Olyan vagyok, mint egy kigyúrt Gandhi. Jó, megbízható, strapabíró, segítek az embereknek, és kivan mind a négy kerekem. Szolgálom a népet, ahogyan csak tudom, taxi vagyok, voltam, leszek, most meg túl meleg van. De ne rohanjunk ennyire előre, a sietség úgysem volt soha stílusom!
Tehet erről a hiába nagy motor, ha a hat henger 3000 köbcentijéhez izzítógyertya jár, turbó pedig egy sem. Gázolaj folyik le torkomon, abból sem sok, bár manapság már több, mint amikor még Berlin utcáit róttam 1991-es születésem után jó pár évig, a legtipikusabb taxiszínben, amivel készíthettek. Első gazdám és egyben munkatársam egy ősz halántékú úr volt, ki rögvest egyenrangú partnerként kezelt. Nélkülem nincs bevétele, anélkül pedig nekem nem jár a regeneráló wellness a márkaszervizben, így egyesítettük tudásunkat. Én az olasz, Bruno Sacco keze által megrajzolt formámmal és kényelmes ülésekkel, automata légkondi által kényeztetőnek vélt és tartott belteremmel csábítottam a kimért német népet, a kolléga pedig tízezrenként végzett olajcserékkel és hosszú izzításokkal támogatott abban, hogy munkámat gond nélkül végezhessem. Folyt be szépen a pénz, bár azt kevésbé élveztem, hogy a német nők esztétikailag nem feltétlenül értek fel velem, de mindegy, azt kell szeretni, aki fizet. A gondos mérnökök által megtervezett 113 lóerő pedig pompás partner volt abban, hogy a taxióra tovább ketyeghessen, mint amennyit szükséges lenne, elvégre a rohanás kizárt, a lendület a barátunk, a mozgási energia minden egyes darabjáért nagy türelemmel kell megküzdeni. Az automataváltóm ritkán kapcsolta az egyest, nyugodt indulásoknál mindig kettest ragadtam rögvest, elvégre mire az a nagy sietség? Suhancok nem az én poszteremet rakják a falra, fillérbaszó családapáknak és taxisofőröknek viszont én vagyok a legnedvesebb álma.

Nagyfaterom 88 éves, de még bizony kerékpározik. Ugyan a nagyméretű bringát, amivel nagymamámat meghódította, már sajnos nem tudta megülni, ezért kapta helyette évekkel ezelőtt a gyerekkoromban használt Csillag Csepelt. Ezt könnyebb átlépnie és megmásznia, hogy elguruljon vele a falu postájába, boltjába. Mivel a bájk minősége Afrikába illő volt, a környék pedig távolról sem emlékeztet erre a hangulatra, 2013 decemberében támadott meg a gondolat, hogy karácsonyi ajándékként fel kéne újítani! Aminek két kereke van, és hajtani kell, azt én úgyis kedvelem.

Cili ugyan állandóan fényezve van általam, de mától más értelemben is meg fog ez történni, más által, hosszú heteken át. Tegnap pedig majdnem fel is gyújtottam szegényt… De hogyan is jutottunk idáig?

Ideális bankrablóautó, csak az mondja meg első pillantásra, hogy milyen típus, akinek van, vagy volt. Vagy lesz.

Kinyitom az idő vasfogaitól megtépázott garázsajtó szárnyait, ami hozzá nem méltó szépséget takar el az utca népétől, Cecília teste lapul a félhomályban. A zsanérok kínkeserves nyikorgásának elhaló hangját visszhangozza lelkem búja, amint állok az ajtóban és lehúzom fejemről a csuklyát. Beesek az ülésbe, kulcs be, a motor két hét állás után is olyan lelkesen indul be, mint kamaszlány a boroskólától.
Kigördülök, és a vízcseppek azonnal éles pengékként karcolják végig a 26 éves fémtestet, keserűség ez gépnek, embernek egyaránt. Ülök és hallgatom a kopogást, minden egyes csepp egy óriási ütést jelent Cili koporsójának szögeire, és tulajdonképpen én vagyok az, aki lesújt, hisz én hoztam ki ide, a rozsdagyárba.
Nem, ez így nem mehet tovább. Már csak azért sem, mert két éve mellém szegődött egy hús-vér nőszemély, aki lenyűgöző módon annyira átérzi a szerencsétlen helyzetem, hogy ilyen párbeszédet kezdeményez, amit ráadásul halálosan komolyan gondol:
- Holnap elmehetnénk majd vásárolni a Cilivel? Megnéztem, jó idő lesz.
Én viszont elröhögtem magamat magamon, ez a jelenet végképp eldöntötte, kell egy autó, hogy ne kelljen használni az autót.

