Fél éve járok vele minden nap. Sokat elmond ez arról, hogy a tizenegy éves Mazdától már két hónap után megszabadultam. Ez azt jelenti, hogy ez az ósdi Camry egy csodás autó? Igazából nem, azaz de. Egy autó nem önmagától lesz jó, vagy rossz, hanem attól, hogy ki birtokolja. Én egy idióta vagyok, aki szereti, ha rossz, ezért nekem jó. Meg néha rossz. Kifejtem részletesebben, de közben elregélem, mi történt egy ilyen ódon ekhósszerkérrel az elmúlt időkben. Haladjon ez a két sztori párhuzamosan.
Ez egy öreg autó, harminc éves. Abból a korból származik, amikor még mindenben volt anyag, csak sajnos ez az anyag imádja édes anyaföldünket, ezért már minden erejével oda vágyik vissza. Főleg, ha egy nyersanyagszegény ország termékéről van szó, ahol eleve muszáj volt kompromisszumokat kötni. Ugyanakkor én ezért szeretem a régi, japán termékeket. Olyanok, mint mi magunk. Bár a váz bomlik, de a szív, a lélek akkor is virágzik. Dallas is pont ilyen, úgyhogy van mit művelni rajta mindig. Együtt rohadunk, együtt fogy el a testünk, ahogy telik az idő. Közben mégis egymást éltetjük, én ápolom a testét, ő cserébe a lelkem. Azt hiszem ezért nem szeretem az új, steril autókat, azok nem tudják gondozni ezt a kényes, intim viszonyt, hisz túl sok az elvárás mindkét fél részéről. Itt nyugodt a kapcsolat, egy öreg, megbízható autó olyan, mint egy jó társsal létezni: adni jó, kapni jó, kérni nem jó. Ha megis kénytelen kérni valamit, biztosak lehetünk benne, hogy nem hisztiből teszi. Emiatt akkor is kap, ha nem kér.
Mindenkinek vannak háklijai, van, aki minden elcsatangolt szálat észrevesz mindenki szemöldökén, akad, aki porszemeket keres a polcokon, ahol csak jár. Nekem is van ilyen rinyám az autóknál, méghozzá kettő. Az egyik a kutyaszőr, a másik a motortartó bak. Márpedig Dallas belülről egy kutya volt kívülről. Nem maradhatott ez így, a hátsó ülésen tán egyéb foltokat is látni véltem, gondolom nem ember és ember közti légyottból származtak, remélhetőleg nem is különböző fajok köztiből, hanem egyszerűen némi kutyahúgy került rá. Persze lehet, hogy nem, és nem is volt vészes a látvány, de azért zavart. Bárhogy is, én értem, hogy a kutya egy csodás társ, de azt nem teljesen érzem át, miként képesek emberek egy kutyaházzal közlekedni, úgyhogy kedvenc autókozmetikusom felé vettem az irányt, amely családi vállalkozásként működik. A családfő rettenetesen örült a kihívásnak.
- Jaaaaj, kutyás? Fú, ezt nézd, ahogy kapirgálom, jön elő a többi is bazmeg, mint a hadsereg. Atyaég, nem tudom, hogy mennyire lehet kipucolni, na mindegy...
Távoztam, mielőtt nagyobb baj lett volna. Nap végén hívtam, ő pedig jelezte, hogy összevesztek az asszonnyal, mert minek vállalta el egyáltalán. Szállt a kutyaszőr a telefonból, úgyhogy gyorsan leraktam, nem akartam késleltetni a nyugtatója bevételét, sanszos, hogy engesztelésül aznap még ruhaboltokba is el kellett kísérni az asszonyt. Másnap mentem Dallasért. Az államat ott is felejtettem... Csodálatos munkát végzett a páros, persze ez talán annak is köszönhető, hogy ebben az autóban még nem ilyen műanyagszerű izé a kárpit, nem is plüss, hanem tényleg az a klasszikus, igazi vastag bútorkárpit, amin nyomokban sem látszik 287 000 kilométer, sehol egy kopás, sehol egy szakadás. És immáron sehol egy kutyaszőr. „Kutyás felár” volt a büntetésem, de legalább a meló el lett végezve csodás minőségben, azóta a szagokat is maximum én produkálom.
