Mióta harcra kész lett a jármű, nem igazán volt alkalmam tönkretenni. Áprilisban volt egy egész napos móka, meg augusztusban egy fél nap, de ott nem is igazán volt pálya, az csak amolyan kiegészítő csúszkálás volt a találkozóhoz, hogy ilyet is lehessen látniuk a látogatóknak. Tehát nem sok alkalom volt gyakorolni, ezért külön örültem, mikor az egyik sorstárs felvetette, hogy látogassunk ki Brezovára, ahol mindig megállapítom, hogy a piszoárokat két és fél méteres emberekre szabták. Október 23-án mennénk egy kis forradalmi driftelésre, aznap úgyis ráérünk. Az MX-5 klub lesz ott aznap a pályán, de mi még beférhetünk közéjük a vackainkkal, mert ők is, és a pálya üzemeltetői is megengedik. Ennél tökéletesebb már csak akkor lehetett volna a helyzet, ha nekiáll szakadni az eső. És mint tudjuk, ez is megtörtént. Hol egy lottószelvény, amikor szükség volna rá?
Bár mióta nálam van, még nem érte víz az autót, mégis több oka is volt annak, amiért rimánkodtam, hogy essenek le a lóerők az égből. Egyrészt így nem kell nagy tempóval menni, kvázi lelassul az idő, így jobban lehet tanulni. A másik, szintén nagyon nyomós érv, hogy ilyenkor alig fogy a gumi, nem kell állandóan kerekeket cserélgetni. Ami szempont, ha az ember 170 kilométerről megy el valahova. Nem kellemes ennyi utat 16 kerék társaságában megtenni, esőben viszont csak bedobunk kettőt a csomagtartóba, ’sztán jónapot. Mint mindig, most is begyűjtöttem infókat a tapasztaltabbaktól, ők mondták, hogy konkrétan kettő gumi elég egész napra, de azoknak jóknak kell lenniük, és téli gumi a legjobb. A szárazon használt 13-asok ilyenkor használhatatlanok, 14-es kell mindenképp. Nekem az nem volt épp, el kellett mennem a kedvenc kukázós helyemre.
Van négy ekkora alufelnim, elvittem abból kettőt, gondoltam csak akad rájuk valami, bár most a valaminél jobbakat kéne találni. Odaérek, kérdek: szabad –e? Szabad hát. Nekiálltam keresgélni, és mikor éppen meglepetten néztem a gumihalom mellett, megjelent mellettem a góré. Kérdeztem tőle rögvest, ezeknek a Kumho-knak itt mi a gondjuk? Megmértem, 6 mm minta van rajtuk, ránézésre tök hibátlanok. Ő is nézte, hangosan forogtak elméjében a fogaskerekek, nem is érti, hogy mit keresnek ezek a szemétben, alig három évesek a portékák. Aggodalommal néztem a szemét, hogy meglátom –e pörögni bennük a dollárjeleket, de végül szerencsés véget értek a feszült pillanatok: „Hát tökmindegy, tegyük fel oszt jól van!” 1500 forint a két szerelés, gumik ingyé. Még mindig nem értem, hogy miért nem lottózom.
Bedobtam a kis piros, gagyi emelőmet, két kerékért nem cipelem a harminckilóst. Még egy kis túlélőkészlet, hátha, és reggel negyed nyolckor már nyitottam a garázsajtót. Becéloztam a teletankolt autóval az autópályákat, és bár a fővároson keresztül 20 kilométerrel rövidebb lenne az út, inkább kikerültem. Esett az eső, fújt a szél, 90-100 volt mindössze a tempó, nem akartam magamat és az autót is fölöslegesen fárasztani, eljön majd még annak is az ideje. Gyöngyösön megint teletankoltam, mert szükség lesz rá, el kell kerülni, hogy negyedig lemenjen a mutató, ekkor ugyanis hajlamos falsot szívni már a benzinpumpa, amikor ellöttyen a benzin csapatáskor. Egy év alatt most először mértem meg a fogyasztást, ami hét liter környéke lett, tehát a motornak nagy baja nem lehet, az fix. Érkezés után nem sokkal már fel is raktam a játszós kerekeket, amik majd bevezetnek a húsz-harminc literes fogyasztás csodás világába.
