Továbbra is a természeti látványosságok nyűgöznek le. Az asszony kedveli a városnézést is, tavaly engedtem is a nyomásnak, és bevetettük magunkat számos olasz betondzsungelbe. De nem sikerült megkedvelnem a kavics efféle felhasználását továbbra sem, nekem a kő és a víz cement nélkül az igazi. És ha van hely, ahol a természet igazán kiélte a kreativitását, akkor az bizony Ausztria. Irányba is vettük hát a jó „öreg” Carina belében, terveink szerint nagyjából 1700 kilométernyi kaland várt ránk. Be is pakoltuk, ami a nyaraláshoz kellett, liter motorolaj, szerszámok, fürdőgatya, télikabát, kötött sapka, téli kesztyű.

Sajnos az öregedés azzal jár, hogy egyre gagyibbá válik az ember. Nem elég, hogy a szinte új, hamvas, 23 éves autóval vágtunk neki, még szállást is foglaltunk hónapokkal előre... Nem is tudom, mikor tettem ilyet utoljára, hisz így a szabadság szónak az írmagját is kiírtjuk, az idő hurkot vet a nyakunkra, és állni kell a szorítását. Borzalmas állapot, ráadásul drukkolhattunk az időjárási körülményeknek is, úgy éreztem magam, mint aki épp fogadást kötött, felraktam százezret a pirosra, vagy bejön, vagy nem. Ahogy közeledett a megrettegett ivendő, egyre keményebben koptattam az összes időjós oldalt, de végül betalált a golyó a pirosba. Kellemes kirándulós időt mondtak Werfen környékére, ahova készültünk a hét köznapjaira. Hétvégére az olasz partokhoz pedig kánikulát jósoltak. Lehet veszek egy lottószelvényt valamikor.

Az autópályáknak szinte mindig kötelező unalmas vidékeken áthaladniuk, úgyhogy alig vártuk, hogy letérjünk róla. Tettünk is egy kisebb kitérőt, hogy gyerekes lelkem kiélhesse magát.

Fucking egy kis falu, mely kizárólag a nevéről nevezetes. Valóban nincs is itt semmi, csak pár Fucking farm. A táblákat annyiszor ellopták, hogy egyszer szavazást is tartottak névváltoztatásról, de a helyi Fuckingerek mégis úgy döntöttek, hogy maradjon meg ez a Fucking név. A polgármester nyilatkozott is, miszerint: “Everyone here knows what it means in English, but for us Fucking is Fucking—and it’s going to stay Fucking.”

Mármint tényleg Fuckingerek a helyiek, nagyjából százan vannak mindössze. A falu táblájával ellentétben ez itt nem lopásbiztos, azokat 2005-ben lecserélték bombabiztos példányokra. Kommentálta is a helyi Fucking zsaru: “We will not stand for the Fucking signs being removed. It may be very amusing for you British, but Fucking is simply Fucking to us. What is this big Fucking joke?"

El lehet itt vigyorogni ezeken a Fucking táblákon egy ideig, meg nézegetni a Fucking tájat, de csakhamar folytattuk utunkat tovább, mert nincs itt még egy Fucking kocsma sem. A másik felével ellentétben ez az oldala a tábláknak elég szomorú látvány

Majd kisvártatva, nagyjából 630 kilométerre otthonunktól elfoglalhattuk ideiglenes hajlékunkat. Jártunk már három évvel ezelőtt Ausztriában, tehát tudtuk, hogy minden utca olyan, mintha percenként felporszívóznának, és a szállás is ehhez méltó volt. Szégyelltük is magunkat, hogy a reggel fürdött testünkkel összekoszoltuk, amikor beléptünk az ajtón. Sokáig nem nézelődtünk a szálláson, mert döglésre mi alkalmatlanok vagyunk, inkább körbejártuk a környéket, és betértünk enni az egyik helyi egységbe a háromból. Ettünk is drágán egy olyat, hogy kinyílt a panaszkönyv a zsebemben, szerencsére a sörrel nem lehet itt mellélőni.