A másik rinyám a motortartó bakok állapota. Bármilyen autóba beülök, rögvest feltűnik, ha rázkódik a kormány, rezeg a motor, nem is értem, miért nem zavarja az embereket, ha elemnek érezhetik magukat egy vibrátorban. Ha autót veszek, a motortartó bakokat kicserélem, ez szinte olyan biztos, mint nappal után az éjszaka. Csak ehhez az ódon tepsihez ugye nem mész be a teszkóba bakokért, sem a bárdiba. Minden sarkon van hozzá alkatrész, feltéve, ha egy sarok sem található egészen Wisconsin államig. Ott van bőven, megrendeltem hát az összes motortartó bakot, plusz szállítás, plusz vámkezelés, plusz három hét. Amerikai autós vagyok, nem mondtam még?
A bal első bak kínszenvedései sokáig tartottak, hogy miként került ide ennyi kulcs, arra már szerencsére nem is emlékszem
Nem segíthetek, hogy melyik a harmincesztendős példány
Olyan, mint a falu bikája részegen: Szakadt, kemény
Megérkeztek az egységek, pár hét utána beépítettem őket. Mindegyik kiszerelt még a gyári volt, nem csoda, hogy harminc év után már szakadtak voltak és nem sok feladatot láttak el abból, ami annak idején rájuk lett bízva. Most újra minden frankó, alapjáraton elképesztő a rezonanciamentes lukszus, még akkor is, ha tudom, hogy a gyári új bakokkal minden sokkal jobb lenne még ennél is. A Westar termékeit tudom javasolni, méretpontosak, de a bal bak (ami inkább váltótartó bak) másik termék volt, és konkrétan használhatatlan. Az ember ezt nem akarja elhinni először, aztán többedszer sem, úgyhogy majdnem egy órát szórakozik a hiábavaló beépítéssel, mielőtt feladja, mert lehetetlen, hiába van reszelő is a világon. Rendeltem hát egy másikat, három hét múlva megérkezett annak a márkának a terméke, amit hallgatsz az autódban: Pioneer. Úgy tűnik, hogy néha inkább csendesít a cég, semmint zajong. Ez volt a legdrágább eladó bak, nem kockáztattam, gondoltam így tuti lesz. Az is volt, ahogyan a három hét várakozás és a vámkezelés is. Tudom, lehetett volna itthon is süttetni bele gumit, de akkor le kellett volna állítani az autót egy jó ideig, azt meg minek, ha néha van pénz lóvéra.
És ha már ott jártam a bal első baknál, gondoltam kicserélem a benzinszűrőt is, mert nem biztos, hogy mostanában történt itt ilyesmi. Néztem is nagyot! Az ugyanis gyári volt. Nem tudom, hogy 287000 kilométer van -e benne, de ezt szánt szándékom kideríteni a közeljövőben. A hátsó, oldalsó háromszög-ablakban lévő matricák alapján New Jersey útjain szaladgált a jó Dallas, mielőtt átkerült a balkánra, érdekes, jóleső felismerés lenne, ha nálunk fizette volna ki bárki a gyári új szűrőt a múltban.
Gyári benzinszűrő
Miért jó egy ilyen szar?
Ahogy jeleztem az elején, térjünk ki arra, mitől jó, ami valójában szar, és mitől szar, ami jó. Nos, ahogy az életben általában, a legfontosabb itt is a hangulat. Azt pedig tudja, hisz a múzeumok sem véletlenül léteznek. Csakhogy ez nem letűnt korból való, hanem inkább egy afféle spárgázó Medveczki Ilona. 120 lóerővel vígan tartja a mai forgalom ritmusát, és mivel a motorja harminc év elteltével is hibátlan, nem füstöl, nem büdös. A hangja pedig csodás, ami azt jelenti, hogy alacsony fordulaton nincs, felül pedig szépen szól.
A beltér mindenkinek, mindig tetszik, ami nem csoda, manapság már minden autó egy komor, öltönyös úriember benyomását akarja kelteni, még akkor is, ha az öltöny lóg rajtuk, el van szabva, a nyakkendőjük pedig nincs rendesen megkötve. Amíg régen a tévében volt minden fekete és fehér, az manapság az életben történik, és a múlt kacag ránk a színes valójában.
Izzik a bordó, barna belső, önkéntelenül mindenkit mosolyra fakasztva, ahogyan velem is teszi fél éve minden egyes nap. A beltér ezt leszámítva is lenyűgöz a minőségével, és a gagyiságával egyszerre. Minőségi, mert minden műanyag puha, minden kapcsoló működik, minden ablak villanyos, és gagyi, mert ugyanazok a ajuszkapcsolók vannak benne, mint bármelyik Toyotában, pedig minden tervező láthatta, hogy azok egyáltalán nem illenek ide. De nem baj, mert automata a váltó. Nagy a hely. Nagyok az ablakok. Nagy a motorháztető. Nagy a csomagtartó. Nagy a csend, 130-nál 2500 a fordulat, országúton simán el is lehetne aludni, hisz közben ringat a futómű.
