Hajnali 3:50-kor megszólalt az ébresztő a telefonomon. Alig kezdődött még csak el a vasárnap, normális ember ilyenkor épp padlót fog a legmélyebb álmában. De a jelek szerint én nem vagyok normális, ennek megfelelően is érzem magam, amikor kikapcsolom a digitális vekkert. Nem vagyok nagy hétalvó, az én álmaim sekélyek, az ébrenlét felszíne alatt épp csak kicsivel szoktam teleizzadni nyáron a párnám. De most pont tudtam volna még aludni, ezért a kába fej miatt izgulni is elfelejtettem eleinte. Pedig lett volna miért, hisz kalandos pitymallatnak néztem elébe. Autózni készültem egy társasággal, hegyvidéki, kanyargós útra. Ilyenkor, mikor még a fű sem nő.
Szombaton reggel még fogalmam sem volt, hogy ez fog történni velem vasárnap. Egy ismerősöm szórakozottan megkérdeztem, mikor adja ide az W30-as MR2-jét, elvégre megér az pár sort. Erre jelezte, hogy hajnalban pont megy majd bevetésre pár cimbijével, tartsak velük. Ott kaphatok ízelítőt az MR2-ből, ráadásul lesz még két MX-5 NB is, meg egy SL 55 AMG Merci. Kapjam fel a Celicámat, aztán jöjjek. Csakhogy ő tőlem most egy távoli garázsban pihen, körülményes volna hajnalban beszerezni. Kint pedig nem hagyom éjszakára a vadonban, még a végén szétmarja a lakótelepi levegő, az esetlegesen aláhulló, pengeéles esőcseppekről már nem is beszélnék, inkább a kínhalál. Cili tehát kizárva, azaz marad bezárva. Viszont hova is megyünk? Erdei kacskaringók, dimbek-dombok? AE86-ért kiáltanak ezek a körülmények, a bennem szunnyadó, vagy inkább örök kómában lévő Keiichi Tsuchiya sem örülne, ha nem azzal mennék. Még jó, hogy pont van is egy ilyen jármű a közelben. Az jó lesz. Vagy nem, mert még tulajdonképpen sosem mentem vele országúton...
4:40-kor már MR2 hörgés mellett találtam magam a morgó Hacsival, bárcsak én laknék olyan helyen, ahol ilyen kiváló motorhangokra lehet esetlegesen felébredni. Innen indultunk tovább ketten az úti cél felé. Útközben felcsíptünk egy MX-5-tel operáló kollégát, kicsit trécseltünk a parkolóban, majd szemeink alá csaptuk táskáinkat és mentünk tovább. A helyszínhez közeledvén én egy kicsit lemaradtam, mert rossz helyen kanyarodtam le először, és mivel nekem nagyon ismeretlen volt a hely, túl is mentem a találkozó pontján. Úgyhogy mikor perifériából megláttam a csapatot, satuba fogtam a fékeket, visszatolattam egy kanosat, majd stílusosan, füstöt okádó első fékekkel parkoltam le. És mint egy szuperhős, magam mögött a felkelő nap fényével és a füstölgő féktárcsákkal, mentem pacsizni a többiekkel. Nálam első az üdvözlégy, második a féktárcsa, de ők nem bírták ki szó nélkül, aggódtak a gagyi, húszforintosnyi tárcsák miatt, úgyhogy ha nem mentem volna egy hűtőkört, valaki más tette volna meg helyettem.
Mire visszatértem, már mindenkinek a talpa gázpedálra szomjazott. Nem volt ez véletlen, ezért jöttünk, ezért keltünk fel ennyire korán, hisz ekkor rajtunk kívül senki sem járt errefelé. Nem szabadott pazarolni a perceket. Gondoltam azért tartunk mutatóba egyfajta eligazítást, de nem volt ilyen, hisz valószínűleg én voltam az egyedüli újonc. MR2-Hajtó válaszolt kérdésemre, hogy akkor most merre van az előre. A válasz nem volt túl bonyolult, hisz innen le, meg innen fel. Még azért annyi idő akadt, hogy gyorsan pössenjek egyet, és már csak azért is örülök neki, hogy megtettem, mert úgy még nem volt ehhez a művelethez szerencsém, hogy közben egy mennydörgő AMG Merci pörög mögöttem, köddé forralva hátsó malomkerekeit. Igaza is van, hidegen csak a fagyi jó.
Bevackoltam magam a 34 éves kis vackomba, és beálltam a sor végére. Ekkor Falu1 és Falu2 között voltunk félúton. Elindultunk lefelé, és már az első kanyar után magamra maradtam. Hatvanas sebességkorlátozás van errefelé, de mivel mindegyik autónak máshogy csal az órája, hamar szétszéledtünk. Én maradtam a végére, mert nekem túl sokat téved felfelé. Még az út felénél sem jártam, mikor szemből kanyarodott az egyik határpontján száguldó Mazda hatvannal, mögötte a többi résztvevővel. Bakker, ennyire béna volnék? Lepadlóztam a gázt, a mutató kis híján belekarcolt a hatvanegybe, de mindhiába.
