Egy ideje már ismét autóval járok munkába. Úgy döntöttem két évvel ezelőtt, hogy megöregedtem, és már ritkán járok kerékpárral. Pedig hajdanán még az emlékezetes pintérsanyai hófúvás napján sem ültem át más autójába, hanem hazatekertem, és fagyott, könnypárás tekintetekkel gondolok az ónos esőben történt bringázásokra is, még mindig megvannak a szöges Nokian W106 gumik valahol.
Viszont elszomorító, hogy bár kezdünk kimászni a világ segge likából, és már valahol a bal parton járunk nyugat felé, de még mindig értetlen nézésre késztet sok kolléga vezetés közben. A vezéreinkre nem szabad számítanunk, ezt magunk közt kell elrendezni, szerintem pár empátiainjekció és féléves intenzív önismereti tréning után már figyelmes autósokká válnának azok is, akik most nagyon nem azok. Kényszerképzetem szerint nem feltétlenül velem van a baj, én tényleg csak azt várom el fajtársaimtól, amit ők is nyugodtan elvárhatnak tőlem. Akinek ezek közül bármelyik inge, vegye már magára, mert unom neki vállfán tartogatni a gondolataimban.

1. Akik kikanyarodnak, hogy bekanyarodhassanak

Ez valamiért elég gyakran történik meg velem. Suhanok szabadon, előttem-mögöttem kihalt a táj. Amikor még épp féktávon kívül vagyok, bekanyarodik a sávba elém egy kedves autós kolléga. Lassan halad, így fékezni vagyok kénytelen, de hát üsse kő, nem lehet mindenki olyan ámokfutó, mint én. Tovább fékez, ekkor már tudom, mi fog következni, így hát rutinszerűen készenlétbe helyezem az agyvérzést. És persze, hogy elkezd villogni az autó valamelyik indexe... Igazi profik ekkor balra kanyarodnak be a következő, kikanyarodásától számított harminc méterre lévő kereszteződésnél, nyilván bónusz pontok járnak azért, ha épp három esküvői menet érkezik szemből, közöttük egy traktoros tüntetés minden résztvevőjével. Miközben várjuk kettecskén, hogy elhaladjanak, azon morfondírozom, emberünk vajon miért nem volt képes megvárni, amíg elhaladok, hogy ne elém, hanem mögém soroljon be, meghosszabbítva a hasznosan leélt életemet? Ha szerencsém van, nem jönnek szemből, és csak lassítanom kell, de átlagban akkor is tíz másodperc elpazarolódik az életemből, és ha évente száz ilyen eset történik meg velem, az már több, mint negyed óra. Sok éve együtt vagyok már a mátkámmal, úgyhogy ennyi idő már elég lenne az utód elkészítésének egy próbájához, így ha rám nem is gondolnak azok, akik kikanyarodnak, hogy bekanyarodhassanak, legalább gondoljanak a gyermekeimre! Mivel biztos sok hozzám hasonló szenved ettől a kikanyarodó népségtől, ha megszűnnének létezni, lenne ám nagy bébibumm. 

2. Teknősbékák

Naponta több temetést is rendezhetnék arcomnak a tenyereimmel, mert bizony ezen faj képviselőiből is nagyon sok van. Ők azok, akik félnek a zöld fénytől, és csak nagy tisztelettel közelítik meg, vagy haladnak el alatta. Amikor bekövetkezik ezen fényjelenség, mindig van több olyan ember, aki csak akkor kezdi el felcsapni a tankönyvet a kuplungpedálnál, és kezdi el keresgélni a váltóbotot maga körül, amikor az előtte lévő autó már húsz méterre eltávolodott tőle. Nem tudom, mire kell nekik ez a rögtönzött felszállópálya, az autóikon rendszerint nincs is szárny. Még csak nem is Jennifer Lopezek állnak a sorokban, hogy érdemes legyen az előttünk lévő seggét nézni a lámpa helyett. Ha nem látunk rá a lámpára, az más, akkor ráér az ember mélázgatni, hisz úgyis lepereg még előttünk az életünk, mire odaérünk. Igen, megesik, hogy az ember elbambul, de itt egyszerűen azokról van szó, akiknek a reakcióidejük ön- és közveszélyes. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hogy csak lámpaváltásokról maradok le emiatt, de nem megy. Az idő pénz, én meg nem vagyok gazdag, és még abból is lenyúlnak apránként a teknősök. Ha ezt sikerül megoldani, akkor még többet tudnék befizetni a birodalmi kincstárba, amiből szerintem éves szinten simán kijönne egy szék valamelyik felújított lelátón. Na jó, inkább megtartanám magamnak és autóalkatrészt vennék belőle.

