Én Norvégiába akartam menni. Autóval, hát persze. A természeti látványosságok érdekelnek, az pedig ott van dögivel, hegyvonulatokat sokáig tudok nézegetni, pláne ha tó is jár hozzá desszertnek. Nekem egy templom csak egy ház, az Eiffel-torony pedig egy halom vas, úgy hiszem újra meg kéne születnem ahhoz, hogy az ilyesmik lenyűgözzenek. Az ember kreálta látványosságok helyett inkább a természet által alkotott dolgokat tudom értékelni. A szilikon áldásos hatása is csak a kédergumin nyűgöz le.
Autóval pedig azért kell menni, mert a szabadság nevében benne van, hogy miről szól. Egy buszos kirándulásnál úgy érezném, hogy Baracskáról kaptam kimenőt az idegen rabtársakkal együtt. Ekkor ide megyünk, itt van fél órád, aztán oda, ott van egy órád, de nehogy elcsatangolj te rossz kisfiú, különben dádá lesz. Mindezt időjárástól függetlenül, hisz ha tornádó van, akkor is menni kell, ha szar idő van, megszívtad. Repülővel utazás is számomra egy póráz a nyakamban, mert ott van a jegyen az időpont. Plusz szállásfoglalósdi kell hozzá, de ahhoz még nem vagyok elég idős. Olcsóbb megoldások, de nekem a szabadságom bármennyit megér, a korlátozására a munkahely való, nem a szabadnapjaim.
Sajnos idén nem  jött össze Norvégia, mert nem tudtam kivenni két hetet, pedig ha addig élek is, eljutok oda, akárki meglássa. De most a környéken kellett maradni, és onnan még Szlovénia nem volt meg, ami érdekelné a csajomat és engem is.A kedvenc szlovén nevem

Nem szervezzük túl a kirándulásokat, szállás sosincs foglalva, csak a látványosságokat írjuk össze, amiket meg akarunk nézni. A környékbeli kempingeket szoktam még megguglizni, hogy milyenek, ugyanis sátorozni jó dolog. Nem szoktak ezzel kalkulálni a népek, pedig szinte mindig a legszebb helyeken vannak, tó/tengerpartokon, és sosem kell bejelentkezni előre, akkor mész, amikor akarsz és akkor lépsz le, amikor csak tetszik. Hallstattba például nem is lehet bemenni autóval, mi mégis tavaly ott parkoltunk a közepén, a kempingben, két hegy között, a tótól ötven méterre. Még az autó is szó szerint karnyújtásnyira van ilyenkor a lakhelytől. A kényelem az mégis nagy hátránya az ilyen helyeknek, de nem vagyok még nyugdíjas, hogy azt keressem, hol a legjobb a fekhely és melyik szálloda mikor olcsó. A szabadság érzése kárpótolja az összes hátrányát, és mindig váratlan, emlékezetes élményeket szolgáltat. Pláne altestieket, de ne rohanjunk ennyire előre.
Nem mondtak 30 fokokat, úgyhogy a légkondi nem volt feltétel az utazáshoz, ezért én a Cilivel akartam menni, a Karina viszont praktikusabb, kényelmesebb. A végén pénzfeldobás alapján a májusban harmincadik életévét betöltött Cecília lett a málhásunk. Útiterv: Bledi tó, Bohinji tó, Vintgar, Škocjan-barlangrendszer, aztán pár nap a tengerparton, utána haza. Vasárnap indulás, pénteken haza, hogy még legyen hétvégén két nap kipihenni a pihenést. Útközben az események változtattak a terven, az időjárás előrejelzés megszívatott minket, előző nap még nem erről volt szó, de a Szlovén autópályán elkezdett szakadni az eső. Úgyhogy instant változtatás az úti célon, irány inkább a tengerpart, ott jó időt írtak a következő napokra. Mondtam már, hogy milyen faszagány dolog kötöttségek nélkül utazgatni?Tökölés ment a szélső sávban, nem értettük, miért. És amikor megelőztük a sort, az elején megláttuk ezt a hátsó terpesztést haladni, amint saját magát húzza...
A volánnál a Danny Trejo hasonmásverseny harmadik helyezettje, a bogár oldalán AC/DC felirat. Csodálatos

