Nem vagyok egy mama kedvence, így viszonylag jelentősnek mondható karrier áll mögöttem a hányás terén. Van persze különbség aközött, hogy az alkohol birizgálja tollként a gigánkat, vagy pedig egy driftautóban ülünk, ami éppen megveszett módon veti a kereszteket, de a szervezetünk nem tagadhatja meg önmagát. Így amikor hirtelen elkezdett összegyűlni számban a nyál, aggódva tekintettem balomon a mit sem sejtő Danira, aki éppen minden idegszálával azon volt, hogy minél nagyobb szögben terelje végig az üvöltő autót a kanyarokon. Most zavarjam meg azzal, hogy kitapétázom belülről az autóját alig használt leveles tésztával?

Úgy alakult, hogy ráérek összefoglalni, mi történt a gépparkkal az elmúlt időszakban. A jobb kezem két héttel ezelőtt használhatatlanná vált, így azóta semmit nem tudtam művelni berhelés frontján, viszont annál inkább ráértem merengeni.

Van, amikor a dolgok egy apró kiegészítőtől lesznek számunkra tökéletesek. Én például mindig tisztelettel néztem ezt a Corollát a céges parkolóban hét évig, de nem éreztem úgy, hogy ez az emberiség egyik legjobb teremtménye volna. Most már tudom, ez azért volt, mert nem az én nevem szerepelt a forgalmijában. Bele kellett íratnom.

Egy ideje már ismét autóval járok munkába. Úgy döntöttem két évvel ezelőtt, hogy megöregedtem, és már ritkán járok kerékpárral. Pedig hajdanán még az emlékezetes pintérsanyai hófúvás napján sem ültem át más autójába, hanem hazatekertem, és fagyott, könnypárás tekintetekkel gondolok az ónos esőben történt bringázásokra is, még mindig megvannak a szöges Nokian W106 gumik valahol.
Viszont elszomorító, hogy bár kezdünk kimászni a világ segge likából, és már valahol a bal parton járunk nyugat felé, de még mindig értetlen nézésre késztet sok kolléga vezetés közben. A vezéreinkre nem szabad számítanunk, ezt magunk közt kell elrendezni, szerintem pár empátiainjekció és féléves intenzív önismereti tréning után már figyelmes autósokká válnának azok is, akik most nagyon nem azok. Kényszerképzetem szerint nem feltétlenül velem van a baj, én tényleg csak azt várom el fajtársaimtól, amit ők is nyugodtan elvárhatnak tőlem. Akinek ezek közül bármelyik inge, vegye már magára, mert unom neki vállfán tartogatni a gondolataimban.

Lemerült aggyal, semmitmondó gondolataimba merülve ücsörögtem a tévé előtt este, mikor is nyünnyögött egyet a telefonom. Stump András hívott meg egy drift edzésre Kiskunlacházára, ha van kedvem, menjek. Örültem neki, az indok egyszerű: Lehetőség >= Kedv. Nagyon régóta odavagyok a műfajért, jelen voltam Kecskeméten a 2006-os első versenyen, minden SLD rendezvényen, hisz nincs látványosabb dolog, amit autóval lehet művelni autósport címén. Az utóbbi években kicsit eltávolodtunk egymástól, de agyam sarkában a drift továbbra is Mona Lisaként mosolyog az órával mért körökre, itt csak a művészi értékek számítanak, és épp a tét nélküli edzések azok, amikor mosoly helyett hangosan röhög. Ott volt a helyem.

