A hűtés fontos, nemcsak a kedélyeknél, hanem a motorolajnál is. Ha túlhevül, akkor bús lesz, nem fogja tudni rendesen ellátni a feladatát, márpedig a kenés különösen fontos dolog, ha a motor torkaszakadtából üvölt nyolcezren. Az AE86 rendelkezik ugyan gyárilag olajhűtővel, de sajnos szegény eléggé kis gyösz. Szívószálon áramlik bele az olaj, és ugyanilyen átmérőjű szalmaszálon jön kifelé. Tehát az áteresztőképessége nagyjából semmi, és maga a hűtő is elég kicsi, ami olaj nagy nehezen bejut, nem igazán tud lehűlni. Szerencsére van minderre megoldás, az utólagos olajhűtő, és annak csetreszei. Vettem is egy komplett szettet, amit kimondottan AE86-hoz árulnak. A lelkemnek a kifizetése fájt, a testemnek pedig a beszerelése.

Azt hiszem, álmot láttam. Ritkán emlékszem ennyire élesen rájuk, úgyhogy monitorra vetem, mielőtt a memóriahiányom martalékává válna. Igazából nem is bonyolult a története: két hete állt a játékautóm a fűtetlen garázsban, kint pedig jó ideje ordítottak a farkasok, félő volt, hogy megsínyli az akku. Gondos tulajdonosként ezt nem hagyhattam, rá kellett tölteni. Csakhogy a töltőm muteréknál van, és mivel már elmúlt 22:00, nem zavaroghattam náluk. De ha beindul az autó, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy minél magasabb legyen a fordulatszám, hadd dolgozzon a generátor. Ám odakint leesett több száz lóerőnyi hó, mi lesz, ha kitör a jármű fara? Minő baljós gondolat! Ekkor jelent meg előttem álmaim asszonya, aki biztosított róla, hogy ő is eljön velem, sőt, vezetni is szeretne. Tudtam én, hogy ez nem lehet a valóság, de azért a biztonság kedvéért nem csíptem meg magam, inkább slusszkulcsot ragadtam. Különben is, ki vinne ki manapság egy AE86-ot a hóba? 

Végre eljött a visszavágó ideje. A múltkori mérés némileg csalódást okozott, hisz kiderült az igazság, miszerint 108 ló maradt meg a 124-ből. Objektíven nézve persze ez egy nagyon jó eredmény, hiszen egy ki tudja hány tulajt megjárt, ki tudja hány kilométert megtett, harmincnégy éves autó teljesítményéről van szó. De ez szerelem, itt elvérzik az objektivitás, csakis szélsőséges érzelmek jöhetnek szóba. Nem mérés, hanem próbatétel ez, kiderül, hogy meghálálja –e az autó a törődést. Megéri –e vajon kajtatni a lovakat? Vagy hiába költöttem el a lét, szinte semmit nem értem el vele? Nyilvánosan égek szénné, ha csak pár girhes gebét sikerül összeharácsolni a legutóbbi mérés óta. De nincs menekvés, ki kell derülnie mindennek, ráadásul nem egyedül ugrottam neki az igazságnak, hanem sorstársakra is leltem. Bizony, a hazai hacsis társadalom is not dead!

Mai műsorunk tartalmából:

-  Visszaadnám az eddig fent lévő kipufogót, de az a helyzet, hogy nincs mit visszaadni...
-  Ha az én vezérműtengelyem lenne, fél napig dolgoznék még rajta, de mivel a tiéd, tegyük csak bele!
-  Meglesz ám ez, ne aggódj, csak most épp fogalmam sincs, hogy mi van.

De haladjunk csak szépen sorjában, mert tömény anyag lesz ez, csikósi terjedelemben szervírozva, négybalkézzel tálalva. Nem maradt egyben sem a motor, sem a kipufogó, sem az idegrendszer.

Pont ma hároméves a játszóterem. Ennyiről még nem is biztos, hogy meg szokás emlékezni, de engem sosem érdekeltek a szokások, és írni szottyant kedvem. 2014 előtt nem gondoltam rá soha komolyan, hogy blogot kéne vezetni, egy ideig az ismerőseimet boldogítottam a firkálmányokkal, e-mailben kiküldve azokat. Löketet adott viszont a bloghoz, hogy 2009-ben jelentkeztem egy cikkíró versenyre egy 2008-ban íródott Ladás hülyeségemmel, és bár nyilván nem nyertem, de a zsűriben lévő Karotta azt írta róla, hogy:

Remekül szórakoztam, a pusztító terjedelem ellenére is olvastatta magát. Szívhez szóló és vicces, ráadásul jó könnyedén van megírva. Viszont nem cikk. Blogversenyen temérdek pont volna, emitten legyen 7/10.