538 km elteltével odaértünk a tengerpartra, és jellemző a helyre, meg rám, hogy napokig azt hittem Piranban vagyok, miközben Lucijában kempingeztünk. Látnivaló csak a tenger, az nekem elég a dögléshez, sajnos csak 16 sört raktam a csomagtartóba, úgyhogy mire menthetetlenül leégett a fejbőröm és a lábfejem, már pótolni kellett a nedűt. A sátorunk 15 méterre volt a tengertől, becsekkoláskor megkérdeztem a recepción, hogy milyen hátrányai vannak ennek a helynek. Ó, ne aggódjunk, semmi, talán néha át szokott hallatszani a zene a félszigetről, de az inkább péntek-szombatra jellemző, ne fossunk. Ha pedig mégis nagy lenne a zaj, tegyük át nyugodtan máshova a sátrunkat. Nos, kedden hajnali egykor arra keltünk, hogy beköltözött dévidgetta az agyalapi mirigyünkbe, konkrétan azt hittem, hogy beállt egy hajó a partra és onnan üvölt a töcögés, de kinéztem, és tényleg a túlpartról jövő hanghullámok emelgették a sátrakat. Behugyozáshatárig röhögtük magunkat a csajommal, mert elképzeltük, amint a recepciós javaslatára áthúzzuk a sátrunkat máshova, talán Pula már hallótávolságon kívülre esett volna. Végül hajnali háromkor véget ért a banzáj, addig meg elröhögcséltünk. Bár abba rossz volt belegondolni, hogy itt ezek szerint még ennél is durvább hétvégék vannak. A napokban sokat sétálgattunk a környéken, megsóztuk magunkat a vízben, de szerda reggel indulás tovább, mert akkor már jó időt mondtak a látnivalók környékén, és különben is befutott két magyar család a szomszédunkba, akik közül az egyiknek láthatóan nagy baja volt a világgal. Ebből a légkörből pedig kapunk eleget itthon is.

Lucija egyik látványossága. Kombi, használva vagyon rendesen

A másik látványossága. Nem volt makula a Darton

Harmadik látványossága a 8:00 - 20:00 között nonstop autómosó

Bled felé vettük az irányt, de még záporokat mondtak szerda estére, esőben pedig utálok sátorozni, találtunk a neten egy szállodát a tóparton, a környékéhez képest viccesen olcsón, az jó lesz egy éjszakára. Útközben megnéztük a Škocjan-barlangrendszert, amit konkrétan mindenkinek látnia kell. Nem lehetett fotózni bent, de képtelenség is lett volna jó képet csinálni, akkora terek vannak a félhomályban, hogy ahhoz az emberi szem lencséje kell. Tériszonyom meg lett tornáztatva rendesen, de megérte, hisz évezredek munkáit lehetett megcsodálni cserébe. Tényleg érdemes megnéznie mindenkinek, aki át tudja érezni, micsoda tiszavirág-életű porszemek vagyunk csak, amíg egy centit növekszik egy cseppkő, addigra már az unokád is felnő.
Érkezés Bledbe, ahol kezdődhetett a parkoláspara, a szállodának ugyanis van parkolója, de mégsincs, egyelőre ledobtuk valami fizetős helyen fizetés nélkül a Cilit. Becsekkolás közben a szálló minden porcikája üvöltötte az arcunkba, hogy a nyolcvanas években járunk. Minden bútor, minden szőnyeg onnan maradt meg, az állapotuk is koruknak megfelelő. Mikor elindultunk a szobánk felé, a lelkes portás még közölte, hogy ugyan van lift, de nem ajánlja. Jó ég, mit ajánlana, ha már egy liftet sem? Trükkösen kiírták rá, hogy csak a személyzet használhatja, de azok sem öngyilkos hajlamúak, hisz még élnek. Tehát a parkolóhoz méltó módon ez is van, de nincs. Internet is van, de képzeljük el, épp a minap járt itt az informatikus kolléga megcsinálni egy rossz számítógépet, és véletlenül elvitte magával a routert. Miaf??? Ha ez a fiatal csávó a szállodaiparban akarja leélni az életét, akkor keresve sem találhatott volna jobb gyakorlópályát, el sem merem képzelni minek van kitéve, ha egy hisztisebb népségnek kell mindezt előadnia. Kicsit félve cipeltük fel a cuccainkat a másodikra, hogy vajon ágy lesz –e. Végül kiderült, hogy a gyerekkori üdülőtáborok hangulatát árasztó szoba megfelelő lesz nekünk egy napra. Az ajtót a múltban egyszer már látványosan berúgták, éjszaka reméljük nem kerül rá megint sor, mindenesetre zárható volt. Ledobtuk a málhát, és megbeszéltük, hogy kurva éhesek vagyunk, amíg én megpróbálok csodát tenni a parkolás ügyében, addig a csajom a mobil gázfőzőn összedob valami ebédet. A szállónk a  szomszédos szálloda parkolójával van kapcsolatban, de ott meg nem volt egy szabad hely sem. Az ottani recepciósnak előadtam az élethelyzetet, miszerint egyetlen parkolóhely sincs, ilyenkor milyen érzés van soron? A csajszi erre olyan lendülettel állt fel a helyéről és indult el a bejárat felé, hogy azt hittem puszta kézzel fog odébb tolni két autót és beemeli közéjük majd a Cilit bal lábbal. De nem, körbenézett, jóváhagyta a faszkivan érzést, és közölte, hogy álljak a bejárathoz. Oda a busz szokott állni, de majd megoldják. Azzal odébb rakta a bóját (nem a dávidit), és hopp, így lesznek utolsókból elsők, csodálatos.A menők a bejáratnál parkolnak. Meg néha a vén vackok is