Nagyok az ablakok, könnyű vele manőverezni, már csak azért is, mert hátrafelé nézni ugyanolyan, mint előre.
Pár hónap után elkezdett hülye hangot hallatni a jármű a jobbos kanyarokban. Minél élesebben kanyarodtam, annál erősebb volt a hang. Ezzel egyidőben ha elvettem a gázt, majd hirtelen ráadtam a tüzet, akkor kattanó hang hallatszott balról. Féltengely... Rendeltem egyet a wisconcini sarokról, három hét múlva már a kezemben is volt. Nem csukló, hanem fullos féltengely, hisz így érte meg, odakint tényleg nagyon olcsó ehhez minden. Szerelni pedig így könnyebb. Ismét átélhettem Dallas USDM nagyságát, ha a falhoz teszem a hátsó lökhárítót, akkor épp le tudok mászni elöl az aknába. Csavarok ki, féltengely ki, a nemrég lecserélt diffiolaj is ki, de szerencsére abból nem sok, és maradt még a csere óta egy adag a pótlására. Szegény féltengelyben már minden lógott, így is kotyogott, úgy is kotyogott, de ennek ellenére büszkén hajtott.
Itt már fél az egyik féltengely, hogy kisvártatva a kukában landol. Egyelőre megúszta
Elraktam ínségesebb időkre, és a helyére illesztettem az új, utángyártott példányt, ami mindenhogy méretpontosnak bizonyult, feszesen áll a helyén, mint Kelemen Annában a kuncsaft. Kipróbáltam a járművet, de a tesztkör nem éppen a várva várt végeredményt produkálta, továbbra is volt valami fémes surrogó hang. Nem mindig, csak kanyarban hallottam. Bal oldalról. Csodálatos az ilyen érzés, ez az öregautózás sava-borsa, amikor a semmiért csinálsz valamit. Leálltam a garázs elé, autó fel, kerék le. Meglepődés!
Versenyautó light!
A féktárcsák mögött szoktak lenni porvédő fémfelületek, afféle fémkorongok, amik hátulról körbeölelik a tárcsát, nehogy bánthassa őket az élet. Itt is voltak, de az aljuk fura módon végződik, van még rajtuk egy kétfelé ágazó fémnyúlvány. Azonnal felismertem a dolgot, ez tereli a menetszelet a féktárcsákra. Racsing téma, Dallas egy átkozott versenyautó volna? Szerintem nem, és a Sors szerint sem, hisz a menetszél harminc év után már kissé el is mozdította ezt az alkalmatosságot a jobbos kanyarokban, és emiatt kicsit hozzáért a tárcsához, azt hallgattam a féltengelyen kívül. Versenycucc off, mostantól már csak félig versenyautó, mert a jobbos még stabilan áll a helyén, azt nem bántottam. A Hungaroringen erre majd figyelnem kell, hogy a jobbos tárcsa eztán jobb hűtéssel rendelkezik, mint a bal.
Most viszont hagyjuk az elejét, hátul sokkal érdekesebb dolgok történtek.
Ha jó, miért szar?
Ez a világ már nem érti szegényt, ahogyan engem sem. Csak míg rajtam ez az egész nem látszik, rajta igen. Egyáltalán nem pici, több, mint 4,5 méter, mégis azt kell átélnem vele, mint a swifteseknek. A sok szennyezés miatt az emberi DNS sokak szerint egyre romlik, ennélfogva az agyi kapacitások csökkennek, legalábbis azoké, akik nem marketingesek. Biztos ezért is lett mélyen belevésve az emberekbe a médián át, hogy öreg = szar. Nem éreztem még ezt egyik autómban sem, de ebben igen, mert mindig, mindenki kihajt elém az új autójával, jöhetek bármennyivel.
Először azt gondoltam, hogy ez azért van, mert ekkoriban még nem kellett kigyúrt, büntetett előéletű arcot rakni az autókra, de az a helyzet, hogy a hátulja is sokakat irritál. Megyek az úton, legyen az országúton, vagy városban, de akadnak emberek, akiknek mindenképpen meg kell előznük. Utána pedig mennek előttem. Arra is gondoltam, hogy netán büdös a Dallas, de nem, egy füstpamacs sem jön ki belőle, ez nem egy elállítódott karbis, vánszorgó cucc, hanem hengerenkénti injektor, 16 szelep, alig futott. Csak rosszul érzik magukat, ha ők, a jelen résztvevői mennek a múlt után. Fárasztó ezzel szembesülni nap, mint nap, pedig tényleg nem vagyok útban sosem.