Másnap reggel megindultunk kirándulni a júliusi napsütésben, bepakoltuk a szükséges dolgokat a hátizsákba, amik a világ legnagyobb jégbarlangjában elkelhetnek. Már napokkal előre ráparáztam az eseményre, mert míg valakinek Freddy Krueger jelenik meg rémálmaiban, addig nekem ez:

Feljutni mással lehetetlen, a szállásunk 600 méteren feküdt, a barlang bejárata pedig 1500 méteren. Egy szakaszt le lehet tudni autóval, de a három évvel ezelőtti ausztriai kiruccanásunkból összefüstöltünk annyi tapasztalatot, hogy tudhassuk, a hegyvidék korlátozottan kompatibilis a Carina játékfékjeivel. Inkább a kisbuszt választottuk, ami direkt ezen útszakaszon ingázik, és fejenként 7 euró a retúrjegy. Kicsit több, mint tíz percig mászik a Merci, majd a leszállást követően húszperces séta következik, már ekkor csodálatos kilátással a balunkon. Ekkor elértük a rettegés fémtestet öltött valóságát... Akinek hasonlóan kifejlett tériszonya van, mint nekem, az tudja, mennyire őrületesen soknak tud tűnni két perc. Sorban állás közben elképzeltem, ahogy élettelen testemet fogják csak kiszedni a 18 személyes kabinból, lábaimat pedig összecsomózva találják a remegéstől. Az asszony javaslatára fülest ragadtam, hogy másik világba kerüljek, beindult a Nirvana, becsuktam a szemeim, és közben azt képzeltem, hogy metrón utazom. Mindenki nagyon élvezte, amikor az út felénél belengett a metró, de én inkább még erősebben fakasztottam vizet a kapaszkodóból. A túlélésem szolgáljon bizonyítékául annak, hogy semmi sem lehetetlen.

Hohenwerfen vára, háttérben valahol a hegyen pedig ott van a jégbarlang

Nem unalmas látvány van velünk, miközben sétálunk fel a barlanghoz

Innen még húszpercnyi hegyvidéki séta következik, és végül elérjük a barlang bejáratát. Ki kell élvezni útközben a látványt, minden pislogásért is kár. Meg lehet úszni egyébként a libegőt, ki lehet váltani egy 90 perces sétával, de az állítólag nem amatőröknek való út, meg nem is lehet kellemes leizzadva bemenni a barlang 0 fokos környezetébe. A magamfajta defektes emberek is inkább válasszák a kétperces reszketést, ezek szerint túlélhető.

Út a barlangba, itt már közel a cél

Sapka, sál, kesztyű, és várhattunk a sorunkra. Mi az első turnusba bekerültünk, és titkon reménykedtem, hogy kapok majd egy lámpát, ami végül összejött. A barlang ugyanis nincs kivilágítva, megtehetnék, de nem akarják, mert a szándék az, hogy aki bemegy, az minél közelebb lehessen ahhoz az élményhez, amit a felfedezők érezhettek. A neten sokan rinyálnak emiatt, de nekem bejön az olajlámpás hangulat. Igazi balfaszoknak nem ajánlott, mert a lámpának van némi súlya, plusz a nyílt lánggal takarosan felgyújthatjuk embertársaink ruháját. Erre a lehetőségre fel is hívta a figyelmet Bernhard, a túravezetőnk. Arra nem, hogy 1400 lépcső vár ránk, de ezt mi már tudtuk előre, és táblák is jelzik a bejáratnál. 700 fel, ugyanennyi le. És az ember általában nem Bernhard, aki ezt nyilván naponta többször is lenyomja, tehát kell az úthoz némi kondi.