Felmentem a pályára megannyi MX-5 társaságában, nekiveselkedtem az első kanyarnak. Ilyenkor nálam leszáll a vörös köd, és ahogy legutóbb sem bírtam magammal, és nagyon felülről tapogattam a korlátokat, úgy most sem volt ez másként. Miután olyan is történt, hogy pár méteren át nem a gazban, hanem a pályán jártam, megállapíthattam roppant szakértelemmel, hogy ha esik az eső, vizes lesz a beton. Tehát lassan kell menni, legalábbis jóval lassabban, mint ami passzol a vörös ködhöz. Úgyhogy némi fűnyírás, vakondkeresés után már kezdett összeállni az egyes kanyarokhoz illő tempó. Volt rá alkalom, mert amikor először mentem fel a pályára, majdnem egy órán keresztül le sem jöttem. A sorstárs sem, akivel ketten trollkodtuk meg kicsit Toyotákkal az MX-5 randit. Bár volt kint két E30 is, ami egyrészt azért örvendetes, mert az ember tíz éve még rengeteg ilyet látott csúszkálni, most meg már csak elvétve, másrészt mókás volt megállapítani, hogy ebben a mezőnyben mennyire hatalmas méretű autók ezek. Sporttársammal később át is ültünk utasként egymás autóiba, hisz úgy még nagyobb a móka. Sajnos MX-5-be elfelejtettem bekunyerálni magam, pedig rendes csávókból álló közösség, tuti vittek volna.
Mindkettőnk autójában 4A-GE van, hát persze
Szerencsére akkor történt meg a legnagyobb bénázásom is, amikor nem voltam egyedül az autóban, konkrétan olyan elemi erővel estem a dzsindzsába, hogy el is süllyedt a jármű a sárban. Mert persze pont azt a pontot szúrtam ki erre a manőverre, ahol a leginkább állt a víz. Épphogy kiröhögtük magunkat a celicás kollégával a helyzeten, mire a két utánunk jövő Mazda rögvest megállt, és már pattantak is ki, hogy segítsenek kitolni a varacskosdisznóba átment autót. Bár nyilván ott is megtettem, de ezúton is köszönöm nekik!
Az utólagosan megtartott eligazítást magamra vettem, és a délelőtt további részében már óvatosabb duhajként vettem észre, amint az olajhőmérő megszűnt működni. Sebaj, nem ment előtte sem 110 fok fölé, olajnyomás rendben lévőnek látszott, úgyhogy tiportam tovább a pedálokat. Ilyen napokon a magamfajta kezdők azért mennek, hogy összekapkodják a zavarosból azokat a pillanatokat, amikor mindig pont úgy kiadja, ahogy szeretnék. Esőben pedig az ember annyi ilyen élményt összegyűjt, hogy alig meri elhinni, egészen felemelő érzés. Az autó ennek éles kontrasztjaként eléggé gyűlölhetett engem, mert a pálya körül néhol elég mély árkok vannak, és párszor akkorát ütöttek a futóművön, hogy attól feljajdultam. Bár persze tudom, minekmentoda.
AE86 Dani is kilátogatott, akinek sajnos már nincsen AE86-osa, csak a nevében marad meg örökre. Ha már kilátogatott, ment két kört az autómmal, ez már csak azért is jó, mert mindig bizonyítékot szolgáltat, hogy az autó tudja a dolgát, csak még én nem. Mikor ő ült mellettem, elkezdte sorolni, hogy miket csinálok rosszul, és felhívta a figyelmem, hogy a bérleti díjban az egész pálya benne foglaltatik, használjam hát ki rendesen. Mármint a betoncsík részét, ne a gazt. Sok tanácsot meg tudtam fogadni, sokat nem, mert bár értem, hogy mit kéne csinálni, csak épp nem vagyok még képes rá. Egyúttal érdekes volt megfigyelni az igazi tehetséget, aki képes rá, hogy a jobb egyből megmondja, hogy az első futómű rosszul van beállítva.
Az egész nap összefoglalva egy képben
Ez a körülmény is tovább fokozza a helyzetet, hogy nem könnyű bánni ezzel az autóval. A szervótlan kormány elképesztő energiákat emészt fel, mintha nem is hasznélnék egy kondigépet, hanem felvinném a tizedikre, aztán vissza az elsőre. Az eleje néha hajlamos csúszni a hátuljával együtt, oda valahogy tapadást kell varázsolni, nemhiába voltak már a Shitgunon tavaly elöl slickek. A kézifékre nagyon rászoktam, annyira, hogy majd le is kell jönnöm róla. De most ezen a napon főként ezt a megindítást gyakoroltam, ki kell építeni ezt a reflexet is, és nagyon örültem neki, hogy kicseréltem még a télen mindkét kézikötelet vadi újra. Hogy mennyire nem lehet unatkozni ebben az autóban, azt az is bizonyítja, hogy vittem két MX-5-ös klubtagot, akik úgy néztek menet közben, mint akik horrort látnak. Hát igen, ők rendes, kifinomult autókban ülnek, tehát míg a paplan alól nézik a tévét a keresztek vetése közben, és még a mézes tea sem löttyen ki a kezükből, addig itt a majomketrecben ádáz küzdelmet kell lezavarni minden körben, más megoldás nincs. Azaz Dani szerint van, és csak én vagyok egy állat. Lehet igaza van, még gondolkodom rajta valamikor, miközben megnagyítózok egy bogarat, és elgáncsolok egy nénit.