Visszabattyogtam a szállodánkhoz, és még az emeletünkre sem értem fel, amikor vigyorogva nyugtáztam, hogy a többi lakó már egy ideje élvezheti a Maggi és a csajom koprodukciójában készülő bolognai illatát. Megjöttünk, nesztek. Benyitottam az epicentrumba, ahol is vígan rotyogott a rögtönzött táplálék a gázon én pedig arra gondoltam, hogy vajon ha felgyújtjuk a helyet, azzal rosszat tennénk –e, vagy jót. Mondjuk a kilátás valóban a tóra nézett, úgyhogy ez a hely semmi másról nem szól, csak a helyzetéről, egy napra pedig bőven csodálatos, pláne kemping után. Elindultunk Bledet meghódítani, tényleg nagyon szép környék a hegyekkel, tóval, amit kellemesen körbe lehet sétálni, a közepén egy kis szigettel. Még csónakáztunk is egyet, nem is tudtam, hogy annyira romantikus vagyok, amilyen.

Meghúztam

Éttermezés, császkálás, sör, majd gondoltuk meccsnézés a szobában a fárasztó napot követő döglés előtt. Tévé is volt, de a képet fantáziával kellett kiegészíteni. A poháralátét pedig a szemközti ötcsillagosból való. Ha ez a szlovén humor, imádom.
Másnap tovább mentünk a Bohinji-tó közelében lévő kempingbe, Cili továbbra sem hisztizett, csak úgy csinált, mint egy autó. A kemping nagyon szép, a Sava Bohinjka folyó partján fekszik, lakók alig, találtunk is egy frankó helyet a csörgedezés mellett. Plusz találtam egy sört is a szélén a kövek közé berakva, gondoltam ott hűtötte valaki, ami nagy ötlet, tekintve, hogy a víz ha hidegebb, akkor már befagyott volna. Belógattam a leégett lábaimat, de olyan fájdalmas érzés volt, mintha a Fortressben léptem volna át a sárga vonalat. Volt egyébként másik kemping is, konkrétan a tó partján, de oda nem lehet bemenni autóval, azt kint kellene hagyni egy parkolóban, az meg kizárt.
Így az elképzelés az volt, hogy letelepedünk ennél a másiknál, majd bringákat bérelünk és eltekerünk a 8 km-re lévő tóhoz, és onnan a még 7 km-re lévő Savica vízeséshez. Délben értünk ide, a bringákért pedig kettőkor mehettünk, így közben főztünk, tébláboltunk, és kiderült, hogy a szomszédunk egy idős szlovén házaspár. Természetesen ők is tudtak angolul, mint itt kb mindenki, a fószer meglátván a rendszámot érdeklődött, hogy honnan valók vagyunk. Mármint hogy melyik városból…! Ilyet még nem tapasztaltunk, de kiderült, hogy a határ mellett született, így meglehetősen jól ismeri hazánkat. Adott tippeket, hogy merre menjünk majd Vintgarba, kellemesen elkokettáltunk, majd később ők is bringára pattantak, ahogy láttuk. Így kell megöregedni, nem egy szobában.Folyóparton jó hesszelni

Mi is mehettünk a kerókért, nem akármik, hanem Giant montenbájkok 13 euro/nap áron. Utólag kell fizetni, és húsz ilyen biciklijük van. Hirtelen elmerengtem, hogy vajon kolompárék hány perc alatt vinnék csődbe a boltot? Elég hozzá egy család, aztán a jókedvű személyzet már kezdheti is az embriópózban történő sírást a fabódé előtti placcon másnap. Elkalandoztam, elnézést. Egyébként a váltók szanaszét voltak elállítódva, megpróbáltam korrigálni, de a svájci bicskámon nincsen imbuszkulcs, így messze maradt a tökéletestől, harminc kilométernyi útra így is megtette.

