Két dolog nem hagyott nyugodni mostanában. Az egyik, hogy ha a 99942 Apophis mégis becsapódna 2036. április 13-án a Földbe, akkor mennyivel előbb kéne eladnom az autóimat, hogy még érjenek pénzt, a másik pedig, hogy enyhe fékezéskor már egy jó ideje búgó hang hallatszott valahonnan... De nem az a fajta búgás, amit a Juli bocsát ki, mikor elárasztod a sörszaggal higított feromonnal, hanem olyan, amitől az egész autó rezonált. Ettől nagyjából meg sem lehetett határozni, honnan jön. Engem pedig már az zavar, amikor a karóra ketyeg a hálószobában, vagy épp kezd kiégni egy izzó a lámpabúra alatt, úgyhogy készültem beleőrülni ebbe. Már arra is gondoltam, hogy nem fékezek. Vagy csak satuval, mert akkor nincs hang. De aztán valamiért az is eszembe jutott, hogy esetleg meg is oldhatom a búgás problémáját. GYAKA!

Azért jó autózni, mert az ember lépten-nyomon belebotlik az övétől eltérő kultúrába. Mondjuk ugyanezért tud rossz is lenni, mert lehet, hogy a hiányával találjuk szemben magunkat. De ezek is elemózsiát tudnak adni az elmének. Volt is min gondolkodnom, mikor a belső tükörben leolvashattam a mögöttem lévő autós kolléga ajkairól az oly sokat és mégis oly keveset mondó „KURVA ANYÁDAT!” kifejezést. De miért is jutott nekem ez a sors?

Az első alkalom mindig emlékezetes. Élesen emlékszem, amikor nézőként jelen voltam az első magyar drift versenyen 2006-ban, a kecskeméti gokart-pályán. Imádtam a látványt, egyúttal elszomorítóan elérhetetlen volt a gondolat is, hogy valaha én majd sofőrként rákjárhassak egy erre való autóval, kijelölt pályán. De mégis úgy alakult az élet, hogy most, tizenegy évvel később, a saját AE86-ommal mehettem az autópályán a kiskunlacházi reptér felé, az autóban tizenhárom gumival és öt hónapnyi munkával. Nyálasan hangzik, de nem csak egy reptér, hanem egy álmom megvalósulása felé haladtam. Mögöttem jött az asszony a Karinával, szintén tizenhárom, egymáson nyüszítő gumi társaságában. És bár hajdanán bohóckodtam hóban Ladával egy nagyon rövid ideig, most készülök elveszteni a szüzességem, hisz száraz aszfalton még sosem próbáltam kereszteket vetni. Mivel az első mindig emlékezetes, az efféle napon szokott izgulni az ember, hogy mi marad meg örökre az emlékezetében. Nekem mondjuk ennyi idős koromra már betelt a memóriám, úgyhogy nem aggódtam azon, hogy esetleg rossz élmény maradna meg öregkoromra, ezért is írom le most részletesen, amíg még emlékszem.

Miközben zötyögtem a hatvan kilométerre lévő helyszínre, elmerengtem, hogy van –e egyáltalán értelme összehasonlítani ezt a két autót. Valószínűleg nincs, hisz harminc évvel ezelőtt mások voltak a lehetőségek az autógyártásban, és mások voltak a vevők elvárásai, mint manapság. Bakelit lemezjátszót sem hasonlítunk össze az MP3 lejátszóval. De maga a Toyota állítja, hogy a GT86 az AE86 leszármazottja, pontosabban „szellemi utódja”. Úgyhogy megidéztem egy ilyen szellemet, hogy kiderítsem, mi az, amiben hasonlít az én vén játékautómra.

Sajnos az első próbaúton észre kellett vennem, hogy a fékcsövek cseréje után a légtelenítés nem különösebben sikerült. Nem volt nagy a vész, csak érződött, hogy maradt még a rendszerben annyi légbuborék, amennyi egy jóféle bableves után bármelyikünkben. És mint tudjuk, azt ki kell engedni, különben nem komfortos a lét, ugyanez a helyzet a fékrendszerrel is. Csak itt nem kell előtte körülnézni.

Nem igazán bíztam már az egyemberes légtelenítőmben, amit a múltkor használtam először, így hát bevetettem a klasszikus módszert, szóltam a csajomnak. Aki már ugye az excsajom, hisz feleséget csináltam belőle. Nem először légtelenítettünk féket közösen, nem is másodszor, úgyhogy számítottam rá, hogy hamar megleszünk vele. Ami viszont váratlanul ért, hogy egy rögtönzött statikus teszt is bekövetkezett időközben.

