Mindenki abból építkezik, amit tud szerezni. Az asztalosnál még a mosdó is fából van, lakatosnál pedig a bili koppan visszhangosat, amikor gyermeke befejezte a folyamatot. Ha ezen a ponton meg kell kérdezned, hogy miként kerül kockasörök tetemeinek tömkelege ahhoz, aki nem sörgyárban dolgozik, ellenben sokat van szerelőaknában, akkor nem vagy felkészülve a válaszra sem…
Demjén Rózsi híján is össze tud jönni 353 doboz viszonylag könnyedén, ha az ember hasonlóan hidratált ismerősökkel rendelkezik, mint mondjuk ő maga, azaz én. Az egyik közülük ráadásul épp házasodni készül. Valószínűleg az vezérelte a nászajándék gondolatát az agyamban, hogy mindenképp valami egyedit szerettem volna adni, elvégre a negyedik aranyszélű étkészlet hülyén néz ki a hetven Brendon utalvány között. Meg aztán emlékeztesse valami örökre, hogy miként is zajlott a létezés éveken át, amikor a szombatjaink nagy részét embriópózban senyvedve az ágyban töltöttük, hogy aztán éjszakára jobban legyünk, de mégis ugyanolyan állapotba kerüljünk vasárnap reggelre.
Miután az alapanyag gyűjtése végül befejeződött – ami egyébként nem volt könnyű, hisz nagyon lelkes emberekkel voltam körülvéve, akik nem bírtak leállni -, már csak el kellett fáradni némi ragasztóért. A pénztárosok valószínűleg már semmin sem lepődnek meg, vagy csak a testüket kapcsolják automata üzemmódba, miközben lelkük szabadon szárnyal, ezért történhetett, hogy több tucat tubus Loctite bepittyentéséért ugyanaz a pókerarcot kaptam, mintha egy zsemlét vettem volna. Eztán egyetlen hozzávaló hiányzott a bútorhoz, az asztallap. Fel is kerestem egy ismerősöm, aki csinált nekem egyet fából. Friss fenyőből készült, és ha ezt olvasván nem fogod a fejed kínodban, akkor jegyezd meg későbbre ezt az információt, hisz a káromon tanulhatsz! A terv összeállt fejben, számolni nem számoltam semmit, majd lesz, ami lesz, elvégre az élet improvizációk tömkelegéből áll, én pedig sosem menekültem előlük. Gondolkodni volt időm, ugyanis azzal kezdtem, hogy az összes dobozról leszedtem a nyitófület. Igen, maradt körmöm a végére is, és nem, nem gondoltam arra, hogy használjak helyette valami eszközt... 
Így nem könnyű felismerni, ezért annyit segítek, hogy ez egy konyha.
Az asztal miatt kivettem egy nap szabadságot is, mert a művésznevem Hűbele Balázs, nem szeretem elaprózni a dolgokat, jobb lenyomni mindent lendületből! Összeragasztottam A4-es lapokból egy akkorát, ami beterítette az asztallapot, felrajzoltam rá a szabásmintát, azokat kivágva egy kis lemezvágó ollóval pedig méretre szabtam a kiterített sörösdobozokat, amiket aztán rögvest fel is ragasztottam az asztallapra, és így tovább. Ha most ebbe belegondoltál és kicsusszant egy halk bazmeg, akkor azért vállalom a felelősséget, ugyanis én is ezt gondoltam a végére, hisz semeddig nem tartott ezt befejezni, ha nem számítjuk azt az egész napot, amit erre fordítottam! Persze előtte azért nem ártott rögzíteni a lábakat sem a laphoz, ezt felülről egy átmenőcsavarral oldottam meg, a láb többi részét megtartotta a Loctite. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy bár később nem látszott, mert úgyis eltakarták a furatokat a sörlapok, én azóta is várom a jól megérdemelt különdíjamat, ami a világ legocsmányabb csavarsüllyesztéséért jár, de még mindig nem érkezett meg…
Csavarsüllyesztés ennél mélyebbre nem süllyedhet.
Az asztal befejezésének ideje viszont elérkezett, a szélét körben még befestettem zöldre, hogy passzoljon Sopronhoz, következhetett a fotel. A dobozokat fejjel lefelé rakosgattam, hogy ha netán kint maradna az esőben, vagy le lenne mosva, ne folyjon beléjük a víz. Magam is meglepődtem ezen a gondolaton, hisz a jövőt illetően általában csak annyira tervezek előre, hogy még memóriával is bírjam, annak híján viszont képtelenség akár hónapokra is megtenni, hisz két hét múlva elfelejteném, minek is álltam neki és mit miért tettem... Végre jöhet egy közhely is: a kivétel erősíti a szabályt!