Mindenkinek minden korszakában megvannak a maga vágyai. Emlékszel gyerekkorodból a szüleid ábrázatára, miközben toporzékoltál a játékboltban? Igen, miközben égetted őket, az alig észrevehető csillogás a szemükben nemcsak szeretet volt, hanem némi szánalom is. Látták ők, hogy az a játék neked valamiért nagyon kell, de tudták, hogy úgyis tönkreteszed, összetöröd, de ha netán mégsem, akkor kisvártatva megunod majd a normális jellemfejlődés miatt, csak a szeretetük mentette meg az irhád, hogy esetleg megkaphasd és elérd célodat.

A formaterv egyértelműen pénteken 16:50 és 16:59 között készült.

Sok évvel később már inkább olyan tárgyak után vágyakozol, amiket igazából nem kaphatsz meg, még anyutól sem. Vagy azért, mert elérhetetlenül drága, vagy azért, mert házas vagy, vagy – és ez nagyon durva dolog, a felnőttkor átka -, már az ésszerűség gátol, egész egyszerűen tudod, hogy ostobaság lenne megvenni. Ezen a ponton gyakran kerül képbe autó, persze tipikusan csak akkor, ha a lábaid közt van mit megmarkolnod.
Ma már ugyan nem járok játékboltokban, de mivel anya csak egy van és jellemzően nem vele beszélgetek autókról, így a lesajnáló tekintetet nem leplezte soha senki előttem, hanem mint egy neonreklám, villogott a pofámba, amikor elmondtam valakinek, hogy mennyire vágyom arra, hogy akár csak rövid ideig kipróbálhassak egy AE86-ot. Igen, az értetlenséggel vegyített szánalom, ami áradt ilyenkor az emberekből, szinte égette a testem, amikor megtudták az évjáratát, pláne ha még képet is toltam orcájuk elé. És nem is tudtam őket hibáztatni, ráadásul gyakran tudtukon kívül kíméletlenül le is döftek egy egyszerű „miért?” kérdéssel. Hisz fel tudtam én mondani a leckét a pillekönnyű autó tökéletes súlyelosztásáról, a valószerűtlenül pörgős, erős motorról, hátul gyári sperrdiffin keresztül kapirgáló hajtásról, de közben titkon én is szántam magam, hisz fogalmam sem volt, miről beszélek. Ostoba kamasz voltam, aki a suli legjobb csajáról csak ábrándozott, miközben úgy csinált, mint akinek már megvolt.

És most, sok évvel később itt fekszik előttem, csak rám vár...

A hólyagom feszül, már vagy 40 km óta. Nem is csoda, a testem előző nap megkapta a magáét, így most a vízháztartás romjain pörög arcon az elmém, fittyet hányva rá, hogy a testem pihenni vágyik. De eltervezett dolognak engedelmeskedek, márpedig ha én eltervezek valamit, akkor saját magamon nem múlhat a véghezvitele. Pláne, ha autó is keveredik a képbe… Úgyhogy feszüljön csak a hólyag, majd ha végeztem, fellélegezhet, most nem akármihez megyünk látogatóba. A célpont egy velem nagyjából egykorú TE71 Toyota Corolla GT, 850kg, 115LE, hátsókerék-hajtás. Ritkább, mint a hajam, nemhogy országunkban, hanem egész Európában, most pedig van egy eladó példány a környéken, tehát nem árt megnézni, hátha magával ragad és kinyitja a pénztárcám.