Dánielünkről is készült egy ádázul jó kép, miközben bemutatózott a vackommal
Bár az ajánlás szerint hat autó lehetett egyszerre a pályán, itt volt, hogy kilencen is voltunk, és senki nem zavart senkit. Az autókám nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat, pedig legtöbbször 5-8 ezer közt üvöltött a motor, és nem kellett lejönni kereket cserélni. Emiatt egy esős napon tízszer annyit lehet menni, mint egy szárazon. Én konkrétan szinte megállás nélkül nyomattam, néha kiálltam 20 percekre, hogy kicsit pihenjen a technika, de mivel kint meg hideg volt, inkább felmentem újra a pályára. Sokat ért ez a nap, rengeteget tanultam az autó kezeléséről. Mondjuk volt is rá időm és terem, a tér még kevés is volt, nyilván ezért repült sár az autó tetejére.
A nap felénél már hólyagok kerültek a kéziféktől a jobb tenyerembe, és mivel csak a szerelőkesztyű volt nálam, az lett előléptetve Sparconak. Csináltam egy rövid, ám annál rosszabb minőségű videót, amiben szerepet is kaptak.
Délután háromig bírtam energiával, addigra már elfáradtam fizikailag, de főként szellemileg. Megesett, hogy behúztam a kéziféket, aztán úgymaradtam. Mikor már majdnem megállt az autó, akkor kapcsoltam csak, hogy mit is keresek én itt. Megint máskor hirtelen nem tudtam, hogy most rárúgjak –e a kuplungra, beletapossak a gázba, vagy meghúzzam a kézit, és míg ezen morfondíroztam, már neki is álltam felkapálni a környéket. Túl sok az input, túl hosszú egy ilyen nap. Bezzeg a gumik bírták, még mindig volt rajtuk két milliméternyi kicsipkézett minta akkor is, amikor visszaraktam az utcai kerekeket. A benzinből elfogyott háromnegyed tanknyi, a kilométerszámláló szerint pedig 120 kilométert mentem a pályán. Ami nyilván nem annyi, mert elforgott a kerék szinte folyamatosan, úgyhogy a fogyasztást inkább most nem számoljuk ki. Hazafelé ismét tankoltam hát, mielőtt nekiálltam a kétórás zötykölődésnek. Fehérvárra visszaérve nem mehettem egyből haza, még várt rám egy autómosás, úgyhogy előállt az a helyzet, mikor az ember esőben mos autót. Nyolcszáz forint elment a nagynyomásúban, de legalább már nem akarja elgurítani a kocsit egy arra járó ganajtúró.
Hogy megéri –e egy ilyen nap? Feltétlenül. Fájnak a lábaim, megkövült a hátam, zsibbadnak a karjaim, és sebes a tenyerem. Kevésbé lett volna fárasztó kerekeket cserélni, mint egyfolytában autózni. De nem baj, ez egy ilyen hobbi, amit a lelkem legalább annyira imád, mint amennyire a testem utál. Márpedig ez nekem mindörökre meg fog maradni hobbinak, én csak jól akarom magam érezni, nem fogok soha a tökéletes ívekre törekedni. Másnap pedig szenvedek, ezt bele kell kalkulálni. Most viszont újra gatyába kell rázni az autót, mert még ha ki is bírt 340 kilométernyi oda-visszautat, plusz a pályán történő egész napos ámokfutást, lettek bibijei. Fura módon elektromos gondok is, mert útközben vettem észre, hogy nemcsak az olajhőmérő nem megy, hanem a szivargyújtó sem. És hogy a vas se legyen érintetlen, valami új kopogást hallok a futóműből. Meg mintha levegős lenne a fék. Nem baj, ez az autó erre való. Most megcsinálom, hogy legközelebb is szétrúghassam. Ez is egyfajta körforgás, mint maga az élet.
Ahogy a dolgok állnak, az autó jobban bírja a gyűrődést, mint én, úgyhogy neki kell állnom edzeni, mert több évtizedes lemaradásban vagyok tőle. Segond, amennyire tönkretesz, legalább annyira éltet is. Mosolyogva szenvedni pedig jó dolog.