Aki két Kocka Ladával is rendelkezett életében, az mindenben a derékszöget látja, a biztonság kedvéért én mégis az íróasztalomon kezdtem el egymás mellé pakolgatni a fotel alapjának dobozait, hogy biztosan 90 fokot zárjon be a négy sarok. Az volt a módszer, hogy amikor az egyik dobozt a másik mellé raktam, rögtön közéjük folyattam a pillanatragasztót, ami nevéhez hűen egy pillanat alatt megtartotta annyira, hogy rakhattam mellé a következőt. Amikor az első sorral, úgymond az alappal végeztem, ott is hagytam éjszakára száradni, elvégre az egész napomat dobozsörök maradványaival töltöttem, ideje volt élnem a tévé adta sugárkezeléssel, aztán álmodni valami ragasztómentesen nedveset.
Másnap már nem volt szükségem az asztal nyújtotta derékszög biztonságára, így gondoltam átviszem a rumliszobába az alapot, csak az a baj, hogy ő nem értett ezzel egyet... Mivel a gravitáció több, mint négy és fél milliárd éve állandó, ezért roppant szakértelemmel azonnal felismertem, hogy nem annak a változása miatt nem bírom elemelni, hanem mindössze azzal nem számoltam, hogy amit lefolyatnak, az le is folyik. Esetünkben az asztalig, tehát tulajdonképpen 55 dobozt odaragasztottam egymáson kívül az asztalhoz is... Miután ezt felismervén mókából néha felemeltem az asztalt a dobozokkal, tekertem rajta egyet, így már elengedte, bár az asztallap felületéből némi anyag áthelyeződött a dobozokra. Az asztal egyébként jól van, bár esztétikai okokból kisvártatva muterék garázsában folytatta szolgálatait. Innentől az emeletek pakolgatása már egyszerű volt, néha ugyan pótolni kellett a Loctite készleteket, mert a huncut gyártó a tubus felét levegővel tölti fel, nyilván súlycsökkentés céljából, máskülönben még valami rosszra kéne gondolnom!
Félkész állapotban a rumliszobában. Igen a falat én festettem, nem, már nem láthatnád meg soha egészében, mert ha nő kerül a házhoz, tapéta is előkerül. Szőnyeg nem volt, hisz akkor hogy lehetett volna pl. kerékpárvázat is fényezni a lakásban?
Hátul kötésben raktam az emeleteket a támlánál, tehát kettő egymás mellettivel háromszöget alkotva raktam be a mögötte lévő oszlopot, hogy erősebben tartson. Mire kész lett, egész pofás is lett, a színekkel direkt nem törődve raktam az emeleteket. Az első döbbenet akkor ért, amikor megemeltem, ekkor gyorsan le is mértem, 4.8 kg lett a fotel! Mivel pontosan 261 darab doboz alkotja, így akiről régen sokan másolták a házit, és az első padban ült, akár ki is számolhatja, hogy mennyit nyom egy doboz. A ragasztó mennyiségét meg majd leszámítja belőle az, akinek még vastag szemüvege is volt akkoriban, és 30 évesen még szűz.
A második döbbenet akkor érkezett, amikor kétnapnyi tesztelés után sem esett szét. Így nyugodtan útra kerekedtem és elvittem a 20km-re élő cimbinek ajándékba. Igen, volt meglepődés, örömködés, mert bár nászajándéknak eléggé tré és szokatlan, mégiscsak látszott rajta a belefektetett munka. Így be is lett állítva kerti bútornak, aminek szántam!
És hogy tartós lett –e? Nos, az asztal, amire szinte egy teljes napom ráment, élt pontosan egy hetet… Az asztallap, amit szereztem, annyira nyers volt még, hogy amint elkezdett kiszáradni a napon, megvetemedett, ledobta magáról soproni burkait, a lábak pedig szinte összeértek, mintha fel akarna csípni valamit a földről. Így sajnos hamar kuka lett, és bár kicsit csalódott voltam, de így sem bántam meg hogy megcsináltam, hisz nem az örökkévalóságnak szántam, hanem az ismerősömnek és újdonsült nejének, az arcukra írt örömükért, amit bőven meg is kaptam cserébe az átadáskor...
A fotel viszont bírja a kiképzést. Amennyire tudom, híre ment a környéken, mindenki ki akarta próbálni, még akár Damu Rolandnak is oda lehet adni egy morcosabb hangulatában, akkor sem keletkezne benne semmi kár!
Szerintem pedig nem is kényelmetlen, bár neked bevallom, ha az asztal után egyszer én is vetemednék, ráadásul arra, hogy a Háború és békét elolvassam, akkor nem ezen ülve tenném.