Az autóbuzéria számomra tele van meglepetésekkel... A műszerfal a múltkor döbbenetes átváltozáson ment keresztül, az eleddig mindig néma műszerfal elkezdett beszélni hozzám menet közben. Történetesen nekiállt világítani a kézifék visszajelzője a műszerfalon. Ez ugyebár akkor történik meg, ha be van húzva a kézi, és nem akarok nagyképű lenni, de ez szerintem feltűnt volna számomra a városi haladás közben. De azért a férfiegó sem határtalan, így lenéztem a kézifék karjára, persze hiába, az lelohadva nyugodott az elsőkerék-hajtás miatt feleslegesen kardánboxnak hívott egység, és a váltókar mögött. Távolba révedt tekintetem mögött az agyam lázasan dolgozott, további magyarázatok után kutatva az igencsak véges adatbázisában. Ismereteim szerint akkor állhat neki dumálni ez a visszajelző még, ha kevés a fékfolyadék a tartályban, ellenben alig két éve újítottam fel az összes féknyerget, természetesen gyári készlettel, ráadásul fékfolyadékból sem akármilyen lötty került a rendszerbe, hanem annak dobozán is méltó felirat díszelgett. De rajtam kívül az ördög sem alszik soha, így hát rögvest félreálltam és ellenőriztem a szintet, semmi hiba, pontosan a maximumnak a vonalát árnyékolja a folyadék. Ekkor úgy érzem, jogosan került felszínre a „miafaszvan?” kérdéskör… Úgy határoztam, hogy a műszerfal ellenére nincsen veszélyben sem az én tikszaros, sem a közlekedés többi résztvevőjének értékes élete, így elkezdtem kísérletezni. Roppant szakértelemmel végül megfigyeltem, hogy akkor kezd el világítani a visszajelző, ha rálépek a fékpedálra, anélkül akár körbe is autózhatnám a bolygót százszor. Mi a rosseb lehet ez? Fasz még ennyire nem volt ki, mióta megtörtént az ősrobbanás…Ajándékba kaptam a gyári féknyereg felújító készletek mellé. Éljenek a jófej Toyota alkalmazottak!

Azonban egyik éjszaka hirtelen nem a vizelési inger, hanem egy forradalmi ötlet keltett fel! Mi van, ha mondjuk kiégett egy féklámpa és ilyen módon figyelmeztet a Cili? Elvégre nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, egy csecsemő is csak üvölteni tud, ha problémája akad, a többnyire szervetlen anyagok alkotta élettársam pedig még ezt sem tudja megtenni. Miután a szervestől megkaptam a reggeli játékkávém – ezen folyamat a reggeli bootolásom elengedhetetlen rituáléja -, lementem gyorsan a garázsba megnézni és hihetetlen, de igazam lett. Cili bizony eképpen hisztizett, hogy nem ég a jobb hátsó féklámpája. Kiveszem az izzót, épp egy szórakozott mozdulattal kidobnám, de hirtelen megpillantom rajta a feliratot: Japan. He? Megnézem a többit, a ködlámpa és a tolatólámpa kivételével mind az. Feltárom a bal oldali izzókat is, ott az összesen még ott virít a gyári véset: Japan, Stanley. "Tudja, mint a villanyfúró!"
Mivel a jármű 1993 óta nem a svájci utakat koptatja, hanem a magyar utaknak hívott felületek koptatják őt, egész nyugodtan feltenném bárkinek a fél karját arra, hogy ezek nem itt lettek kicserélve, hanem bizony még a gyári izzók, amiket Japánban helyeztek még bele a foglalatukba, szorgos ferde tekintetek kíséretében. Hiába, arrafelé az áram terelgetéséhez is nagyon értenek.
Vagyis immáron 29 éve léteznek és eddig 244.000km-t utaztak gond nélkül ezek a izzók. A meglepődés csontomig hatol, kifordulok és befordulok, odavág és visszavág, riszpekt és tisztelet, csak így tovább te vén dög, azt hittem már minden porcikádat ismerem, de úgy tűnik mégsem, így remélem várnak még rám efféle kedves meglepetések!

