Nekem ez az egész firkálás dolog egy hobbi. Nem tanultam sosem, csak szeretem művelni, ugyanúgy, ahogy az autók is elbrümmögnek szívem egyik szegletében, de nem belőlük élek. És ha már hobbi, akkor maradjon meg mókának, nem véletlen, hogy a ritka, vagy valamiért különleges autókról szeretek írni, az az igazi potyázás. Nemcsak azért, mert másképp valószínűleg sosem ülhetnék bele ilyen gépekbe, hanem azért is, mert az ilyen autókról könnyű írni. Elemi erővel váltják ki az érzelmeket, amik aztán könnyedén landolnak a képernyőn. Így hát amikor megkérdezték, hogy akarok –e Porschékat vezetni, nyilván igent mondtam. Pláne úgy, hogy külön elvárás volt, hogy ne legyen egyáltalán technikai a dolog, hanem inkább azt próbáljam átadni, milyen érzés ilyen autót vezetni. Tehát, a feladat ez volt: Vezessek hat Porschét, írjam meg olyan módon, ahogy nekem eleve a legjobban tetszik, és még fizetnek is érte. Jó ég, ennél nagyobb potyázásban valószínűleg soha többé nem lesz részem, a világ szerencsére megőrült, egy ilyen napot bunkóság túlélni.Tudom-tudom, anyámat, de az anyámba elküldés mellé esetleg jól jön olvasnivalónak a konkrét nap története, hogy is zajlik le egy ilyen.

Nem igazán történt sok dolog mostanában az autóval a legutóbbi jelenése óta. A ventilátorok még mindig a helyükön vannak, nem estek le, hiába vártam, hogy megtörténjen. Egy dolog akadt, ami foglalkozást igényelt, mégpedig a sebességmérő. Hazafelé Szentkirályszabadjáról ugyanis egyszer csak fogta magát a mutató és eldőlt. Onnantól szerinte álló helyben jöttem haza, megszűnt működni a kibaszott mérés. Pedig hát az ugye egy lifestyle, egy érzés. Hiányzott is, vissza kellett szerezni, elkapott hát a mérésláz.

Az emberek általában szeretnek tartozni valahová. Gyerekkoromban az volt a kérdés, hogy valaki bonanzás vagy depeses, ma pedig inkább az, hogy Kétfarkú -e a Viktor, huza -e a Vona. Nincs ezzel gond, ha megmarad nyugodt elfoglaltságnak. Én már kamaszként is jó társaságba keveredtem, és gond nélkül ültem a kocsmában a Nirvana-s pólómban a cimbikkel, akik közt Free magazint lapozgató is akadt. Nem tartom magam végzetesen elvakultnak az autók terén sem, ami persze hülyén hangzik úgy, hogy van három Toyotám. Véletlennek azért persze korántsem nevezhető ez, és mivel nemrégiben sor került a második Veszprémi Toyota-Lexus találkozóra, ott volt a helyem. Mármint Szentkirályszabadján. Lesz itt ennél több váratlan fordulat is.

A hűtés fontos. Érezzük ezt, mikor ég a napmelegtől a kopár szík sarja, akkor is, ha nincs behűtve a sör, vagy épp amikor nem elég a kielég. A kedélyeket az autónál is le kell hűteni, különösen, ha a jármű driftre van használva, mert akkor a menetszél jobbára csak az ajtókat, meg a sárvédőket hűti. A Corollára hát bőven ráfért a tuning ezen a téren.

Hajnali 3:50-kor megszólalt az ébresztő a telefonomon. Alig kezdődött még csak el a vasárnap, normális ember ilyenkor épp padlót fog a legmélyebb álmában. De a jelek szerint én nem vagyok normális, ennek megfelelően is érzem magam, amikor kikapcsolom a digitális vekkert. Nem vagyok nagy hétalvó, az én álmaim sekélyek, az ébrenlét felszíne alatt épp csak kicsivel szoktam teleizzadni nyáron a párnám. De most pont tudtam volna még aludni, ezért a kába fej miatt izgulni is elfelejtettem eleinte. Pedig lett volna miért, hisz kalandos pitymallatnak néztem elébe. Autózni készültem egy társasággal, hegyvidéki, kanyargós útra. Ilyenkor, mikor még a fű sem nő.