Üres úton, piros lámpákhoz érkezvén néha lehetett játszani libikókásat, a bal hátsó lengéscsillapító ugyanis már nem csinált semmit. Valószínűleg még rá is segített a lengésre, ha már ott volt. Aktiválni voltam kénytelen Amerikát, serényen küldte is a jobbost, s balost. Úgy véltem, hogy jó lehet bele a T16-os Celicáé is, mivel a hátsó futómű tök ugyanaz, de nyilván nem véletlenül más a cikkszámuk, ennek a szedánnak biztosan lágyabb jár. Nem akartam tönkretenni a krúzolós hangulatot feszes gátlókkal, így hát megérkeztek a Monroe-k. Nem kerültek sokba, csak három hét, plusz áfa.
A porvédők szanaszét voltak szakadva..
Mehet be szépen a helyére
Már csak azért is ideje volt kivennem a rugóstagokat, mert kopogtak a hátsó stabilizátor szilentjei. És ahogy néztem, a kutyacsontok is még a gyáriak voltak, biztos azok is már nekiálltak ugatni. A lengéscsillapítók porvédői pedig olyan szakadtak, rongyosak voltak, mint az életem. Mindenből vettem hát új, minőségi termékeket, egyben letudtam mindennek a cseréjét. Rugóösszehúzó húzott, én feszültem, a kasztni pedig karcolódott az ülés és az ajtó között, amikor kivettem a hátsó ülés támláját, hogy hozzáférjek a tornyokhoz. A bú azonban feledésbe merült kicsit, amikor elismerően kellett néznem a fékcsövekre, azok ugyanis még a gyári „Toyoda” feliratosak.
WTF
Lepucoltam őket, megnéztem, hogy nem kezdenek -e repedezni, de teljesen hibátlannak tűnnek. Vajon ezeket is cserélhették az idők során új gyárira? Alig hiszem, ma már nem ezt írja rájuk a Toyota. Mindenesetre teljesen jónak tűnnek, a fékpedál is nagyon feszes, csak fura még a magamfajtának is felfogni, hogy régen ilyen minőséget voltak képesek produkálni. Visszaraktam az új rugóstagokat, helyükre kerültek az új szilentek és boldogság. Ja nem, hisz az autó hátulja ekkor még egy mobil uszoda.
Nem értettem a dolgot, kicseréltem a kédergumit is egy utángyártott, vastagabb példányra, de semmit nem értem el vele azon kívül, hogy nehezebb volt lecsukni a medence fedelét, úgyhogy visszaraktam az eredetit. Kaptam tippet egy olvasótól még a múltkor, hogy a kédergumi alatt szokta a rozsda megcsócsálni a fémet, de nálam erről szó sem lehetett, tökéletes ott mindenhol a fém. Azaz mégsem, egy esős nap után megnéztem alulról is a szituációt és megláttam, hogy a kasztni egyik összeeresztésénél hízott épp egy kövér csepp. Leszigeteltem az összes ilyet. Javult a helyzet, de még mindig lehetett volna kisebb úszóversenyt rendezni a csomagtérben.
Ha rossz, miért jó?
Amiért minden öreg autó. Élmény vele az elindulás, az utazás, a megérkezés. Nem magától értetődő, és az ember a saját két kezének munkájában is ül, ami eleve egy jó érzés. Egy ilyen Camry pedig tényleg nagyon megbízható jármű, legendák keringenek a szolgálatkészségéről.
Már a kilincs megfogása magabiztosságot sugall, igazi fém, és nagyon tudja a Zsiguli-érzést, csak a vodkás böfögés nélkül. A hasmagassága már nem evilági, mindenhol elmegy, a futómű pedig úgy lágy, hogy nem muszáj minden kanyarban felborulni. A gyári gumiméret /70, és nem is próbálnám ki másmilyennel, a peres gumi egészen biztosan tönkretenné az egészet.
A hangja olyan, hogy mélygarázsban minden elindulást vár a fül, de az utcán sincs ez másként. Nem hivalkodó, csak komolyabb, mint azt a külső sugallná, fordulaton pedig tényleg szürreális módon sportos. A fék meglepően hatásos, ahogyan a világítás sem olyan, mintha bezártunk volna pár szentjánosbogarat egy felfordított üvegpohárba. Az automata váltó csodás dolog, még akkor is, ha az asszony emiatt nem vezeti. Pedig kipróbálta, de ő szeret a városban is kalimpálni. Én már ehhez úgy tűnik, hogy öreg kezdek lenni.
