Nem vagyok egy mama kedvence, így viszonylag jelentősnek mondható karrier áll mögöttem a hányás terén. Van persze különbség aközött, hogy az alkohol birizgálja tollként a gigánkat, vagy pedig egy driftautóban ülünk, ami éppen megveszett módon veti a kereszteket, de a szervezetünk nem tagadhatja meg önmagát. Így amikor hirtelen elkezdett összegyűlni számban a nyál, aggódva tekintettem balomon a mit sem sejtő Danira, aki éppen minden idegszálával azon volt, hogy minél nagyobb szögben terelje végig az üvöltő autót a kanyarokon. Most zavarjam meg azzal, hogy kitapétázom belülről az autóját alig használt leveles tésztával?

Már csak azért is udvariatlanság lett volna, mert ő hívott meg Visontára, egy laza csapatásra, hogy megmutassa, hogy viselkedik egy AE86, ha el vannak rajta végezve a drifteléshez szükséges, alapvető módosítások. Kevés ilyen autó van az országban, és még kevesebb belőlük az, amiket tisztességesen, keresztben haladva használnak, így mindig örülök, ha információkhoz juthatok a tapasztaltaktól. Egy okádás pedig egyrészt égő lenne, másrészt elég fura viszonzása a kedvességnek.
Alapvetően nincs bajom azzal, ha egy autóban rongybabaként csapódok szanaszét, nemrég még hátsó ülésre is be mertem ülni, de ezúttal hibát vétettem. Elkezdtem matatni a telefonom után menet közben, gondoltam készítek némi belső felvételt, és mivel emiatt elég sokáig elvesztettem a horizontot, hisz lefelé bámultam, váratlanul kezdetét vette a gyomorsav cseréje. Mikor felismertem a helyzetet, inkább lemondtam a szándékaimról, és kiszúrtam a távolban egy pontot, ezzel visszanyerve gyomrom felett az uralmat.

Dani erről mit sem tudott, így miközben én próbálkoztam arcpírt gyártani a falfehér képemre, ő megátalkodott módon próbálta tönkretenni a Keiichi Tsuchiya által dedikált autóját. Sokszor odanéztem a fordulatszámmérőre is, az ötezres érték már pihenés volt a motornak. És így ment egész nap. Alig várom, hogy én is elkezdhessem igazán használni az enyémet, és eljárhassak ilyen rendezvényekre, amik igazából nincsenek túlszervezve, és épp ez adja az egésznek a zamatát. A recept egyszerű: Végy pár embert, akikről tudod, hogy hozzád hasonló módon szeretnek autózni, a pályabérlés árát összedobjátok, és tulajdonképpen ennyi, mármint azon kívül, hogy meg van tiltva az esőtánc. Fontos, hogy a márkarasszizmus is mellőzve legyen, az utálatnak szemernyi teret sem szabad engedni, hisz így eshet meg, hogy AE86 áll egy Lada mellett, nem messze tőlük két BMW fog közre egy Skyline-t, kicsit odébb egy Opel áll. Itt minden autó egyforma, hisz a céljuk ugyanaz: A bennük ülő és a kívülről őket figyelő embereket szórakoztassa. Egy ilyen alkalomkor nagyjából másra nincs is lehetőség, mert sem ugrálóvár, sem festett csöcsök nem vonhatják el a figyelmet, töcögő zene helyett is csak a kipufogók üvöltenek. Nincs pontozás, semmiféle versenyhangulat, igazi, stresszmentes szórakozás a javából, már-már annyira jó, hogy be kéne tiltani.

Az én autóm még efféle játszadozásra nem alkalmas, ahhoz a futóműnek be kell keményítenie, meg még ezernyi más módosítás szükségeltetik, úgyhogy a Karina lett befogva a 150 kilométeres útra, ami a gokartpályához vezetett minket. Van büfé, ahol lehet melegedni, és vannak kulturált WC-k is, bár a piszoárokat háromméteres emberekre szabták. Jártam én már itt nézőként több, mint 7 évvel ezelőtt, akkor is autós rákjárás zajlott, csak jobb volt a pálya. Mármint ugyanez volt, mint most, de a jelenlegi üzemeltetők fétise a gumicipelés és terítés lehet, ezen szenvedélyeiknek áldozva tele is szórták a pályát tisztességesen. Nehéz belelátni az indokot, hogy miért volt erre szükség, hisz így most sok helyen nincs bukótér, ártalmatlan fűre csúszás helyett lehet kapirgálni a guminyomokat a kaszniról, persze miután kiegyengettük a lemezt. A magamfajta kezdő nagyon félve merné így csak kihasználni a kanyarokat, ami mindenképp elvesz az élményből, de amennyire éreztem, a profik sem hálával tekintettek a gumihalmokra. Nem volt szórakoztató az sem, amikor hirtelen ott hevert egy abroncs a kanyar közepén. Na de nem magyarázom ezt túl, mindenki tudja, hogy gumi nélkül jobb.