Azért nem látszik az út vége, mert az gyakorlatilag egy szakadék

Kellett a hegyikerékpár, mert egyrészt sok helyen murvás-köves szakaszokon visz az út, másrészt brutál emelkedőkön kell feljutni a vízesésig. Az utolsó 4 km tömény hegymenet. Van némi montenbájkos múltam, de azért lihegtem rendesen, az utolsó szakaszon már inkább átmentek talicskába a bringák, a legvégén pedig gyalogoltunk, a parkolóban kikötöttük a kecskéket a hozzájuk mellékelt lakattal, amit egyébként egy éhesebb ember simán elrág. Szerencsére egy kajálda mellett volt a bringatároló. Onnan pedig még 20 perc meredek lépcsőzés felfelé, egymás elől vettük el már a végén a levegőt.
A vízesés persze gyönyörű, én pedig nem értettem, hogy az egyik néni miért videózza folyamatosan mozdulatlanul. 10-15 percet voltunk ott, addig végig ment a kamera. Várta, hogy valami váratlan fordulat következik be? Még csak nem is volt japán, úgyhogy ennek nem sok értelmét láttam.
Ahogy annak sem, hogy nem vittem pulóvert… Lefelé ugyanis jobbára gurulni kellett, szétizzadt módon az erdő hidegjében ez garantált megfázás. A csajom simán hozott magának, úgyhogy ennyit az erősebb nem életképességeiről. Agy híján próbáltam lassan menni lefelé, de képtelenség, az ember reflexből nem pazarolja az ajándékba kapott mozgási energiát. Végül nem fáztam meg, de ez köszönhető annak is, hogy terveinkkel ellentétben a tóban inkább nem mertem megfürödni. Akinek több esze van, annak viszont ajánlom, mert nagyon szép környezetben van, nem egy Velencei-tó nevű pocsolya, sem a Balaton, ahol minek is körbenézni fürdés közben, nincs ott semmi. Itt van.
A visszatekerés már könnyed volt, gyakorlatilag végig gurulni kell, ami emelkedő akad, az már kisujjból letekerhető az előzmények után. Végül nem kértek 13 ojrót, csak tízet kerónkért, biztos mert kicsit több, mint 4 óra alatt letudtuk a túrát. Zuhanyzásnak jött el az ideje, elmentem a legközelebbibe, ami nagyon kicsi épület volt, benne két zuhanyzó és két retyó egymás mellett. Üresek voltak a budik, csak az egyik zuhanyzó volt foglalt, gondoltam kiváló, gyorsan letudom a műveletet. Beléptem a fülkébe, ami akkora volt, mint egy fél telefonfülke, alig tudtam levenni a ruháimat is, pedig nem vagyok 150 kg. Valahogy megoldottam, nekiálltam, majd bejött valaki, és beült a mellettem lévő budiba, amitől egy vékony fal választott el. Az élet egyszer elvesz, másszor visszaad, az eddigi nap csodálatos volt, most megízlelhettem a poklot. Vagy legalábbis annak szagát. Sajnos emberünk valószínűleg nem eszik elég rostosat, így nem is tudtam kit sajnáljak jobban, őt, vagy magamat. Ilyen helyzetben azt hiszem nem szégyen az önzés, próbáltam is igyekezni, de mivel a falak olyan közel voltak, mintha lefogtak volna hátulról, az élmény könnyedén bevitt még pár gyomrost. A felöltözéssel nem bajlódtam sokat, egy alsógatyát magamra rántottam pánikszerűen, majd a szabadban vettem fel a maradék gúnyát. Hiába, az élet néha nem habostorta… Az igazi élmény pedig eztán jött, a csajom is elment zuhanyozni, de ő a bejáratnál lévő zuhanyzóba, ami tőlünk egy percre volt. Aggódtam érte, nem tért vissza 20 percen át, gondoltam kész, az élmény nemcsak megverte, mint engem, hanem megölte, és ott fekszik a zuhanyzóban holtan. Vagyis áll, hiszen hely nincs az eleséshez. De nem, végül visszatért, méghozzá körbeérő vigyorral az arcán. Azért maradt eddig, mert nem akart kijönni sem onnan. Kiderült, hogy ott pompazuhanyzó van, nem is fülke, hanem egy komplett szoba, zuhanyrózsa a plafonon, meg egy flexibilis is, hogy szabadon kavirnyálhass a vízsugárral kedv szerint, plusz egy mosdó, tükörrel, az egész hely akkora, amiben már lakni szoktak. Nekem meg a szarszag jutott a kínkamrában. Megemlékeztem már az erősebb nem életképességiről?
Úgyhogy jöhetett pánikszerűen a sör, meg a pihenés, ilyen jót nem aludtam az elmúlt napokban, a folyóparti csörgedezés hangja nagyon jó hangulatot áraszt ám. Vártam estig, de a kockasör még mindig ott volt a kövek közt, úgyhogy azt valószínűleg ott felejtették, ne vesszen már kárba. Hirtelen úgy éreztem, ezt az ajándékot megérdemlem az élettől. Másnap reggel elmentem én is a bejárathoz zuhanyozni.Hollandiából érkeztek a Bohinj melletti kempingbe