Tizenhat évvel ezelőtt a cimbim kispókjában töfögtünk a strand felé, mikor is bevágott elénk egy Bálna, a haver pedig vakmerő módon ráfeküdt a gyárilag beszerelt szilveszteri dudára. Valószínűleg a komikus hang mentette meg életünket, mert düh helyett szánalmat sugárzó mosoly került a kopasz fejekre. Eddig mindössze ennyi közöm volt a 90-es évek luxusautóihoz, és azok tulajdonosaihoz.
Péter nem vállalkozói igazolvánnyal borotválja fejét, ő gyárilag ilyen, és neki barátságos mosoly van arcán, amikor az autós bőrkesztyűben lévő keze leállítja a tizenkét hengert egy tatabányai parkolóban. És bár a hetesről szóló mesém főhőse az előző generációhoz tartozott, mégis kicsit úgy érzem, mintha egy kitalált jármű állna most előttem. Ami, mint kisvártatva kiderült, igaz is, ilyen autó ugyanis gyárilag nem létezik. Két példány legjobb alkatrészeinek felhasználásával lett összerakva, a tulaj így elkészítette magának azt a verziót, olyan felszereltséggel, ami neki a legjobban tetszik.

Kaptam egy ilyen levelet:
„Tudom, hogy a pokol tüzén fogok fergeteges kínok között saját fekáliámban fetrengve elkárhozni, de úgy tűnik, kiszállok a Hacsiból. Egyelőre még nem hirdetem, de az elhatározás megszületett. Szóval, ha lenne kedved egyszer a múltkori visszafogott próba helyett úgy böcsületesebben megfuttatni búcsúzóul, akkor szólj.”

Szóltam.

Kérdeztem is, például azt, hogy mégis miként gondolta ezt a böcsületesebb futtatást. Így:
„Nem mondom, hogy regisztrálj vele pályanapra, de meló után megkapod aztán a többi a Te dolgod, nem vagy hülyegyerek, menj, amerre gondolod, ha az olaj eléri a 75 fokot, akkor nyugodtan pörgethető, a fékkel csak óvatosan, mert zsír új a tárcsa, de ezt gondolom nem kell mondani. A szombathelyi leveleket továbbítom. A végén visszahozod, ahol átvetted.”
Bolond ez baszki, gyorsan le is csaptam a lehetőségre, még mielőtt végleg ráadják a kényszerzubbonyt a faszira és bedobják egy gumiszobába.

Mert minden hozzám hasonló átéli ezt családi ebédek, kocsmázások alkalmával. Akinek még nincs autója, nem tudja, hogy mit gondoljon erről. Ő most talán közelebb kerülhet az igazsághoz. Vagy mégsem?

A tulajdonos évekig kollégám volt, nevezzük mondjuk Sáskának. Nem lesz könnyű, de egy hosszú hajú csávót képzelj el, aki templomgyújtogatós halálmetált hallgat, gyúrni jár, és nem iszik alkoholt. Sokáig egy seggbe rúgott, klasszikus Swifttel járt, majd megannyi benzinblokkra történő onanizálás után szert tett egy immáron full extrás, big block, szedán Swiftre, szerintem még kalapot is beszerzett hozzá, és országúton minden 91 km/h-val közlekedőt ámokfutónak nevezett. Továbbra is feszültek a barlangos testek a benzinkúton, és a pisztoly harmadik kattanásakor ment el, mielőtt elment.

Mivel Sáskánk hozta az összes állítólagos jellemvonását ennek az állítólagos külön állatfajnak, egyértelműnek tűnt, hogy a következő autója is majd valami dögunalmas papaautó lesz. Egy i30 erejéig ez igaz is volt, de most, amikor pár év elteltével találkoztunk, az derült ki, hogy az út végül egy 2.7-es, V6-os Hyundai Coupe-hoz vezetett. Én is úgy néztem, ahogy most te.

Vannak emberek, akik az álmaikban élnek, és vannak azok, akik az álmaiknak. Rögtön tudtam, hogy Balázs az utóbbiakhoz tartozik, amikor mosolyogva nyomta meg a távirányító gombját, a V6 pedig sértődötten hördült fel a délutáni szunyókálásból.
A duzzogás nem tartott sokáig, pár másodperc után a hangos morgás dorombolássá szelídült, de a mosoly bizony azonnal átterjedt rám is. Hiába, a férfiember soha nem nő, legalábbis fel.