Én nem akartam a fékhez nyúlni. Mint tudjuk, nem is szabad azt piszkálni. De mégis muszáj volt, mert a hátsó tárcsák és betétek cserére szorultak, ezeket kaptam is az autóhoz, gondoltam kicserélem őket, aztán többit az őrszobán. Csak ugye legutóbb, amikor beljebb tekertem a bal dugattyút, hogy elférjenek az új fékbetétek, kibuggyant alóla a fékfolyadék. Nem mondom, hogy fiatal vagyok a halálhoz, de ha utód nélkül múlnék ki, akkor pazarlás lennék a természet szempontjából, úgyhogy már csak emiatt is ideje volt féknyeregbe pattannom. Bár leginkább a motorra akartam ebben az etapban koncentrálni, hamar beláttam, hogy abba nehéz belehalni, ha az csapágyas lesz, annál könnyebb a féktelenségbe. Úgyhogy először ezt a cumit vettem a számba.

Tudom, hogy mire gondolsz rögvest, de hidd el, pornóban minden történés illedelmes az autóberhelés eseményeihez képest. És míg az előbbi műfaj nem igazán tartogat váratlan meglepetéseket, a garázs mélyéből indult szituációk nagyon gazdagok a népmesei fordulatokban. Én már csak tudom, egy hónapja álltam neki a hátsó futóműnek, és miközben azt hittem, hogy sétagalopp lesz az elsőhöz képest, pár sikerélmény közt időnként volt miktől meredten pislogni.

Immáron nyolcadik éve van meg ez a vén dög, azaz nálam már a negyedik műszaki vizsgáján vallatták nemrég. Mivel ez inkább a gyerekem, semmint az autóm, izgulok érte ilyenkor egy kicsit. Felkészítettem hát rendesen a nagy napra: lemostam, kiporszívóztam. Más nem kellett, mert mostanra már eljutottam arra a szintre, hogy a Cilit nagyjából bármelyik napon górcső alá veheti a legkielégületlenebb vizsgabiztos is. Erről eszembe jutott, hogy nem mindig volt ez így, mielőtt csavarkulcsot vettem a kezembe, sokkal izgalmasabb volt ez az időszak. Meg idegesítőbb is. Legalábbis az elején.

Nincs fotóboltolva a kép, valóban újra van első futóműve a játékautómnak, még ha ezt egyelőre alig is merem elhinni. Két hónapon át nem volt ki ennek a vacaknak a négy kereke, miközben időnként azt hittem, hogy én is erre a sorsra jutok. De ez a látvány most minden kínért kárpótol. A kerék nincs kitörve, csak meg lett hekkelve kicsit a kormányszög. Erről is lesz szó, meg sok más egyébről, mert az utóbbi egy hónapban belehúztam kicsit, hogy tavaszra-nyárra kész legyen, így hát voltak történések bőséggel. Persze kettőt előre, egyet hátra módszerrel, de ezen eszembe sem jut meglepődni. Futóművészet, kormányszögelés, sok dologról esik most szó. Kezdjük rögvest a futómű beépítésével, egyúttal azzal, hogy mi az a piros izé a keréktől balra.

Nem az a baj, ha az ember fordítva ül a lovon, hanem ha azt sem tudja, melyik az eleje. Már rájöttem, hogy én maga vagyok a ló.
Vannak ugye a csődörök. Erejük teljében lévő, betört, méltóságteljes példányok, izomzatuk miatt olasz éttermekben tán fel sem szolgálnák őket, mert túl sok késbe kerülne a feldolgozásuk. Az ilyen erős, életrevaló példányokból lesznek a fedezőmének, melyeknek hágásától annyi feromon szabadul fel a megtisztelt kancákból, hogy attól szmogriadót kell elrendelni. Na, én most nem ilyen volnék.
Egy csődör vagyok, amelyik békésen vágtázna, de előbb inkább keresett mókából egy rést az istálló két deszkája között, és most beszorult a feje. Vele egy légtérben tartózkodik egy betöretlen, idegbeteg zugmén. Csak ők ketten vannak az istállóban. Zugmén nagyon dühös, mert a legutolsó kancát két hete vitték el kolbásznak. A feszültség sosem maradhat levezetetlen, így hát nyugalomra próbál lelni. Közelít.