Beltér megsemmisülve, kívülről olyan matt, hogy manapság ezt extraként mérik új autóknál. Vidám párocska utazik vele, nem költenek rá, csak mennek vele szanaszét. Franciaország, Németország, tökmindegy, csak beülnek és mennek

Saját bevallásuk szerint kicsit szar, de működik, és ez a lényeg. Pedig csak 350.000 km van benne. Esőben azt mondják egész jól néz ki, ha nem nézzük a rozsdát. Minek ide új autó?

Utolsó nap 9:00-kor felkerekedtünk, elmentünk a Vintgar szorost megnézni, ami gyönyörű, elképzeltem, hogy milyen érzés lehetett ezt felfedezni először.  Biztos nem olyan, mint most, ugyanis egy folytonos híd vezet a falon, ami oda-vissza utat jelent, tehát ezen mész el a végéig, majd itt is jössz vissza. Két amerikai nem fér el egymás mellett. De ez mit sem számít, az élmény megéri, tényleg hihetetlen zöld minden, a víz pedig úgy zuhog lefelé, mintha szórakoztatni akarna, és mindez csak 4 euróért. Jókor mentünk egyébként, korán ajánlom, mire visszaértünk a Cilihez, már sor állt a pénztárnál, ahol azelőtt csak átsuhantunk. A parkoló is csurig, amikor jöttünk, akkor pedig csak pár autó lézengett.

Geológuspornó Vintgarban

No komment


Itt belőttük a GPS-t, 467km volt hazáig, úgyhogy miután elértük az autópályát, ki sem lett véve ötösből a váltó négy órán keresztül. Nem, Cili nem romlott el, ha harminc éven át nem tette, miért csinálta volna épp most? 1238 km volt összesen a túra, ami jóval kevesebb, mint amiben négy éve volt része (az 3047 km), és akkor sem hisztizett, pedig keményebbek voltak a terepviszonyok. GPS szerinti 110-120-as tempóval csordogáltunk, néha belenéztünk a 160-ba izgalomképpen, és a fogyasztás a hét év együttélésünk alatti legkevesebb, 6.8 lett. Itt érdekességképp említeném meg, hogy nincsen a műszerfalon lámpa, ami azt jelezné, hogy kevés a benzin. Tulajdonképpen igaza van, minek az, ha ott a mutató, ami egyértelműen jelzi a helyzetet? Mikor már 30 km-re jártunk fehérvártól, megjegyeztem a mátkámnak, hogy nem biztos, hogy hazaérünk mostanában. Ő feltette az egyszerű kérdést, miszerint mióta tudok erről, és miért nem tankoltunk eddig. Inkább nem válaszoltam, és mikor beértünk a városba, kicsit aggódtam, amikor a kút előtti rendőrlámpa piros lett. De mint kiderült, még maradt a tankban másfél liter, úgyhogy nem tudom mit aggódtam, simán elég lett volna hazáig! Mondjuk a garázsból már nem tudtam volna kiállni, de az más kérdés..
Mindent összevetve Szlovénia egy nagyszerű hely, minden látnivaló egy halomban van, mindenhol ránézésre tudták, hogy magyarok vagyunk, és ezt nem bánattal vették tudomásul. Közel van, és amint láthatjuk, nagyjából bármivel hamar el lehet oda jutni, amiben található egy működő motor.
Nekem már csak egy kérdésem van: Hogy tudta egy madár a benzintank nyitó kallantyúját leszarni? Japánautó tulajok pláne tudják, hogy hol van, de mindenki más is sejtheti, hogy egy zugról van szó a beltérben. Riszpekt.
Bár a norvég madárszar biztos szebb.