Nos, gondoltam ma estére megosztok életemből egy kis igaz mesét, melynek végén megállapíthatjuk, hogy mindig az élet marad a legnagyobb mókamester!
Ez itt a képen a kis Celicám gyári szervizkönyve, amit kaptam az autóval együtt, rávezetve írással pedig az első tulaj olasz hangzású neve, aki egy Svájci szalonból megvette 1987-ben.
Merengtem egy sort, amikor hozzám került az autó, hogy annó ez nagyon drága szerkezet lehetett, biztos nem csóró hülyegyerek vette meg, hanem egy akkor valószínűleg legalább 35 éves figura, természetesen hibátlan ízléssel megáldva. Szerepel a könyvben a tulaj címe is, én pedig meggugliztam az online svájci telefonkönyvben emberünk nevét és lám, egyetlen találat volt rá, a szervizkönyvben található címre szólt. Több sem kellett nekem, 2010 nyarán tollat és nyomtatót ragadtam, postára került pár sornyi írás angolul az elérhetőségeimmel együtt, plusz néhány fénykép az exautójáról, amit 1993-ban adott el a mi országunkba, kettő tulajjal később pedig nálam kötött ki. Hátha disziza bigining of ö bjutiful frencsip, ki tudja?
2014. március 25-én megcsörren a telefonom, külföldi szám villog a képernyőn, nem akarom felvenni, hisz már rég vége a munkaidőnek. De mégis megteszem (főnökeim remélem ezt majd olvassák…), belehallózok és onnantól már nem értek semmit, csak bácsihangon, hogy "Toyota Celica", a többi csak halandzsa nekem olaszul, de ekkor már körbeér a vigyor a fejemen, miközben hallom, hogy nála is ugyanez történik zavarában. Elbeszélgetünk egymás mellett pár percig, mire megelégelem a tehetetlenségemet és bunkó módon, ámde jó szándéktól vezérelve lerakom, hogy inkább felhívjam egy olasz kollégám, rimánkodni egy kis segítségért. Kedves nép az olasz, így rögtön kéri a számot, hogy felhívja emberünket, mégis mit akart tőlem vajh. 15 percig malmozok, közben járkálok fel-alá a lakásban, mint éhes oroszlán a ketrecében, mire kisvártatva megcsörren telefonom, visszahív a kolléga! Felkapom és onnantól a röhögés adja az alaphangot, ugyanis megerősítést nyert a sejtés, hogy valóban a hívó fél vette újonnan az autót és szerette volna nekem megköszönni a levelet, amit küldtem négy évvel ezelőtt (!), örül neki, hogy még ilyen szép állapotban megvan az autója. 19.000 CHF volt 1987-ben, nagyon sajnálja, hogy eddig nem keresett, de tönkrement a számítógépe (he?), ráadásul betegeskedett. Hívni is próbált az évek alatt, de elfelejtett a szám elé tárcsázni két nullát, ezért sosem csörgött ki… Legyen ez tanulság, legközelebb ha levelet írtok a huszonéves autótok első tulajának, ne +36-tal adjátok meg a számotokat!
Mindenesetre most elköltözik, erről feltétlenül értesíteni akart és mindenképp meg akarta köszönni a levelemet, nagyon örült neki, amikor megkapta. Habár azóta már meg is feledkeztem az egészről, én is örülök neki, hogy nem küldtem hiába!
És a bizonyíték arra, hogy a sorsnak van a legjobb humora: Az úriembernek jelenleg egy Toyota Carinája van, ami 19 éves. Igen, pont, mint az én mászkálós hintóm... Csak nem ezt hívják rokonlelkek találkozásának? Még az a szerencse, hogy sosem próbálom kerülni a véletleneket, így ilyen eseményekkel is van lehetőségem összefutni!