Nekem ilyen lámpást adott kezembe az úr Werfenben

Brutális huzattal nyílik a bejárati ajtó, el is alszik ilyenkor a lámpás, de bent már ott áll Bernhard, aki meggyújtja nekünk ismét. Nem is értem, minek kell égnie kint, hisz képtelenség, hogy ezen a szélviharon át égve maradjon. Nagyjából minden hatodik embernél van lámpa, egy csoport olyan harminc fő lehet, úgyhogy sejtelmes fényben haladunk előre a lépcsőkön. Közben csodálhatjuk a mellettünk lévő jégformációkat. Bent nem lehet fotózni, de nagyjából óriási jégzuhatagokat kell elképzelni, amik bevonják a barlang falait egyfajta fedőrétegként. Némely pontokon megállunk, vagy különleges jégformáció miatt, vagy mert valami hatalmas helyre érkeztünk, ami valamiről emlékezetes. Például, hogy az egyik felfedezőnek itt hevernek a hamvai egy urnában, mert azt kérte, hogy itt temessék el, egy 40 méter magas teremben. Szerencsére a neten vannak gyári képek:

A látnivalók környékén a lámpások fényét Bernhard megtoldja egy magnéziumcsík meggyújtásával, ami 1-2 percig erős fényt ad. Közben infókat oszt, először németül, majd angolul. Közben tényleg hideg van, és sajnos a kiépített lépcsők miatt nem érezhetjük át teljesen azt, amit a felfedezők, de nem is akarjuk, én el sem tudom képzelni, hogy tudtak megbirkózni a terepviszonyokkal a vaksötét barlangban. Hogy mennyire nem jut be ide a fény, azt mókából ki is próbáltatják velünk 700 lépcső után egy nagy térben, ahol megkérnek mindenkit, hogy oltsa el a lámpáját. Így ezen túra résztvevői megtudhatják, milyen lehet vaknak lenni. Abba is érdekes belegondolni, hogy ez a hely száz éve fogad látogatókat, és míg manapság három órát kell rászánni, eleinte ez két napba került. Megéri mindenképp a ráfordított pár óra és lábmunka, akit lenyűgöz a természet munkája, semmiképp ne hagyja ki ezt a látványosságot, ha erre jár! Nem is para a sok lépcső, sem az út, simán kibírtuk mi is gond nélkül, pedig egyikünk sem a konditermek hőse. A több, mint 40 kilométernyi barlangjáratból nagyjából 1 kilométerről szól a túra.

A vár udvara

Ha elnézünk a várudvarból a másik irányba

Délután sem feküdtünk, mert majd fekszünk eleget a sírban, hanem felmásztunk a várba. Nálam ugyan tiltólistás látványosság az ilyesmi, mert már eleget láttam és úgy érzem, hogy nem tudnak újat mutatni, de ha már annak a tövében laktunk, megnéztük. Nagyon meredek úton visz felfelé a gyalogút, van ugyan felvonó, de nyugdíj előtt fölösleges használni, mert nem túl hosszú a séta. Van magyar idegenvezetés, mármint egy műanyag kütyüt nyomunk a fülünkhöz és abból szól egy székelyföldinek tűnő hang. Tulajdonképpen túléltem a várlátogatást, és az orkán erejű szélben történő várcsúcs körbesétálását is, ami tényleg konkrét életveszély volt, pláne a gyerekeknek. Pihenésképp madárreptetést nézhettünk a nap végén a várban, ami tényleg nagyon jó programelem. Egyre nagyobb fajok repkednek a fejünk felett pár méterrel, néha őrületes tempóban, és kicsit para, amikor a keselyűk reptetése előtt mindenkit megkérnek, hogy üljön le. Kiscsibéket dobnak fel nekik, azok meg a levegőben kapkodják el őket, néha le is szállnak a nézők közé. Fekete öves állatvédőknek nem biztos, hogy kötelező program, mindenki másnak igen, mert ilyet sem látni minden nap.

Repül a sas, ki tudja, hol áll meg

Másnap igazi borongós időre ébredhettünk, pedig erre a napra terveztük be a kapruni duzzasztógát környékének meglátogatását. A másik probléma akkor fogadott, amikor lábra álltam, és felszisszentem a fájdalomtól, ami a vádlimból áradt. Ezek szerint mégiscsak megérzi az ember a lépcsőket és a hegymenetet, nem kicsit... Meg is mutattam az asszonynak, hogy a tapasztalatok szerint mely pózban nem fájnak a lábaim, és halottnak tettettem magam az ágyban fekve. Az időjárás azt mondta, hogy ne, a testem és a lelkem azt mondta, hogy ne, az asszony meg azt mondta, hogy de. Úgyhogy útra keltünk.