Reggel még kevés autó volt, érkezés után pár perc elteltével máris Dani autójában ültem anyósként. Tudtam, hogy melós lesz dologtalanul kotlani is, mert nem hardcore kagylóülésben ültem, ez pedig azt jelenti, hogy kell majd kapaszkodni rendesen. Rendes öv viszont volt benne, így rögtön meglett a módszer, bal kézzel megkapaszkodtam a jobb oldali istrángban, jobb oldalon pedig ott van a kasztni, ami megtart, ha kéne. Az utas kényelme persze egy játékautóban le van szarva alapból, nincs is ezzel semmi gond, viszont itt a sofőr oldalán sem főszereplő az oldaltartás. Riszpekt, amiért Dani így is képes ezt az autót ennyire frankón vezetni, de azért megpróbáltam agyára menni azzal, hogy többször is javasoltam, szerezzen be valami rendes ülőalkalmatosságot magának. Mint később kiderült, a sors is az én oldalamon áll ezügyben, mert nap végére eltört a bal első ülés. Ha ez sem kellő motiváció Dánielünknek, akkor amennyiben az első edzésen menthetetlenre töröm az autómat, erőszakkal adom oda neki majd az enyémet. Persze előbb azt be is kéne szerezni, de nem kérdés, hogy meg fog történni, nem akarok energiát arra fordítani, hogy üljek, lesz kezdőként elég bajom.

Pár másik dolog is most világossá vált előttem a jövőre nézve. Egészen más ugyanis szimpla nézőként téblábolni, mint úgy, hogy a pályán akarsz lenni te magad is hamarosan. A legfontosabb, hogy hiába költesz az autóra csilliókat, nem szabad félteni, mert az megölné a mókát. Valahol ez logikus, hiszen amikor ott a lehetőség, hogy összejön álmaink nője, akkor sem csak óvatosan simítgatjuk szarvasbőrkesztyűben, hanem rendes, emlékezetes intézkedésben részesítjük.
Itt is ezt kell tenni, ha valamennyire megpróbálunk átlátni az elborult elménk sűrű ködjén, akkor nem fogjuk összetörni az autót, csak kihozzuk belőle a maximumot. Ahhoz viszont hozzá kell szokni, hogy amikor drift közben elhagyjuk a pályát az első kerekekkel, a beton keménységű futóműből nem kéjes nyögések hallatszanak, amint visszatéréskor a pár centis szintkülönbség pörölyként csap rá alulról. Vagy amikor egy lökhárítócafat hever az út közepén, és úgy megyünk át rajta keresztben, mintha ott sem lenne, de azért a padlóra felpattanó kongás jelzi, hogy valójában ott volt. Az autónak nem árt, tehát ilyen apróságok miatt egy pillanatra sem érdemes felemelni a lábunkat a gázpedálról. Én eddig főként babusgattam a hobbiautómat az utóbbi időkben, úgyhogy a zúzásra majd rá kell hangolódnom, de egy AE86-ban ez nem lesz nehéz.