Figyelem idefele! Mivel egy zoknis fiókban nem férnek el, nekem és négykerekű élettársamnak pedig már nincsen szükségünk rájuk, úgy döntöttem, hogy Cecíliám 5 éven át hordott lábbelijeinek tulajdonjogát átruháznám másra. Az árából szerintem ki fog derülni, hogy nem árulni szeretném, hanem eladni!
Mivel a kockáknak már ennyi rizsa után is remeg a szájuk széle, gyorsan tudjuk le az adatokat:

- BORBET E
- 16’ átmérő, 7.5’ szélesség
- 5x100 lyukosztás
- Borbet felnikupakok
- ET35
- Agymérete 63, de van hozzá igény szerint ajándék központosító gyűrű, amivel 54.1-re változhat
- Gumi nélkül, mert mint tudjuk, úgy az igazi
- 48.000 Ft

A három mondatnál is többet feldolgozni képes emberkéknek pedig megírom a kellemes peremmel rendelkező felnik általam ismert élettörténetét, mert úgyis tudom, hogy mindent tudni akarsz, de ezzel nincsen semmi gond, mert én meg mindent el akarok mondani. A végére egészen biztos vagyok benne, hogy eléri orrodat az évszázad üzletének szaga!

-          Biztos, hogy te akarod csinálni? – kérdezte kollégája a kormány mögött ülve.
-          Persze, semmi gond, kösz. – válaszolta John fahangon a hátsó ülésről.

Ez a nap is eljött. A kérdés, amit ő eddig még csak feltett másoknak, ezúttal őt vette célba az imént. Rokonhoz vonulni mindig nehéz, de nem mindenkinek adatik meg a világon, hogy a balesetet szenvedett édesapját ő pillanthatja meg először, sőt, a kiváltó okokat is maga derítheti fel. Ilyenkor íratlan szabály a szakmában, hogy ő mehet oda először az autóhoz nyomokat rögzíteni, egyfajta utolsó közös program az elhunyt hozzátartozóval. Morbid dolog, de akik hullák között töltik a napjaikat, azoknál ez a fogalom kicsit más értelemben van forgalomban.

Közeledtek a helyszínhez, már látszottak a kocsik az országút szélén. Egy járőrkocsi, egy mentő, a sávok szélein pedig egy-egy civil autó félrehúzódva. A régóta családtagnak számító fehér autó pedig az úttól távol, a szántóföldön, benne John apjának holttestével. A helyszínelők kocsija megállt, az utasok közül John szállt ki utolsóként belőle, pár percig előtte még elgondolkodva meredt ki az ablakon keresztül a megnyomorgatott kasztnijú autóra, ami megannyi éven át annyira kedves volt apjának. Távolról is látszott, hogy nyilván többször átfordult a tengelye körül a gép, míg végül a kerekein állva nyugodott meg. John kivette a csomagtartóból a táskáját, lecsapta az ajtót és odaszólt kollégáinak.

- Igyekezni fogok, jelzek, amint jöhettek segíteni. Rohadt meleg van, nem fogok sokáig szarakodni.
A többiek biccentéssel nyugtázták a dolgot, egyúttal tekintetükkel biztosították róla, hogy nem is kell kapkodnia.

Jó dolog személyiséggel felruházni egy tárgyat. Ennek alapvető és nélkülözhetetlen feltétele, hogy szeressük, így persze könnyen nevet is adunk neki, ha lehet minél találóbbat. Nyilván egy ceruzahegyezőnek ne adjunk nevet, mert azzal nehezen lehet közös nevezőre jutni, viszont egy autó azért van könnyebb helyzetben, mert rengeteg olyan tulajdonsággal rendelkezik, amivel azonosulni tudunk. Szép, csúnya, aranyos, erős, gyenge, fiatal, öreg, megbízható, és néha bizony még be is szarhat…
Mindez viszont még mindig édeskevés ahhoz, hogy keresztszülők legyünk. Érthető módon csak az izgalmas dolgok kapnak általában becenevet, amik valamitől különlegesek, így a szívünket kevésbé megdobogtató, unalmas, vagy céges autó ritkán érdemli ezt ki, hiába kíséri életünket nap, mint nap. Hogy jobban érzékeltessem a jelenséget, a könyök hány elnevezéssel büszkélkedhet? És a pina? Na ugye.