Borongós időben is csodás a táj mindenfelé Németország határánál, sajnos a kép nem feltétlenül adja vissza

Abban azért megegyeztünk, hogy Kaprunba baromság lenne borongós időben menni, azt halasszuk másnapra, amikor napsütést jósolnak. Helyette meglátogattuk ezen a napon a Königssee tavat, a Sasfészekbe pedig csak azért nem mentünk fel, mert három éve már megnéztük, de az is itt van. A rossz emlékei miatt Carina valószínűleg magától kapcsolt volna egy hátramenetet, ha arrafelé vettük volna az irányt, mert ott égett kékre az összes fékbetét. De ha bárki itt a környéken jár, kötelező látnivaló, elképesztő a látvány odafentről, nehéz elképzelni, hogy a gonosz ötletek kipattanását az a látvány sem akadályozta meg.

1834 méter magasan van a Sasfészek, avagy Kehlsteinhaus, avagy Adlerhorst, avagy Hitler kedvenc tartózkodási helye 1938 és 1945 között

A Königssee a Sasfészekből

Most viszont csak kis hajókázást ejtettünk meg a tavon, még ilyen szemerkélő időben is sűrűn járnak a hajók, mert ilyenkor is van nép. Nem mentünk el a tó végéig, a két megállóból az elsőnél kiszálltunk, ez nagyjából félórás út, és azt hittük, hogy mindössze a környező hegyeket lehet útközben szemlélni, de az élet errefelé is szórakoztató tud lenni. Az út feléig hallgattuk a német idegenvezetést, de hiába állt előttem fél méterre a csajszi, így is annyit értettem a mondandóból, mint a semmi. Ám egy sziklafal környékén megállt a hajó, a hölgyemény felhajtotta az egyik lépcsőfokot az immáron nyitott ajtó mellett és sejtelmesen elkezdett kotorászni az üregben. Gondoltam előkap onnan egy horgászbotot és kifogja nekünk a helyi szörnyet, majd bekebelezi a szemünk láttára, esetleg kidobja a leghangosabb utast, de nem, trombitaréz villant meg a borongós fényben. Az anyag valóban trombitát formált, hősnőnk pedig nem volt rest megszólaltatni a nyitott ajtón át a hegy felé.

Ekkor fogtuk fel, hogy a visszhangot demonstrálja, és sajnos nem tudjuk, mit játszott, de a helyiek igen, mert nagyon vigyorogtak. Nekünk már eleve fülig ért a szánk, mert reggel nem hittük volna, hogy pár óra múlva trombitaszót fogunk hallani egy tó közepén ülve a szabadnapos Ursula nővér előadásában, szendvicseket majszoló nyugdíjastenger közepén. A produkció végeztével nagyon jó hangulat kerekedett, előkerült egy sildes sapka a tapsviharban a trombita üregéből, a lány valamit mondott a továbbra is érthetetlen nyelvén, mi pedig rájöttünk, hogy nyilván viccel, ő itt most apró összekalapozását figurázza ki, mintha valami utcai zenész lett volna a tó közepén. El is kacagtuk magunkat az asszonnyal bőségesen, micsoda humor ez a német, haha!
De csak addig volt vicces, amíg nem lett kínos, és valóban elkezdtek aprópénzek csörrenni a sapkában... Csak azért nem süllyedtünk el, mert nem feltétlenül csak magunkra nézve éreztük kínosnak a helyzetet, és mert a hajó is velünk jött volna a mélybe Ursulával együtt, márpedig ő kincs lehet a környéken, bár más hajókról is hallottunk trombitaszót. Közben egyébként ilyen a látvány szerteszét:

Mi nem mentünk el a hajó végállomásáig, csak kábé a tó háromnegyedéig, ahol lehet sétálgatni egy ideig, esős időre ennyi is elég volt