Nem vagyok benne biztos, hogy ő még emlékszik erre, nyilván neki biztos kevésbé volt ez jelentős pillanat 2009 márciusában, mint nekem. Bárhogy is, végül ez a pár sor is eszembe jutott pár évvel később, amikor belevágtam az írásba. Néha minden összefügg mindennel.

Sosem árt, ha az ember tudja, hogy mi az igazság. Az sem baj, ha tudjuk, hogy hol vagyunk s hová tartunk, és ez az egész emberiséget érintő filozófia körbefonja az autóbuzulást is egy bizonyos kor fölött. Így hát 36. születésnapomon megleptem magam az igazsággal, beneveztem egy teljesítménymérésre a kis játékautómat. Történt ez annak érdekében, hogy kiderüljön, jelenlegi, gyári állapotában mit tud a motor, mennyi széledt szét a vén gebékből álló ménesből, még mielőtt megpróbálom őket szaporítani az előző bejegyzés végén felsorolt apróságokkal. Most kiderülhet, hogy kellően jó –e az alapanyag, vagy csak a fost habosítom.

Jani épphogy megszerezte jogosítványát, máris autó után nézett. A keret nem volt túl merész, hogy is lett volna, mindössze nyári munkákból és a nagymama által adott összegekből rakódott össze az évek során. Hogy mire költődik majd el, az viszont csak rajta múlt, szülei szerencsére szabad kezet adtak neki, azt kezd a pénzével, amit akar. Nem voltak gazdag család, de szegények sem, így örömmel fordíthatta a pénzt hülyeségre, tehát autóra.

Egy tizenkilenc éves, szüleivel élő csávónak igényei vannak. Kocsmázás, cigizés, csajozás, és ami mindezekkel összeegyeztethetetlen, vagy épp pont, hogy elengedhetetlen tartozéknak tűnő kiegészítő: az autó. Mellékes körülmény, hogy valós szükség nincsen rá, hiszen nem munkába járáshoz kell, sem ovijáratként nem kell funkcionálnia, de egyrészt egy ékes pávatoll, másrészt ott a mindent kitöltő, belülről feltörő érzés, ami kielégítésre vár. Az ezredfordulón jártunk, ekkor még csak a lúzerek jártak busszal, az olyanok, akik egész nap otthon ültek, márpedig Janit nem efféle puha fából faragták.

Egy éve van már meg ez az autóm, ennek apropóján ráeszméltem, hogy már két hónapja nem is írtam róla semmit. Pedig hát egy játékautóval mindig történik valami. Főleg akkor, ha használva is van rendesen, márpedig ezt nem vitrinben tartom. Legutóbb egy hónapja volt driftügyi bevetésen, akkor megszűnt működni az olajhőmérő, a szivargyújtó, fellevegősödött a fék, és csattogni kezdett a jobb eleje. Minden ki lett javítva azóta, és a tervek szövögetése sem állt meg, izgalmas jövőnek néz elébe a jármű.

Mostanában töltötte be egyéves fennállását a fehérvári Cars & Coffee találkozó. Erre csak tegnap eszméltem rá, amikor épp egy fájdalmas ébredés kínjait kúráltam ki egy vízpárás parkoló aszfaltján ácsorogva. Ha objektíven, kívülállóként nézzük, egy szívás az egész, reggel hattól tart kilencig a hidegben, nincsen ugrálóvár, sem kannásbor, és egy árva autót sem sikálnak le csöccsel. Nincsenek a mai agyat jóllakató mértékű ingerek, a nép mindössze téblábol, beszélget, miközben egymás autóit mustrálja. És mégis elegendő ennyi is a jó időtöltéshez. Átkozott retró ez, nemcsak retró autósoknak. Csodálatos dolog. 

Mióta harcra kész lett a jármű, nem igazán volt alkalmam tönkretenni. Áprilisban volt egy egész napos móka, meg augusztusban egy fél nap, de ott nem is igazán volt pálya, az csak amolyan kiegészítő csúszkálás volt a találkozóhoz, hogy ilyet is lehessen látniuk a látogatóknak. Tehát nem sok alkalom volt gyakorolni, ezért külön örültem, mikor az egyik sorstárs felvetette, hogy látogassunk ki Brezovára, ahol mindig megállapítom, hogy a piszoárokat két és fél méteres emberekre szabták. Október 23-án mennénk egy kis forradalmi driftelésre, aznap úgyis ráérünk. Az MX-5 klub lesz ott aznap a pályán, de mi még beférhetünk közéjük a vackainkkal, mert ők is, és a pálya üzemeltetői is megengedik. Ennél tökéletesebb már csak akkor lehetett volna a helyzet, ha nekiáll szakadni az eső. És mint tudjuk, ez is megtörtént. Hol egy lottószelvény, amikor szükség volna rá?