Eszeveszett módon élveztem az utat, őrülten vigyorogtam a kanyarvételek közben, de azért nyomasztó is volt, hogy mire Falu2-be értem, majd ott megfordulva vissza a találkozópontig, a többiek már csak hátratett kézzel, unottan körözgettek cipőjük hegyével az aszfalton. Már egymáshoz sem szóltak, aznapra rég kibeszélgették magukat. Kis pihi közben azért mégiscsak ment a koketta, majd az egyik MX-5 hajtója, aki egy nagyon jó pilóta, beült a Hacsiba. Én invitáltam be a sofőrülésbe, nézzen csak körbe a múzeumban. Alighogy bepattant, észvesztő hahotázásba kezdett, ilyet ő még sosem látott, hát a nagyi szőnyege van az ajtón! Az ülés meg akkora, hogy a nappaliban sincs ilyen, a kormány is sugárfertőzést kapott nyilván. Hirtelen a Corolla lett a suli lúzere, minden diák köré sereglett, hogy jól kiröhögjék. Én is dobáltam rá papírgalacsinokat, még jóhogy. De csak addig tartott ez, míg meg nem kértem emberünket, hogy rúgja már fel az alapjáratot az égig. Mire ő feldobta egy kicsit, de attól még egy csecsemő sem gügyögte volna el magát. Ráripakodtam, hogy elég a tréfából, kis híján nyolcezernyi oka van egy padlógázra, ekkor már AMG kolléga is biztatta, így hamarosan ismét hahota töltötte ki a teret, de ezúttal a meglepődött fajtából. Szóltam gyorsan MX-5 kollégának, hogy maradjon ott, ahol van, beülök anyósnak, menjünk már egy kört a Hacsival! Olyan rendesnek tűnt, biztos még nem tudja hol lakik az úristen, ez így nem maradhat. És legalább kiderül, én vagyok -e tényleg ennyire reménytelenül béna. Meg már úgyis ismerjük egymást legalább tizenhat perce.
Megindultunk, és a későbbi beszámolók szerint még az első kanyarból is visszahallatszott a visító röhögésünk. A felkelő nap fényével autentikusan megfestve még jobban énekelt az üvöltő 4A-GE, én pedig elégedetten nyugtáztam magamban, hogy egy újabb embert térített meg ez a vacak. Mint tudjuk, az ember akkor él igazán, amikor félti életét, ebben pedig a jóleső félelem folyamatosan árad szét az emberben még kis tempónál is. A kolléga sem merte nagyon cincálni a bajszát az öreg vacaknak, az olyan, mint pókként belemenni a szexbe egy Fekete özveggyel. Muszáj megőrizni a józan eszünket, az ember inkább megpróbál lelépni az előjáték után, amíg még van esélye rá. Folyamatosan azt érezni, hogy az autó nem árulja el, hol van ez a határ, rád bízza, hogy keresd meg, de ha megtaláltad, akkor véged. Hiába, ami beállítás driftre jó, az máshol elvérzik, ezért lassan, de annál boldogabban értünk vissza a kiindulási pontra. MX-5-Hajtó szerint ezzel minden kavicsot megérezni az úton, egyedül az ülés rugózik. Zokszó nélkül el is hitte, hogy az idefelé vezető úton nagyjából másfél centit kijjebb jött az aranyerem a kiváló minőségű magyar utaktól.
Majd a kolléga vitt egy kört a saját Mazdájával, én pedig elképedtem. Mintha síneken haladna a kocsi, teljesen más dimenzió, mint a Corolla. Itt dől a kasztni, de jóindulatúan, a gumik pedig úgy tapadnak, mintha az aszfalt részei lennének. A kezdeti rettegésem hamar elszállt, szereti az ember jó kezekben tudni magát, és amikor úgy érzi, hogy ez történik, az jó dolog. Így is ezernyi változó van az egyenletben, de látszott, hogy sokadszorra megy végig az úton már, és ezzel azért ki lehet zárni a legjavát a bajoknak. Ha nem mondtam volna még, alapszabály, hogy a saját sávot nem szabad elhagyni, hiába nincs sehol senki. Emberünket egyébként nem fogadná fel Miss Daisy.