A másik dolog, hogy némi kondira kell szert tenni. Az egy dolog, hogy most kurva hideg volt, hisz nyáron meg majd kurva meleg lesz. De a kerekek ugyanolyan nehezek lesznek, és a csavarokat is mindig ugyanúgy meg kell húzni. És ugyebár nem kétszer egy évben, hanem akár több tucatszor egy nap. Ez lesz a legkeményebb része, de vannak már rá áthidaló megoldásaim. Fogyni is kell, mert ugyan most sem csülköt reggelizem, de mivel egy tízest úgyis le akarok adni, jó motiváció lesz a súly/lóerő arány javítása, egy AE86-nál minden kiló számít. Persze voltak kint autók, amik akár egy iskoláscsoporttal a belterükben is köddé váló gumikkal fűzték volna végig a pályát, miközben a vezetője szórakozottan pöckölgeti a gázpedált kislábujjal. A fekete Skyline pont ilyennek tűnt, ahogy a dubajozó csajokat megszégyenítő terpeszben létező BMW is. Később megérkezett az SX különítmény, és ugyan nem mindegyiket láttam menni a pályán, de amelyikek megtették, azok sofőrjeinek sem szúrta a hátát a kormány. Az autók szépen szóltak, eszembe is jutott az időszak, amikor akartam venni egyet magamnak. Miközben a távolba révedve merengtem ezen, a csajom közölte, hogy neki ezek nem tetszenek annyira, mint a Cili. Majd ha legközelebb találkozom vele, ezt mindenképp elmondom neki, hisz nem akármilyen bók ez az én szememben.

A másik kint lévő AE86 sofőrje sem esik kétségbe, ha leesik az első hó, nagyon jónak tűnik a kocsi is, ráadásul még gyerekülés is tartozott hozzá, ami rendszerint foglalt is volt a jobb oldalon. Ilyen az igazi gyerekkor, nem egy monitor előtt töltve. Különlegessége ezen autónak, hogy a váltója tolókerekes, igen, a Ladáé. Mondjuk egy olyané, amibe bele is kunyeráltam magam. Muszáj volt, mert sokat néztem a pályán a zöld kereklámpást, és én aszfalton ennyire hevesen driftelő Ladát azelőtt sosem láttam. Látszott, hogy rendkívüli akarat van a motorjában, és a sofőr sem tegnap ült bele először. Úgyhogy meg kellett tudnom, milyen érzés ezt átélni belülről, ha már régebben ugyan megpróbáltam, hogy legyen egy ütőképes példányom, de nekem nem jött össze.

Bálint valóban nem ma kezdte a műfajt, amatőr rallyból már egy ideje kiveszi a részét. A kocsi ajtaját kinyitva megcsap a tipikus Lada-szag, még így is, hogy ki van belezve. Motorja nagyjából 140LE, hörög, csühög, üvölt, sivít, ahogy azt kell. A műszerfal közepén lévő fordulatszámmérőt nem nehéz figyelemmel kísérni, hisz mérete miatt valószínűleg a mögötte jövő autóból is látható, a sebességmérő pedig nem működik, mert minek, még a végén megijedne az ember. Beestem az ülésbe, bekötöttem magam, és rögvest vigyorognom kellett, tudtam, hogy ez is jó móka lesz. És valóban, a sofőr nem spórolta el, az pedig konkrétan hihetetlen volt, hogy egy Lada így tud menni. Nagyon más élmény, mint a kis Corolla, és bár mindkettőt szeretem, hozzám az AE86 hangulata áll közelebb. Sorsszerűnek gondolom, hogy két Lada után végül szert tehettem egy példányra.

Mielőtt leléptünk, még utoljára berimánkodtam magam Dani mellé, aki eddigre szerencsére már erősen vérszemet kapott és az egyenes részt is végignyomta keresztben. Nagyon jól áll a csávónak a tempó, a gyors részeken van igazán elemében, megnézném, mit művelne egy nagyobb, erősebb autóval egy másik, komolyabb pályán. Én egyelőre boldog lennék, ha tizedennyire tudnék vezetni, de azon vagyok, hogy mielőbb elkezdhessem a gyakorlást.
Örülök, hogy meg lettem hívva ezen eseményre, nagyon családias a hangulata, és minden ilyen alkalom plusz tapasztalatokhoz juttat még nézőként is, szivacsként próbálom magamba szívni az infókat és ellesni jobbról a vezetéstechnikai fogásokat. Már csak azért is megérte itt lenni, mert miután a csajom meg lett autóztatva, mosolyogva közölte, hogy egyre inkább megérti, miért vettem egy ilyen vackot. Nem nyugszom addig, amíg el nem jutok arra a pontra, hogy én vihessek másokat, akik remélhetőleg majd nem fagyott, hanem felszabadult mosolyokkal fognak ülni mellettem. Hosszú még az út idáig, de minden csomaggal közelebb kerülök hozzá, amiket meghoz a postás.
És nekem elhiheted, hogy eztán pláne nem fog tétlenkedni.