Szombat reggel vettem észre véletlenül, hogy nyitva a bontó, nekem meg kéne a Cilihez egy hátsó kerékagy, gondoltam szerencsét próbálok, egyúttal elhívom a csajomat is, nehogy az legyen, hogy nem viszem sehova.
- Mi van? Csomó dolgom van, nem érek rá ilyesmire, takarítanom kell, sütni, készülni a húsvétra, el is kéne mosogatni, különben is, mit csináljak én egy bontóban?
Gondoltam ez azt jelenti, hogy nem. Pedig bontózni öröm, gyerekkorom óta vonzanak a roncsok, ha meglátok egyet, rögvest elképzelem élete történetét. Elvégre mindegyik volt vadi új, spóroltak rá, imádták, örömmel vezették, most meg a szabad ég alatt zabálja fel az idő a kibelezett tetemeket. Szomorú romantika ez a javából.
Egyszer jártam ezen a konkrét helyen életemben, akkor alig volt autó, most meg teltház van, döbbenetes a látvány, sok helyen több sorban állnak egymáson a csontvázak, mint valami roncs jenga. Szabad bejárás van, találok helyi erőket, mondom a gondom. Kiderül, hogy egyetlen Toyota van abból a sokszáz autóból, viszont az egy kettővel újabb Celica, ez aztán a mázli, annak a hátsó kerékagya tuti jó a Cilinek is. Vagy visszajövök a jövő héten érte, vagy szedd magad akció keretében vihetem akár most is. Rasztakurva, még jóhogy viszem, szerencsére készültem, hoztam kesztyűt, szerszámokat, de ha netán nem lenne, adnak szívesen. "Patrik megmutatja, hol a kocsi!" – szólt a szemétdomb kakasa, vagy az aranybánya mágnása, kinek hogy. Nekiállunk andalogni Patrikkal, akinek életösztöne látványosan fejletlenebb az enyémnél. Elhalad egy félig lelógó autó alatt, majd átvezet engem is egy roncsokból álló utca sikátorán, oldalazva férünk el, egy fekete Swift megdőlt teteme van közvetlenül a fejünk mellett, elgyötörten fekszik kollégája megrogyott tetején. Patriknak szeme sem rebben, én a saját fosomon csusszanok át a járművek közt, remélem nem most akar leugrani az a derék Suzuki.

Safety first
Tetemorgia, gumival

Oké, de a tetőből miért kellett az a háromszög?

Aki mondja másra, az mondja magára

Nem annyira felismerhető, de a jobb oldali egy T20

Megtaláljuk a fák között a Celicát, ötcsavaros az agy, a jobboshoz könnyen hozzá is férek, van még másfél méter egy kettévágott, felniken heverő kisautóig. Visszaballagunk egy 12-es kulcsért, mert azt pont nem hoztam, újabb félelem és reszketés a Suzukinál. Hiába, az élet egyszer elvesz, másszor visszaad, az utakon lenézték, itt meg félelmet áraszt. Egy targonca épp kihúz egy hangárból egy teljesen kibelezett Fasztrát, kerekek híján a hasával karcolja a flasztert. A targoncás közli velem, hogy ahol állok, ott útban leszek, de nem úgy mondja, mint aki aggódik, inkább amolyan leszamilesz hangsúllyal. Rákérdezek, hova álljak, hogy ne haljak meg, és pár másodperc után szerencsére közli. Köszönöm.
Tili-toli, majd felkapja az Opel maradékát, felemeli és viszi hátra a fák közé. Az odaúton áll két alkalmazott az "utca" szélén, nem fér el mellettük a targonca, így hát a kolléga menet közben átemeli felettük. Vajon mekkora itt a fluktuáció?Hibátlan kerékagy, ATE fékpofák

Szerszámokkal felfegyverkezve vonulok vissza a leendő kerékagyam őrzőjéhez, közben állandóan lesem a veszélyt, mint egy szolgálatban lévő szurikáta. Itt aztán nem fogok fülhallgatóval zenét hallgatni szerelés közben, az fix. Az autó teljesen kibelezve, de az ajtaja olyan finoman csukódik még most holtában is, amit sok gyártó megirigyelne. Kézifék nincs behúzva, kerék le, futómű rozsdás, de egyik csavar sincs berohadva, mindegyik halk pattanás után enged. Félredobom a féktárcsát, és meglepődve látom meg alatta a kézifék ATE fékpofáit. A kerékagy kvázi fémtiszta, ennek az autónak gazdája volt, aki szerette. Nem látszik, hogy rommá lett volna törve, úgyhogy nem tudom minek köszönheti, hogy itt végezte. Sebaj, más vesztesége az én nyereségem ezúttal, a csapágy nagyon finoman forog, még azt sem kell cserélni benne, tökéletes. Leszámítva, hogy a hátuljáról az ABS kis kerekét le kell majd berhelnem róla. Zsebrevágom a rögzítőcsavarjait, nagyon szépek, tíz évvel fiatalabbak a Ciliénél, ezeket is meg fogja kapni. Visszamegyek a bejárathoz, ezúttal nem a Swiftkatlanon át, kérdem a górét, hogy mennyi az annyi. 7000Ft-ot kér, én pedig elfelejtek alkudozni, pedig sokallom, gondolom ennyit fizettek az egész autóért, de annyira örülök a zsákmánynak, hogy nem rinyálok. Meg vagyok dicsérve, jól és gyorsan dolgoztam, ha akarok, maradhatok még délig, van meló bőséggel. Visszautasítom, hisz nem tudok targoncát vezetni, meg aztán nem tudnék folyamatosan emberéleteket veszélyeztetni, az pedig itt alapkövetelmény.
Hiába vadnyugat, én örülök neki, hogy vannak még ilyen helyek, igazi autóbuziknak öröm ellátogatni időnként. A sok-sok ezer kilométernyi önerőből megtett utat követően ez az utolsó állomás, mielőtt bezúzásra kerülnek a kocsik. Esély nekik némi reinkarnálódásra, ebben pedig jó érzés részt venni.
Ugyanakkor kellően hülyén is lehet érezni magunkat mindeközben, elvégre elvégeztem a bontós helyett a munkát, és még fizettem is érte.
Néha kellemes érzés baleknak lenni.