, csak én érthető okokból nem ismerem őket. De vajon igazuk van –e a károgóknak?

Azt tudom, hogy a cimbim vetette fel öt évvel ezelőtt, hogy miért nem építünk magunknak ilyet. Ez még azelőtt volt, hogy az akkor még csak szárnyait bontogató SliderKing Hungary csoport nyílt napjára elmentünk, és bőven azelőtt is, hogy a természet hívó szava ki nem kényszerítette kegyetlenül az autóból a kollégát a piros lámpánál, amit a Hegyalja út menti fal bánt. Fővárosunkba mentünk ugyanis az alapanyagért egy hétköznap este, amivel kezdetét vehette a Tecső videókon látható hangulat átélésének előkészítése.
A nyílt nap arról szólt, hogy bárki elmehetett Tés környékére, ahol pár fiatal őrült éppen elkezdett ismerkedni a Drift Trike művészetével. Azért itt, mert errefelé van egy kimondottan ideális útszakasz, ami végig erősen lejt, és sok kanyarral van megtűzdelve. A drift pedig már csak ilyen, kell bele a kanyar, motor híján pedig kötelező a lejtő. Nem mellékesen itt ki is lehetett próbálni ezen játékszernek tűnő termékeket.

Ismét szakad az eső, úgyhogy folytatom ott, ahol a múltkor abbahagytam, tudósítok az autógyárak titkos megbeszéléseiről. Légy hát újra légy, legyeskedjünk együtt ismét!

Én Norvégiába akartam menni. Autóval, hát persze. A természeti látványosságok érdekelnek, az pedig ott van dögivel, hegyvonulatokat sokáig tudok nézegetni, pláne ha tó is jár hozzá desszertnek. Nekem egy templom csak egy ház, az Eiffel-torony pedig egy halom vas, úgy hiszem újra meg kéne születnem ahhoz, hogy az ilyesmik lenyűgözzenek. Az ember kreálta látványosságok helyett inkább a természet által alkotott dolgokat tudom értékelni. A szilikon áldásos hatása is csak a kédergumin nyűgöz le.
Autóval pedig azért kell menni, mert a szabadság nevében benne van, hogy miről szól. Egy buszos kirándulásnál úgy érezném, hogy Baracskáról kaptam kimenőt az idegen rabtársakkal együtt. Ekkor ide megyünk, itt van fél órád, aztán oda, ott van egy órád, de nehogy elcsatangolj te rossz kisfiú, különben dádá lesz. Mindezt időjárástól függetlenül, hisz ha tornádó van, akkor is menni kell, ha szar idő van, megszívtad. Repülővel utazás is számomra egy póráz a nyakamban, mert ott van a jegyen az időpont. Plusz szállásfoglalósdi kell hozzá, de ahhoz még nem vagyok elég idős. Olcsóbb megoldások, de nekem a szabadságom bármennyit megér, a korlátozására a munkahely való, nem a szabadnapjaim.
Sajnos idén nem  jött össze Norvégia, mert nem tudtam kivenni két hetet, pedig ha addig élek is, eljutok oda, akárki meglássa. De most a környéken kellett maradni, és onnan még Szlovénia nem volt meg, ami érdekelné a csajomat és engem is.

Nem járkálok autópuszilgatós találkozókra, mert barátom van elég, és zavartan ácsorogni egymás járgányai mellett valahogy engem nem szórakoztat. Úgyhogy azt hiszem, két alkalom után ki merem jelenteni, hogy a Totalcar-féle múzeumok éjszakája rendezvény a kedvenc autós eseményem. Tavaly vittük mutogatni a Cilit, idén nem jelentkeztem, csak tapasztalóként mentünk ki a csajommal. Szándékosan nem nézelődőt írtam, hisz a pislogásnál sokkal több dolog történik itt az emberrel, a „kiállított” autók ugyanis azt teszik, amire teremtették őket: mennek. Nem kordonokkal körülvett, csillogó tárgyakat kell távolról nézni, amikhez nem lehet hozzáérni, ezzel érzékeltetve a pórnépnek, hogy ők micsoda alsóbbrendű balfaszok, itt bizony emberközeli az élmény. Az autóknak itt hangjuk, szaguk van, amit nemcsak kívülről, hanem belülről is meg lehet tapasztalni! És bizony a tulajdonosokét is, szerencsére szaguk nem szokott lenni, hangjuk viszont mindig, én pedig rendszerint szóra is bírom őket. Lássuk, idén hova sikerült bekunyerálni a testünket.