„Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember” - Mondotta volt Goethe. Szerintem meg inkább nem normális az ilyen ember. Viszont ami nem normális dolog, az belőlem érdeklődést vált ki, pláne ha kivan a négy kereke is a szenvedély tárgyának.
Én csak a buszbérleteimet gyűjtöttem, amikor még általánosba jártam, ami egy értelmetlen hülyeség volt, de arra jó, hogy ma is tisztán emlékezzek rá, akkoriban egy havi összvonalas bérlet Fehérváron 157 Ft-ba került. Ezen kívül egyforintosokat gyűjtöttem egy ideig, aztán mire összejött 800 darab, ott pingvineztem a doboz előtt hülye fejjel, hisz volt is pénzem, meg nem is. Igazából autót gyűjteni is egy baromság, hisz semmi nem pusztít jobban bármilyen gépet a tűzön kívül, mint az, ha nincs használva. Márpedig seggből mindenkinek csak egy jutott, karokból kettő, időből meg napi 24 óra. Ezért bizonyos mennyiség felett már egy hadsereg kell az állagmegóvásukhoz, tudna erről mesélni Jay Leno. De régen még az életben is több volt az anyag, korunk dúsgazdag, autóbuzi showmanje előtt már jóval napvilágot látott Barney Pollard.
Imádta a régi autókat, ilyenekkel is járt nap, mint nap. Kinevették érte, tulajdonképpen jogosan, hisz akkoriban rohamosabb tempóban és más irányban fejlődtek az autók, mint most. Manapság a heremasszázs funkciót és az önvezető autót fejlesztik, de aki ma átül egy új autóból az én 30 éves Cecíliámba, ugyanúgy el tudná vezetni, mert tulajdonképpen semmi különbség nincs köztük a vezethetőség szempontjából. Önindító indít, kormány előtted, három pedál alattad, egy váltóbot melletted, rögtön tudja mindenki, hova kell nyúlni. Bár persze talán egy kicsit elfehéredik az ember a fékhatástól. Akkoriban viszont aki 30 éves autóval járt, az olyan lehetett, mintha ma valaki a telefonja számológépe helyett inkább abakuszt használna.
Megmagyarázná a dolgot mindenki számára, ha azért tette volna, mert csóró volt. De nem véletlenül említettem Jay Lenoval egy lapon, bár a sómen tulajdonképpen csak ipari tanuló, elvégre hány autója van, száz, kétszáz?
Pollardnak a visszaemlékezések szerint nagyjából ezerkétszáz autója volt…
Nem volt személyzete, akik rendben tartsák, csak úgy gyűjtötte őket. Mindezt az unokájától tudjuk, aki ezen autók közt töltötte gyerekkorát. Pollard sosem tartotta nyilván, hogy hány autója is volt, és elmániákuskodott volna békésen, csakhogy jött a világháború. Egy Detroit felett történő repülés alkalmával kiszúrták a területet, ahol rengeteg autó állt, a kormány pedig rögtön le akart csapni rá, hisz a nyersanyagot látták a járművekben. Pollard küzdött ez ellen, ahogy csak bírt, elutazott Washingtonba is alkudozni. Végül az lett az egyezség, hogy a gumiabrancsokat, és jó pár tonna acélt és alumíniumot – amiről addig nem tudott senki -, átad az autógyűjtemény helyett. Plusz hetente egy autót lead a Ford gyár részére, ahol hadianyag lett volna belőlük. Végül rafkósan csak pár autót adott le, azok is trollkodásból mind Fordok voltak, de az világossá vált számára, hogy a rengeteg kedvencét nem szabad otthagyni a kíváncsi szemeknek parlagon, el kell őket rejteni, mielőtt töltény lesz belőlük. Ennyi autónak azonban irdatlan nagy terület kell, a hangárok pedig szintén túl feltűnőek. Megoldás kell a problémára, és ekkor valószínűleg felnézett az égre gondolkodás közben. Így hát azt tette, amit természetesen bárki tett volna...
Szerzett egy rakás telefonpóznát, beverte őket a földbe és átdobott rajtuk vasúti síneket, amikre drótkötéllel fellógatta az autókat, mintha csak illatozó kötözött sonkák lennének, vagy száradásra váró alsógatyák.
Több százat egymás mellé szorosan, több sorban, majd falat épített köréjük. Ilyen bizarr épületből készített egy párat. Megpróbálta különböző módszerekkel konzerválni őket, majd évtizedekig lógtak így a kocsik, 1976-ban az egyik épület le is égett, eltüntetve a Föld színéről ritkaságokat, köztük egy olyan típus mindkét példányát, amiből nem is készült több. Az ilyen helyek mellett voltak azért olyan épületei is, amikben fura módon a négy kerekükön álltak a járművek, teljesen restaurált állapotukban. Ekkor már túl akart adni rajtuk, és a sors fintora, hogy pont az aukció előtt egy hónappal égett le az a hangár, amit ki akart árulni. Pollard szerint a sínek mellett elhaladó vonatból gyújtotta meg egy szikra a tarlót, onnan terjedt át az épületre.
Pollard a tűzmarta autóival
Mindezek ellenére a módszer bevált, ami az embert megöli, az autót megmenti, akasztással rengeteg autót sikerült megmentenie az utókornak. Sokat elárul a szenvedélyéről, hogy amikor a Kanadai Nemzeti Múzeum egyik alkalmazottja meglátogatta őt 1973-ban, és tettek neki egy 2.000.000 $-os ajánlatot a gyűjteményére, csak elmosolyodott, de üzlet nem lett belőle.
Hogy mi történt azóta ezekkel az autókkal? Nem tudni pontosan, valószínűleg elkeltek aukciókon, az unoka azóta is sajnálja, hogy nem csinált annak idején több fotót emlékül, és nem gazdálkodott jól az autókkal, látván, hogy most milyen pénzekért cserélnek gazdákat az egykori játszóterét alkotó tárgyak.
Azt nem tudom, hogy manapság léteznek –e ilyen őrültek, akik ennyire mániákusan gyűjtik az autókat, de az biztos, hogy ezeket már nem lógatod fel a lökhárítójuknál fogva…
És az is biztos, hogy az egyik autó Pollard gyűjteményéből épp felkerült az ebay-re, és akár a tiéd is lehet. Csak negyvenhárom évig lógott egy kötélen.
Ha megvetted, szólj, megnézném közelről.
Források:
http://www.jalopyjournal.com/forum/threads/need-to-learn-about-barney-pollards-collection.213230/
http://justacarguy.blogspot.hu/2011/06/barney-pollard-car-collection-over-half.html