Másnap reggel a lábaimban a hegymenet és lejtmenet-vezérlő izmok továbbra is halottak voltak, de a nap szépen sütött, kellemes 21 fok volt, ideje volt megindulni Kaprunba, a 2000 méter magasban lévő duzzasztógátakhoz. Ez tényleg kihagyhatatlan látványosság, nem feltétlenül az építmények, hanem a környező hegyvidék miatt. Persze az is lenyűgöző, hogy ember képes ilyen medencéket megalkotni, hogy aztán áramot termelhessen magának. A legtöbb víz egyébként pont a Glossglocknerről folyik ide, ahol három éve már jártunk, de persze minden környező hegy részt vesz a vízgyűjtő munkában. A gátakhoz vezető út külön kaland, ide nem lehet felmenni saját autóval, hanem egy ingyenesen használható, sokemeletes parkolóházban lehet leparkolni Kapruntól pár kilométerre. Itt lehet megvenni a belépőt, majd buszokra kell pattanni, amikre gyakorlatilag sosem kell várni. Ez rövid, öt perces mászás után lehajít minket Európa legnagyobb nyitott felvonója mellett, melynek csodás neve van: Lärchwandschrägaufzug.

Fel a Lärchwandschrägaufzug fedélzetére

Ez 1209 méterről visz fel 1640 méterig mindössze 4 perc és 810 méternyi utazás alatt. Brutális nagy felvonó, 185 embert képet szállítani egyszerre, és nem a súly szabja meg a határt. Ezt a liftet a gátak építésekor még teherautók felvitelére is használták, amint az a régi felvételeken látható is. Hatvan tonna a teherbírása (1952-től, előtte jóval kevesebbet bírt), és ezt a dögöt két 30 mm vastag acélsodrony húzza fel a pályán, melyből egy rövid darab ki is van állítva a végállomáson, meg lehet tapizni. Kötelező használni a felvonót, ha fel akarunk jutni a gátakhoz, de nem gond, magamfajta tériszonyos nyomik is nyugodtan használhatják, hisz kvázi a földön halad, mellettünk meg fák vannak. Meg néha mókus szalad mellettünk, ilyenkor 185 ember kacag elérzékenyülve. Ha felértünk, újabb buszozás következik, ezúttal egy hosszabb, nagyjából negyed órás. Szűk alagutakon és még szűkebb utakon keresztül megy a hegymenet, ide biztosan nem vesznek fel kezdő sofőröket. Viszont örömmel vettük észre, hogy egy hölgy is van köztük, visszafelé próbáltam is az ő járatára felülni, de sajna nem jött össze. Felmerülhet a kérdés, hogy ha ez az út vezet csak fel, akkor hogy kerültek oda fel a buszok? A lifttel, hát persze. Valahogy így:

Ha leszálltunk a buszokról, a környező látvány rögtön lenyűgözi a halandót. Szerencse, hogy vannak már fényképezőgépek, máskülönben festő és költő kéne ide egyszerre. Csodálatosak a gátak is, a nagyobbik csaknem 500 méter hosszú és kicsit több, mint 100 méter magas, de a kisebbik is majdnem ilyen adatokkal büszkélkedhet, bár az „csak” 357 méteres. Sajnos az emberiség mégsem lehet felhőtlenül büszke a teljesítményére, mert ez az egész építkezés 1938-ban, a nácik által vette kezdetét, rabszolgamunkára alapozva, és az ő életük nem volt túl értékes. Sokan bele is haltak, az ő emlékükre emeltek itt hatalmas emlékművet.

Jobbra az emlékmű nem kicsi, ahogy itt semmi sem

Az építkezés amúgy nem nagyon haladt, 1945-től állt is két évig, majd 1955-ben nyerte el mai formáját a gátrendszer, azóta üzemel nyélgázon. Ennél a két gátnál lejjebb szintén láthatunk egyet, az nem látogatható, de része a csodás látványnak, hisz mellette is összegyűlt egy tó, amire ráláthatunk. Érdekesség, hogy ennek a víztömegnek a fenekén még ott van a nácik által emelt pár építmény, köztük egy kisebb nyersgát, és a munkatábor egyes maradványai. Elvileg tízévente leengedik az összes vizet, hogy ellenőrizzék a gát állapotát, olyankor láthatóak. Augusztusra telnek meg a víztározók, olyankor lehet a legszebb a látvány, de szerintem sosem lehet okunk panaszra, mutatom a júliusit.