3. Helyfoglalók

Biztos vagyok benne, hogy megannyi ember bús a Helyfoglalóktól. Ők azok, akik képtelenek, vagy nem is akarnak betalálni a két vonal közé, el sem merem képzelni, hogy nézhet ki a gyerekkori kifestőkönyvük. Sokan taktikából parkolnak így, nehogy valaki nekibassza (szakszó, máshogy még nem hallottam megemlíteni ezt a cselekvést) az ajtót az övének, így inkább elfoglal két helyet. Nos, ennek a problémának a megoldásában szívesen segítenék önkéntes gerillaakciókkal. Szerintem egynapi kajapénzből vehetnék egy ajtót az öreg Carinámra, és a vonalra parkolók mellé állnék. Ezen kamikaze ajtó kinyitása eztán nekifutásból történne, szerencsére ebben a járműben van elég hely hozzá. Az ember nézzen szembe a félelmeivel, így a Helyfoglaló minden óvintézkedése ellenére is megvalósulna a megrettegett nekibaszás, ebből talán rájönne, hogy nincs mit tenni, mindannyian isten kezében vagyunk, úgyhogy eztán talán nem venne el másoktól helyet a félelmei miatt.
Ha pedig csak szimplán béna, akkor ettől motivált lesz a gyakorlásban. Esetleg tájékoztató jelleggel ki lehetne rakni pár óriásplakátot, értesítve őket, hogy nem muszáj elsőre betalálni a helyre, lehet nyugodtan tili-tolizni, amíg el nem fogy a benzin, de ha még ekkor sem jött össze a hibátlan művelet, szívesen odarohanok kézzel tologatni.

4. Autópályatrollok

Ők azok, akik például beállnak a középső sávba, aztán mennek szemellenzős birkaként. A politikához és a focihoz nyilván kellő mértékben értenek, de az már sok nekik, hogy megértsék a jobbra tartási kötelezettség szabályát. Mondhatnánk, hogy akkor menjek a belső sávban, de nem lehet, mert ott meg az önkéntes rendőrök mennek 129 km/h-val. Van ám ennek megoldására javaslatom, és még ingyenes is lenne. Az autópályán lévő tájékoztató felületekre ezt kellene kiírni:

- Külső sávban mennyé!
- Középsőben akkor mennyé, ha a külsőben haladónál gyorsabb vagy, ’sztán mennyé vissza!
- A belső sáv a gyorshajtó köcsögöké!

5. Alkalmatlanok kiszűrése

Ez sok életet megmentene, és kevesebb Xanax is fogyna. Hiába van egy hátam az ejtőernyő részére, meg egy karom azt kinyitni, nem állok neki ejtőernyőzni, mert még lábujjhegyen állva is tériszonyom van. A vezetni tudás is egy készség, ami ugyan fejleszthető, de aki rettegve ül a volán mögé, vagy csak annyira lehet számítani a térlátására, mint hintaló után a lószarra, az ne vezethessen, mert rossz belegondolni, hogy ilyennel találhatom magam szemben az országúton. Az ember a házastársát sem csak egyszer-kétszer vizsgáztatja, hanem alapos teszteknek veti alá, mielőtt jogosítványt ad a közös élethez. Azon is életek múlnak, ezen is, autót vezetni tán veszélyesebb üzem még egy elfelejtett anyósszületésnapnál is. Szerintem elegendő lenne az, hogy egy bizonyos idő elteltével a delikvenst újra le kelljen vizsgáztatni. Ha ugyanakkora, vagy nagyobb szerencsétlen, mint amikor levizsgázott, akkor viszontlátásra. Aki a jogsi letétele után évekig nem vezet, annak úgyis újra meg kell tanulnia, és akkor már ne kamikaze módjára tegye, aki pedig hiába gyakorolt a vizsga óta, az inkább buszozzon. Nem kell mindenkinek jogosítvány, amúgy is egyre kevésbé szégyen, ha nincs.

Biztos van még, amin változtathatnánk, de hirtelen ezek jutottak eszembe. Neked kik keserítik meg a közlekedésed?