És az automata öv? Rendkívüli dolog, mindenkit mosolyra fakaszt, és olyan könnyen megszokható, hogy más autókból néha úgy akarok kiszállni, hogy még be vagyok kötve.
Parkolóban próbálgatta az asszony, de az automata nem a világa, ő inkább váltogat maga. Én sem értem...
A másik tipp az volt, hogy esetleg a lámpa körüli szigetelés adhatta meg magát. Ez utóbbi gyanús volt eleve, már csak azért is, mert nagy esők után ebihalak úszkálhattak volna a lámpatestekben, konkrétan állt bennük a víz. Szerencse, hogy a múltkori fogáson zsákmányoltam két hátsó lámpát, amik mindössze 160E kilométert futottak, tökéletesnek tűntek. Csak hát előbb le kellett szedni róluk a gyári szigetelést. A kasztnin meghagytam, csak kiegészítettem egy kicsivel a bal oldalon. A jobbos lámpa viszont már újra lett szigetelve a múltban, ott a kasztnin sem volt már a gyári maszlag, ezért ott is pótoltam, de előbb lepucoltam mindenhol tisztára a felületeket. Nem tartott semeddig, csak kétszer pergett le magam előtt életem filmjének best of-ja. Ez a rész nem volt benne. Miután összeraktam, jöhetett az első esőáztatta nap, azokban az időkben erre pont nem kellett túl sokat várni. Megérkezett mellé a nem várt végeredmény: Tökéletes lett, víznek semmi jele azóta sem a csomagtartóban... Ennek örömére belém annál több került, némi malátával és komlóval vegyítve.
Van még valami, amiktől rossz?
Rohad. A küszöbök teljesen jók, a padló is, de az első sárvédők alja teljesen kuka, és még nem mertem rászánni magam, hogy megnézzem, mi van alattuk. A bal hátsó ív rusztikus. A kasztnin sok munka van, márpedig mi a legdrágábban javítható alkatrésze az autónak? Hát a karosszéria. Lakatos meg nincs.
Az automata öv csodás részlet, de egy faszság. Feleslegesen bonyolult, és a medenceövet úgyis kézzel kell húzkodni, akkor meg? Középen van egy külön kar arra, hogy ha balesetnél befog az öv, akkor azt felhúzva tudod kilazítani az övet, amiből gondolom utána még ki kell bújni. Az viszont biztos, hogy a mai csenevész övekhez képest ebben aztán van anyag. Csak minek.
Félni amúgy sem nehéz benne a mai forgalomban, mert hiába masszív kockának tűnik, biztosan nem az, és a nagy ablakfelületek bár jót tesznek a térérzetnek, védtelennek érezzük magunkat.
Szedán. Nagy a csomagtartó, de nem tudsz belerakni bármit. Nem tudod lehajtani a hátsó ülés támláját. Márpedig ez utóbbi annyira alap dolog, hogy még a Hacsi is tudja. Nem gyakran hiányzik a funkció, de akkor nagyon.
Automata a váltó. Emiatt ha áll, akkor is menni akar, te pedig fékkel tartod vissza. Motorfék nincs. A köbcenti kétezer. Tehát a fogyasztás 10-13 liter. Országúton nyilván jóval kevesebb, de én ott ritkán használom.
A buborékok nem gyári extrák
Nem volt gyári cucc ez a takony sem
Ez volt lassan három hónapja, azóta nem vettem hozzá semmit, tökéletesen szolgál. Valahogy mindig ez van, a vásárlás utáni első pár hónapot kell megnyomni, utána béke van. Remélem legalábbis. De egy dolog még mindig ott dereng előttem, amiről nehéz is volna megfeledkezni. A legdrágább alkatrésze egy autónak, amivel igencsak foglalkozni kéne. A karosszéria. Szerváltam már hozzá előre két újszerű sárvédőt, és megvannak hátra az új ívek. És bár ilyen állapotú első sárvédőket szerezni maga volt a csoda, jól tudom, hogy egy csoda soha nem elég a veteránokhoz.
Ez valószínűleg egy rögös út kezdeti lépését jelenti csak, engem pedig idén már annyi csapás ért az élet más területein, hogy egyelőre nem vagyok lelkileg felkészülve még egy ilyen könnyedre sem. Így most egyelőre élvezem egy műszakilag tökéletes, ám kasztnijában kissé megtépázott autó társaságát, pont egy olyanét, amilyennek az emberek a régi japán autókat ismerik. Nem tudom, hogy nálam fogja -e élvezni sokáig Dallas az öröklétet, de most jól megvagyunk. Korhadunk belülről, de a lelkünk vígan rohan előre az életben. Csendesen, nyugodtan, felszabadultan.