Azért jó autózni, mert az ember lépten-nyomon belebotlik az övétől eltérő kultúrába. Mondjuk ugyanezért tud rossz is lenni, mert lehet, hogy a hiányával találjuk szemben magunkat. De ezek is elemózsiát tudnak adni az elmének. Volt is min gondolkodnom, mikor a belső tükörben leolvashattam a mögöttem lévő autós kolléga ajkairól az oly sokat és mégis oly keveset mondó „KURVA ANYÁDAT!” kifejezést. De miért is jutott nekem ez a sors?

Szombaton az asszonnyal haladtunk a Karina belében Balatonfüredre, de egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy fél órája jó esetben is már csak araszolunk a nyolcas úton. És bár nagyon utálok egy ácsorgó járműben lenni, hisz annak épp a mobilitás ugye a lényege, mégis békében elbeszélgettük az időt a mátkámmal. A forgalomban engem úgy lehet felismerni, hogy egy Buddha szobor ül a kormány mögött, tényleg nem szokásom magam semmin sem felidegesíteni, nekem az autózás nem egy szükséges rossz, szeretek vezetni, és ilyenkor azt tartom elsődleges feladatomnak, hogy élve odaérjek az úticélomhoz. Körülöttem nincsenek faszfejek, sem hülyekurvák, sem mazsolák, csak a többi ember, akik szintén el akarnak jutni valahova épp. Még ha persze néhány akción el is tudok csodálkozni, de hát biztos én is béna tudok lenni mások szemében. De nekem nem dugó az, ha valahol fél órát kell várni, és az sem az, ha egy lámpánál csak a harmadik zöldnél érek át. Köze van ehhez annak, hogy voltam Moszkvában párszor, onnantól kezdve nekem itthon nincsenek dugók, és az utak is tükörsimák.

Ilyesmi volt a hangulatom akkor is, amikor végül tyúklépésben elhaladtunk a baleset romjai mellett, majd közeledtünk oda, ahol a két sáv leszűkült egyre. Addig is csak itt-ott volt két sáv építkezések miatt, ezért is volt a dugó, a baleset csak egy kicsit tett hozzá. Ahogy a sávszűkülethez értem, egy kisteherautó reménykedve indexelt a másik sávban, araszolgatva. Nem emlékszem a pontos típusra, de egy platós Transit méretű gép volt, tán pont az is. Előttem már vagy harminc autó nem engedte be, és igazából nekem is megfordult a fejemben, hogy nem teszem, de már nagyon vészesen fogyott a sávja, és elkezdte behúzni a kormányt a miénkbe. Én meg ott álltam épp, végül azt gondoltam, hogy jól van, jöjjön be, neki céges az autó, lehet, hogy kamikaze tanfolyamot is végzett, meg aztán ezen a pár méteren nem fog múlni semmi, amit elfoglal előttem. Nem érdekelt a dolog. De a mögöttem lévő a jelek szerint nem így érzett az események iránt.

Felharsant a fehér J Astra kürtje, én pedig el is gondolkodtam egy pillanatra, hogy jó ég, mennyire szánalmas hangja van, a G Astra kürtjében bezzeg még volt anyag... Először azt hittem, hogy a Transitosnak szól, de ez a sejtésem csakhamar szertefoszlott, amikor azt olvastam le a tar fejbúb és a napszemüveg alatt elhelyezkedő szájszervről, hogy „FASZÉR' ENGEDED BE BAZMEG!!!”, úgyhogy kénytelen voltam magamra venni a hangot, melyet a jármű kiadott, nem sokkal később pedig hősünk hangját is. Biztosra ment, hogy eljusson a hallójáratomig a rikács, mert nálam is le volt húzva az ablak, ő pedig a sajátján kihajolva süvöltötte bele a napsütötte levegőbe, hogy:

EZ LEGYEN AZ UTOLSÓ UTAD!!!

Nem tehettem mást, zsigerből elkaccantottam magam, majd közösen tettük ezt a mátkámmal, aki ekkor még nem is tudta, hogy ez nekem, ezáltal nekünk szólt, hisz egy volt az utunk. A helyszín mindenesetre ezentúl azonosítható lesz mindörökké a dús növényzetből, a környékünkön lévő gaztenger azt kívánta, bárcsak páfrány lenne, akkor még jobban élvezhetné az efféle bőséges permetezést. Kisvártatva még tovább fokozódott bennem a vidám szánalom érzése, amikor megláttam a tükörben, hogy ez a kiváló ember desszertként még gondosan artikulálva közli az első bekezdésben olvasható üdvözlégyet. Elmerengtem, hogy vajon ilyenkor mit kéne tenni... Anyázzak vissza? Minek? Finoman érdeklődjek, hogy úgy ennek tulajdonképpen mi értelme is volt? Minek? Azt engedek be, akit akarok, ha úgy gondolom, akár a száztagú cigányzenekart is beengedhetem magam elé, ha éppen arra járnak. De nem azok jártak arra, csak egyetlen autó, ami tényleg jelentéktelen változást okozott, egy apró kavics lett beledobva az óceán közepébe. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki ezen ennyire felhúzza magát, nem is tudtam, hogy az ilyesmi tényleg lehetséges, sosem volt balszerencsém hasonlóhoz, itt vidéken biztos még a fing is illatosabb. De ezek szerint az ilyen emberek köztünk élnek, fújtató orral ülnek a volán mögött, fülükből füstpamacsok szállnak a tetőkárpit felé, és lábujjaikkal kaparják a padlót folyamatosan. A rajzfilmekben az ilyen dühödt bikák fejére szokott esni ilyenkor egy üllő. Bárhogy is, most csak rám zúdította éktelen haragját, én meg röhögtem az egészen, és legalább este a cimbikkel is egymás térdét csapkodhattuk a sztorin, de mi van, ha egy hozzá hasonlóan ideggyenge embert talál meg? Akkor attól lenne dugó egy ideig, mert ezek épp ütik egymást az út közepén? Mármint tényleg úgy érezné, hogy emiatt megéri tettlegességhez folyamodni? Meddig, az első vérig, vagy mi ilyenkor a szabály? Mi lett volna, ha tényleg olyan történik, ahol neki valós kára származik, mondjuk belekoccol hátulról egy nagyi, azzal mit tenne az ilyen? És vajon ő az életrevaló, és én vagyok a balfasz? Vagy épp fordítva? Megannyi nyomasztó kérdés.

Eztán nézegettem a tükörben hébe-hóba hősünket, hisz még nagyjából negyed órát ácsorogtunk. Csalódottan állapíthattam meg, hogy nem hirtelen roham volt ez, kitartóan ment a duzzogás, mintha csak kisgyermek lenne, akit jogtalanul a sarokba állítottak, nem pedig egy felnőtt, aki mellett ráadásul ott ült egy középkorúnak tűnő hölgy is. Sajnálom az ilyen embert, nagyon rossz lehet neki így közlekedni, pláne fekete X5-ös nélkül. Rengeteg ehhez hasonló mértékű energiát pazarolhat el naponta, ha mindezt fel lehetne használni, gondolati szinten sem merülhetne fel Paks II. Mindenképp részvétemet fejezném ki, végtelen türelmet és sok szerencsét kívánnék neki és minden aktuálisan körülötte lévő autóstársnak is. Ez ugyan tegnap történt, de ha már ezen a meghitt alkalmon, május első vasárnapján tudtam sort keríteni az írásra, kihasználnám az alkalmat, és én is viszont üdvözölném ezúton az anyukáját. Azt a jót, és édeset.