Itt raknak le a buszok, három jön egyszerre fel, és pont akkor indulnak vissza, amikor másik három indul el lentről. Pontosan időzítenek, hogy az úton egy kialakított helyen pont ki tudja egymást kerülni a két konvoj, mert máshol nem férnének el egymás mellett

Igen, néhányan megmásszák a gát oldalát, de a környéken számos más hely is ki van alakítva a profi mászók számára

Ennél feljebb nem mentünk, innen is már elég kicsi a két óriási gát. Vannak hétórás túraútvonalak is a környéken

Fából készült napozóágyak is vannak 2000 méter felett. Sz.. az élet! (Szép)

Órákon át lehet itt sétálgatni, és pulóvert kell vinni, mert hiába tűz a nap, hideg van. Szerencsére hoztunk, naptejet viszont nem. Úgyhogy ha te nem akarsz úgy kinézni, ahogy a nap végére én, mindenképp vigyél. A hideg miatt nem érezni az égés folyamatát, így most napokkal később kiválóan alkalmas vagyok oszló arccal a kisgyerekek ijesztgetésére, de akkor is bőven megérte… Szenzációs látványosság ez, amit ember és természet összehozott. Rendes cipővel is kell készülni, mert lehet túrázgatni a környező vidéken, de nem városi lábaknak megszokott terepen.

Ilyenek a túraútvonalak, sokszor ilyenebbek

Műkaja csomagolása a tengerszint feletti 2100 méteren. Három éve a Grossglockner 2500 méteres magasságában tuti kidurrant volna

Visszatértünk Werfenbe, töménytelen látnivaló égett bele a retinánkba, gondoltuk méltó módon zárjuk le a napot és ismét elmentünk egy étterembe. Borzalmas kajával a belekben, égő pofával, még égőbb fájdalommal a lábakban ébredtünk reggel a szálláson. Kicsekkolást követően azt tettem, amit az öreg autók tulajdonosai szoktak, pláne fáradt szelepszár szimeringekkel, olajszintet ellenőriztem a tovaindulás előtt. Épp kint dohányozgatott egy idős helybéli, aki némán nézte az olajos flakon bontását, nagyon rég nem láthatott ilyet, biztos vissza is sírta miattam a régi szép időket, amikor boldogan szelte a vidéket a Kadettel. Az ember ott segít, ahol tud.

Werfenerhof-ot tudom javasolni, kiváló szálláshely, és itt ettünk egyedül finomat, pláne helyi viszonylatban

Pár órával később már állítottuk a sátrat Olaszországban, Lignano egyik kempingjében. Én nem jártam még homokos tengerparton, de érdekelt, és úgy gondoltuk, hogy a hegyvidék után jól fog esni egy rövid döglés az olasz part környékén, mielőtt hazaindulunk. Vádli és gyomor kedveli ezt. Arcbőr nem.
Itt a másfél nap alatt nem sok említésre méltó dolog történt, és erről az országról már megemlékeztem tavaly. Nehezen bírtuk a semmittevést, de ez az ország továbbra is csodás. Álljon itt csak pár kép, zanzásítva az itt töltött időt:
 Amikor sétálgatsz az utcán

  Amikor műkaja a tengerszint felett másfél méterrel van

 Amikor megkérdezed az egyik pincércsajt pénteken, hogy ma lesz -e a focidöntő

 Amikor kevesebb sört ittál, mint amit a lelked akart, de többet, mint amennyit a tested

 Amikor kimész a strandra reggel hétkor, még a heringek előtt

Két dolog mindenesetre biztos: A homokos tengerpart nem jó, hacsak nincs teflonból a láb. Meg a víz tisztaságát is véleményessé teszi, ha pedig ilyenben akarok fürdőzni, akkor bőven jó a Balaton is, sőt. Egy velős idézettel búcsúznék, amit az egyik cimbi írt, mikor küldtem neki pár képet:
„Megbaszhatja a tenger, mindig megállapítom. Hegyek kellenek nekem.”

Nos, nekem is. A hegyvidék bárhol is legyen, mindig lenyűgöző marad. Rendes nyaraláshoz elkél a pulóver, meg a télikabát. Jövőre remélem folytatása következik.