Ha engem kérdezel, egy zongoraláb nem túl izgalmas dolog. Az autó viszont igen, és lehet, hogy köze van ennek a ló-lovas kapcsolathoz, de ennél azért szerintem többről van szó. Mert bizony az autó sokszor a társunk, sőt, nemritkán a szerelmünk. Vagy éppen gyűlöletünk legmélyebb bugyraiban hempergőző, négykerekű átok. Nem kell elvetemült benzinvérűnek lenni ahhoz, hogy az autó érzelmeket váltson ki bárkiből, mert a jelenség nem áll meg a szeretetnél, hisz épp annak környékén található a gyűlölet is. Tőlük távolabbra a közöny unatkozik, kavicsokat rugdalva a porban, de itt nem sokunk képes sok időt eltölteni. Pedig ha csak a felhasznált anyagokat vesszük, egy kocsi nem különbözik a legtöbb használati tárgytól: fém, műanyag, villódzó fények. És mégis, képes vajon heves vitákat kiváltani egy kávéfőző a Hörpintőben éjjel egykor? Hát a fregoli?

Én idén is Norvégiába akartam menni, és bár megint nem jött össze, nem adom fel. Így új célpontot kellett találnunk, és mivel nekem hegyek látványa kell, az asszonynak meg a vízé, ismét olyan hely kellett, ahol mindegyik van. Olaszország lett. De melyikkel menjünk oda a három vacak közül?

-  Cili, a Celica: Öt évvel ezelőtt már csináltunk vele egy 3047 kilométeres túrát, ő bírta, de mi nem mindig, ismét megfőnénk klíma nélkül, mert végig 30 fok feletti hőmérsékleteket mondtak. Meg a csomagtartója sem túl nagy, de az tulajdonképpen nem gond, kettőnknek majdnem elég, meg aztán ott a hátsó traktus is.

- Karina, a Carina E: Belül nagyobb, mint kívül, klíma, nyugati kényelem. Napi használatban tartjuk, mániákusan karban van tartva, nemrég történt meg a motorolajcsere, fék és kuplungfolyadék cseréje is. Ideális utazóautó, mert ilyenkor keveset is fogyaszt, országúton elvan 6 literből, alatta is járt már, és autópályán sem sokkal iszákosabb. Itt meg úgysem kell majd nagyon kanyarogni, bár már járt a Grossglockneren is.

- Ricsi, az AE86: Úristen, hagyjuk.

Mivel elmelágyító, aszfaltforraló melegeket mondtak végig, a három autó közül arra esett a választás az utazáshoz, ami a legtöbb ásítás mellett a leghűvösebb belteret tudja nyújtani. Becsléseink szerint nagyjából 2500 kilométer várt rá, de mivel még egy szinte új, csak 22 éves autóról beszélünk, mi baj lehet?

Ez az egyik legcsodálatosabb rendezvény, elvégre az autó arra való, hogy embereket szállítson, és itt pont ez történik velük. Egy kivételével minden érzékszerv ki van szolgálva, hisz megkóstolni azért mégsem lehet a járgányokat. De nem néma autókat kell nézni órákon át, az álló veteránautók fotózgatása leginkább a múzeumokban megszokott programelem. Úgyhogy egy csodálatos trollkodásként is felfoghatjuk, hogy pont a Múzeumok éjszakáján rendezi meg a Totalcar ezt a mókát, kiszabadítva az autókat a csend fogságából, átadva őket az ezt értékelő közönségnek.

A merevség bejárja a férfiéletet. Reggeli merevedés, napközbeni merevedés, éjszakai merevedés, merevrészegség, kasztnimerevség, hullamerevség. Bár ez utóbbi unisex programelem. Mindenesetre mutatnék pár képet, hogy milyen merevítőket lehet kapni AE86-hoz. Csak úgy, okkal.

Erről a zsírégető melegről eszembe jutott a tél, ezzel együtt egy csomó emlék Dick-ről, a megboldogult kockaládáról, amely ugyan ritkán volt hajlandó üzemelni, de akkor megannyi élménnyel gazdagította létezésem. Ebből az egyiket most meg is osztanám. Rég volt, tán igaz sem volt.
2007 telének egyik hideg estéjén történt. Egy község főutcáján álltam a lámpák fénye alatt, egy képzelt szőnyeg szélén, pár méterre a kockám mögött pedig fényhíd dolgozott egy rendőrautó tetején. A hivatalos személy épp szolgálatba helyezte legszúrósabb tekintetét, miközben hol a jogosítványomat, hogy a képemet illette vele. Gondolom már előre lefixálta kollégájával azt is, hogy most ő fog beszélni, mert az ő hangja mélyebb.

- Tudja, hogy miért állítottuk meg? - kérdezte a kártyáim matatása közben.