Nem az a baj, ha az ember fordítva ül a lovon, hanem ha azt sem tudja, melyik az eleje. Már rájöttem, hogy én maga vagyok a ló.
Vannak ugye a csődörök. Erejük teljében lévő, betört, méltóságteljes példányok, izomzatuk miatt olasz éttermekben tán fel sem szolgálnák őket, mert túl sok késbe kerülne a feldolgozásuk. Az ilyen erős, életrevaló példányokból lesznek a fedezőmének, melyeknek hágásától annyi feromon szabadul fel a megtisztelt kancákból, hogy attól szmogriadót kell elrendelni. Na, én most nem ilyen volnék.
Egy csődör vagyok, amelyik békésen vágtázna, de előbb inkább keresett mókából egy rést az istálló két deszkája között, és most beszorult a feje. Vele egy légtérben tartózkodik egy betöretlen, idegbeteg zugmén. Csak ők ketten vannak az istállóban. Zugmén nagyon dühös, mert a legutolsó kancát két hete vitték el kolbásznak. A feszültség sosem maradhat levezetetlen, így hát nyugalomra próbál lelni. Közelít.

Az autóépítés nem arról szól, hogy csillámpónik finganak virágszirmokat a szivárvány tövében, ha így volna, Ed China helyett Minnie egér forgatná a kulcsokat a tévében. Ennélfogva sejtettem a tapasztalataimból, hogy kerülhetek majd szorult helyzetekbe, de a túladagolás tud fájni egy kicsit. Vagyis inkább nagyon, úgyhogy én is levezetem a feszültséget, szerencsére nekem ehhez elég belehánynom a májkroszoft Wödörbe.

Bár az utóbbi két hónapban már ráléptem pár aknára, nem zavartattam magam különösen, az ilyesmik benne vannak a pakliban. Sőt, már elkezdtek jól is alakulni a dolgok, sok alkatrész hazatalált, azóta már a felújított generátort is kezeim közé kaptam. Úgyhogy feltűrtem képzeletbeli ingem ujját, és gondoltam végre eljött az ideje a bontás után az építésnek. Le is mentem a fagyos garázsba, ami ekkor emiatt sem tűnt pokolnak. Terveim szerint levettem volna a tartókonzoljával együtt a múltkor megénekelt utánfutás rudakat, és elvittem volna egy szakinak, hogy szabadítsa ki belőlük a szilenteket. Lepucoltam fél kilónyi alvázvédőt a csavarokról, majd nekiestem gyenge karral az erőkarnak. Négy csavart kellett oldalanként kiszabadítani. Első kijött. Második ellenkezett kicsit, tekergettem ide-oda óvatosan, majd közölte, hogy: RECCS...

Zugmén a két hátsó lábaira ágaskodik.

Nézegettem, hogy mit tettem. Ez az autó orrához közelebbi oldalon volt, és végül nem a csavar tört el, hanem a kasznihoz hegesztett négyszögletű anya engedte el magát. Tulajdonképpen nem katasztrófa, leszámítva, hogy nem tudok és nincs is mivel hegesztenem a garázsban. Maximum majd levágom, ha már csak ez a csavar marad a végére, és összehúzom anyával-apával a visszaszereléskor. De előbb térjünk rá a maradék kettőre. Hátul az első csavar bár nem könnyen, de megadta magát. A második izzadt, küzdött, végül csak annyira futotta tőle, hogy: ROPP… A kulcsban pedig benne maradt a csavar csonkja. Az ellenanya, amibe beletört a másik fele, az első nyúlványon belül van, hozzáférhetetlen helyen.

Zugmén hímtagjában a barlangos testeket még intenzívebben elárasztja a vér, mellső lábait a szorult helyzetű példány hátára helyezi.

A csavar testével egy időben szakadt meg az én szívem. Távoztam a garázsból, a lakásban egy sört olyan türelmetlenül zúdítottam a szervezetembe, hogy ha az anatómia engedné, dobozzal együtt került volna a nyelőcsövembe. Másnapra kihevertem a dolgot, három csavar úgyis elég lesz, hogy a végén, amikor összerakom a futóművet, elvigyem az autót saját lábán egy műhelybe, ahol a nyúlványba tört csavart kiengedik szorult helyzetéből, a szilenteket pedig kicserélik, én eleget szenvedtem ingyen, a további kínokért fizetek másnak. Ma pedig gondoltam szembenézek a gonosszal, folytatom a másik oldalon, de nem a rudival, az marad a helyén, féltem a csavarok ropogásainak hangjától. Viszont mivel visszakerültek hozzám az első gátlók a múltkor, azt terveztem, hogy visszaszerelem a jobb oldalit. Így szép lassan haladnék az összerakással. Szerencsére a múltkor még ott a szakiknál összerakattam a gólyalábat, így már csak egy az egyben a helyére kellett illesztenem, nem kellett a rugóösszehúzóval játszadozni, ami sokáig tart és utálom is. Úgyhogy felül néztem a kaszniban a három lyukat, alulról pedig próbáltam a toronycsapágy csavarjaival becélozni. Nem ment. Így sem. Úgy sem. Mielőtt amúgy is megpróbáltam volna, megmértem az egymástól legtávolabbi csavarok távolságát, hogy biztosan jól próbálkozzak vele. Úgy sem. Majd rádöbbentem, hogy miért történik mindez.
A szakik felcserélték a két toronycsapágyat...

Zugmén ütemesen elkezd mozogni.

Távoztam a garázsból, de még sietősebben, mint a múltkor. Visszanéztem az autóra, és mielőtt az ajtó eltakarta előlem, elgondolkodtam, hogy mi is ebben a jó. Jelenleg semmi. Ő a Zugmén. Fáj és kellemetlen, ami történik, és kezdek kételkedni abban, amit még a vásárláskor gondoltam, miszerint ez az autó rám várt. Ha így is van, most úgy érzem, csak szemétkedésből tette, hogy amikor utolérem, elgáncsoljon. De úgyis fel fogok állni, és visszavágok neki a kanyarokban… Az nevet, aki utoljára nevet, ez remélhetőleg én leszek, miközben ő fog üvölteni. Úgyis azt mondják, hogy AE86-ot vezetni úgy kell, mintha ütnéd-vágnád, ez nekem egyre kevésbé tűnik kihívásnak. A szerelem meg úgyis fáj. Csak most egy kicsit túlságosan is.