A következő megállónál úgy tűnt, hogy eljött az autócserék ideje, én hirtelen MX-5-ben találtam magam, de mögöttünk az AMG sem a tulajdonosának lábától hördült fel. Még életemben nem vezettem ilyen kis mókásnak ígérkező Mazdát, de nem volt idő rákészülni, folyamatos versenyfutásban voltunk a meginduló forgalommal. Rögtön padlógáz, és mire elértük a hatvanat, jöhettek a kanyarok. Kisvártatva rájöttem, hogy ideje elmennem gyónni, mert vétkeztem, sajnálom, hogy ennyi idős koromra jutottam csak el addig, hogy kipróbálhassak egy ilyen autót. Ezentúl mindenkit keblemre ölelek, aki a jövőben a legelrohadtabb példányt is próbálja életben tartani az utolsó vérig. Az 1.8-as motor bár nem olyan lelkes és pörgős, mint a Hacsié, de minimum annyit tud, mint amennyit akar, és ez mindig jó dolog, pláne, hogy van alatta tisztességes futómű is. A sperrdiffit mindig jó kedvében találjuk, és tényleg az van, hogy nem beleülünk, hanem felvesszük az autót. Mivel ennyire kicsi, együtt él velünk, a remek motorhangon kívül a szívverésünk is keresztülmegy a kipufogón, amit a keskeny háttámla továbbít. Csodálatos gép, ha ilyen autóm lenne, én már lehet nem lennék.
Képszakadás, majd az AMG-ben voltam anyós, mellettem MX-5 kolléga. Mármint ülünk egy autóban, amit nem a tulajdonosa vezet, és ha kiegyenesedik a szalagkorlát, akkor össze kell dobnunk az autó árát, de legalább megmaradna a jó viszony. Egy vesével is el lehet éldegélni.
500 lóerő, V8, mi baj lehet? Semmi. Mármint haladtunk szinte ugyanúgy hatvannal, ahogy eddig, de közben beszélgettünk filozófiáról, csillagászatról, csajokról. Néha mintha elsuhant volna a táj, ha pedig hirtelen lelassultunk ötvennyolcra, akkor a hirtelen gázadástól mérgesen felmordult a kocsi, de amúgy nem szokása zavarni a benne ülőket holmi zajjal, vagy veszéllyel. Nagyon más világ, az én ízlésemnek túl steril, erre az útszakaszra pedig túl nagy. De ha producer lennék, és a jelenlévő autók közül kéne egy készülő autós horrorpornóhoz szereplőket válogatnom, csak a Merga jöhetne szóba. Ilyen durván, és mégis kéjesen hörögni semmi nem tud.
Végezetül az MR2 is megvolt, először utasként, majd sofőrként is. Ahogyan a Mazdában, itt is le lett csapva a tető, hisz úgy az igazi. Fura élmény elsőre, hogy a hátunk mögül jön a hang, de imádtam. A kipufogónak nincs sok esélye a hangot tompítani, hisz itt hova kanyarítod a csöveket és dobokat? MR2 kolléga már nagy barátja a kocsinak, kapaszkodok is rendesen hatvannál, és közben semmi nem utal arra, hogy bármi baj történhetne. Nagy móka a tető nélküli élet, és már sajnos figyelmeztettek erre régebben, hogy nem szabad kipróbálni, mert utána kell vennie egy ilyen autót az embernek. Pedig később be kellett látnom, hogy bár tető nélkül tényleg csodás a lét, semmit nem éreztem az autóból, amíg nem ültem a pedálok mögé. Mikor ez megtörtént, megindultam, ahogy én azt gondoltam, majd az első kanyarban szólt az autó, hogy itt máshol van a motor, mint amihez szoktam. Nem dorgált le nagyon, csak lenyúlt egy kéz az égből, és a jobbos kanyarban megcsípte az autó jobb hátulját, amitől az idegesen megmozdult. De megfogják a gumik rendesen, tisztességes futómű van az autóban, és nagyjából tizenöt centire ülünk a talajtól. Ami egyébként nagyon fura élmény, pedig nekem mindkét hobbiautómba úgy kell állítólag beesni. Ahogy a kormányzás is nagyon szokatlan. Szokatlanul jó. A Föld összes országának polgára ilyen határozott, jóindulatú, közvetlen visszajelzésű kormányra vágyik, mint ami ebben van.
Visszaértünk a bázispontra, mert már elkezdett megindulni a forgalom, hamar beértük a többi hatvannal közlekedőt. A nap még épp csak felkelt, de mi már úgy éreztük a minden eresztékünkből folyó adrenalintól, hogy míg másoknak elkezdődött a vasárnapja, nekünk már tulajdonképpen véget is ért. Sosem jönnék máskor, ha nem ennyire ésszel eszetlenkedő társaságba keveredtem volna. Kisvártatva hazaindultunk, én másodmagammal kerülőúton vissza a városunk felé, hisz minek a sietség. Így mentem én összesen 189 kilométert. Közben elmerengtem, hogy míg autózni egyre több embernek csak kínokkal és költségekkel teli kötelezvény, addig nekem bizony a legjobb minőségű ajzószer. És jó tudni, hogy ezzel nem vagyok egyedül.