Azt hiszem, álmot láttam. Ritkán emlékszem ennyire élesen rájuk, úgyhogy monitorra vetem, mielőtt a memóriahiányom martalékává válna. Igazából nem is bonyolult a története: két hete állt a játékautóm a fűtetlen garázsban, kint pedig jó ideje ordítottak a farkasok, félő volt, hogy megsínyli az akku. Gondos tulajdonosként ezt nem hagyhattam, rá kellett tölteni. Csakhogy a töltőm muteréknál van, és mivel már elmúlt 22:00, nem zavaroghattam náluk. De ha beindul az autó, akkor már csak arra kell vigyázni, hogy minél magasabb legyen a fordulatszám, hadd dolgozzon a generátor. Ám odakint leesett több száz lóerőnyi hó, mi lesz, ha kitör a jármű fara? Minő baljós gondolat! Ekkor jelent meg előttem álmaim asszonya, aki biztosított róla, hogy ő is eljön velem, sőt, vezetni is szeretne. Tudtam én, hogy ez nem lehet a valóság, de azért a biztonság kedvéért nem csíptem meg magam, inkább slusszkulcsot ragadtam. Különben is, ki vinne ki manapság egy AE86-ot a hóba? 

Asszony Hacsikocsit hajt a hóban

Mit ad ég, véletlenül pont tökéletes volt az időzítés, hisz 22:30 körül már az éjszakások bent vannak a munkahelyükön, a délutánosok meg már hazaértek, úgyhogy nemhiába hajtottunk át hófödte ördögszekereken. Asszony ült a volánnál, és miközben óvatosban melegítettük a motorolajat, jelezte, hogy ez az autó egy fos. Úgy tettem, mint aki nem hallja, meg hát ez úgyis csak egy álom, itt bármi lehetséges. Kiadtam az ukázt, hogy menjünk le mellékutakra. Természetesen az egyetlen indok erre az, hogy a városban a főutakat levesnek szokták nézni, és már rájuk ürítettek néhány mobil sótartót. Mi meg épp egy olyan autóban ülünk, ami egy kósza lehelettől is könnyen porrá rohad, félő volt, hogy egy óra múlva már csak négy kereket fogunk hazagurítani. De mire átfutott agyamon ez a gondolat, egy kietlen parkolóban találtuk magunkat. Az olaj meg már üzemmeleggé lett. Nem volt más hátra, neki kellett állni végre az akkumulátor tisztes feltöltésének.

Nem vagyok én irigy, úgyhogy az anyósülésről csapkodtam az ostort. Mátka nem is volt rest, emelte a fordulatot bőven a pusztában, kisvártatva én ki is szálltam, mert nagyon riszált az autó segge, én meg még ilyet persze soha nem láttam. Az asszony rendületlenül töltötte az akksit, a repülőtérnyi parkoló közepén álló egy szem autót kerülgetve tisztes távolból. Próbálta minél magasabban tartani a fordulatot, és az eközben megvadult angolnaként fickándozó autón úrrá lenni. Én meg ezt néztem éjszaka, vigyorogva. Még szerencse, hogy ez csak egy álom, mert valóságnak elég furcsa volna, tán el sem kell hinni. Mégis, kisvártatva én kerültem a sofőrülésbe.

Nem mentem még soha hóban ezzel a nyavajával, de tudtam, hogy nagy móka lesz. A garázsban úgyis útban lett volna a kiálláshoz négy gumi, azokat bedobtam a csomagtartóba, ha nem is sok súly, de gondoltam némi leszorítóerőnek jó lesz. A Nokian Hakkapeliitta gumik is az én pártomat fogták, ahogy beültem, már az első keringőnél úgy éreztem magam az autóban, mintha összeszokott táncospár lennénk. Sokszor direkt kiüvöltettem a nyolcezret mókából, hadd szóljon, itt a környéken úgysem alussza senki épp az igazak álmát. Biztos sokat ettem vacsorára, mert elég intenzívvé alakult az álom, kisvártatva megjelent egy V8 Audi Quattro, meg egy Subaru is, és már hárman körözgettünk. Szerintem mindenkinek a fején körbeért a vigyor, miközben az autók motorjai üvöltötték a semmibe az örömünket. De időnként az álmok megszakadnak, sajnos van az úgy, hogy néha az éjszaka közepén közbelép egy pisiszünet.

Pisiszünet közölte az egybegyűltekkel, hogy ő ugyan érti, hogy fel kell tölteni rendesen az akkukat ilyen hidegben, de ha nem máshol tesszük ezt, akkor meginvitálja a rend éber őreit is az eseményre. Állítólag ők a töltőket részesítik előnyben, és mivel szerencsére sikerült visszaaludnom, nemsokára egy másik kietlen vidéken találtuk magunkat az asszonnyal és az újdonsült sorstársakkal. Itt már körözgetett egy G Astra, meglepően hevesen próbálva megakadályozni, hogy egyenesen fusson a jármű. Nem tudom, hogy őt mi motiválta, mindenesetre én is padlógázt adtam, hadd forogjon a generátor. Meglepő módon ettől mindig kitört a hátulja a járműnek, és a fordulatszámmal egyenes arányban a pulzusszámom is megemelkedett, mert itt már voltak járdaszigetek és fák is, amiket nem volt hátrányos kikerülni. Valahogy mindig sikerült megoldani.

Mivel ez egy álom volt, ezért az illusztrációkat fotoshoppal és CGI-vel kellett elkészíteni, én meg ahhoz nem nagyon értek, úgyhogy sajnos nem hibátlanok

Gyakorlatilag nem álltam le, szinte folyamatosan ment a töltés, de mire a mából holnap lett, a többiek takarodót fújtak. A könnyes búcsú közben az asszony kiolvadt az autóban, utána még maradtunk egy kicsit, mert úgy éreztem, hogy ellenőriznem kell, nem jegesedtek –e el túlságosan a kanyarok a töltés során. Mivel sajnos igen, ezért nekünk sem volt már maradásunk, mert csak a hó a barát, a jég ellenség. Helyet cseréltünk, és az asszony vezetett hazáig, miközben kijelentette, hogy ez az autó tök jó.

Találkoztunk egy szemből érkező BMW-s különítménnyel, akik épp ekkor érkeztek, ezúton is elnézést, hogy már addigra elhasználtuk a "pályát". Hazáig néha kicsit még meg-megrándult a kocsi segge, de csak alig észrevehetően, tán nem is. Én viszont akkora mosollyal ültem az anyósülésen, hogy azt még a műholdakról is látták, zoom nélkül. Jó érzés volt nyugtázni, hogy a télről sikerült olyat álmodni, amilyet már azt hittem, hogy nem is nagyon lehetséges. És az is csodálatos, hogy a hozzám hasonló álmatlan, ártalmatlan huligánok még nem haltak ki teljesen. Az is biztos, hogy más városokban is kihasználták az insomniát az akkumulátorok karbantartására.

Miután hazaértünk, még egy ideig nem tudtam abbahagyni a forgolódást, csak most már ez az ágyban történt. Nem vagyok én DiCaprio, hogy könnyen elaludjak álmomban, de ezt egyáltalán nem bánom. Még az is megeshet, hogy néha nemcsak álmodunk az életről, hanem megéljük az álmainkat.