Nem az a baj, ha az ember fordítva ül a lovon, hanem ha azt sem tudja, melyik az eleje. Már rájöttem, hogy én maga vagyok a ló.
Vannak ugye a csődörök. Erejük teljében lévő, betört, méltóságteljes példányok, izomzatuk miatt olasz éttermekben tán fel sem szolgálnák őket, mert túl sok késbe kerülne a feldolgozásuk. Az ilyen erős, életrevaló példányokból lesznek a fedezőmének, melyeknek hágásától annyi feromon szabadul fel a megtisztelt kancákból, hogy attól szmogriadót kell elrendelni. Na, én most nem ilyen volnék.
Egy csődör vagyok, amelyik békésen vágtázna, de előbb inkább keresett mókából egy rést az istálló két deszkája között, és most beszorult a feje. Vele egy légtérben tartózkodik egy betöretlen, idegbeteg zugmén. Csak ők ketten vannak az istállóban. Zugmén nagyon dühös, mert a legutolsó kancát két hete vitték el kolbásznak. A feszültség sosem maradhat levezetetlen, így hát nyugalomra próbál lelni. Közelít.

Négy hete nem volt beindítva a Rolla, továbbra is csak kotlik a mellső lábai nélkül. De míg ő dologtalanul herézik, én azért foglalkoztam vele az elmúlt hónapban. Legközelebb várhatóan már az összerakásról tudok regélni, de addig is, most megosztanám az ahhoz vezető utat. Legutóbb ugye kiszedtem az elejéből mindent, ami módosításra vagy felújításra szorult. Ezek egy része már hazatalált, a többi még nem. Plusz időközben beszereztem alkatrészeket, amikre majd az összerakáskor szükség lesz.

Pali bácsi magába szívott egy nagyot a nyári levegőből egy szomorú sóhajhoz, majd SZTK keretes szemüvege meg-megmozdult, amint fogai közt a fogpiszkáló lassacskán a szája egyik sarkából a másikba vándorolt. Tudta, hogy eljön majd ez a nap is, de azt azért nem gondolta volna, hogy meg fogja érni. Fáradtan átfutott gondolatai közt, hogy bár ne látná a jelenetet, amint elkerül tőle az ő imádott Swiftje, a második, és egyben utolsó új autója. Csak a kérges férfilélek emelt barikádot a könnyek előtt.

Autós karrierje a mai korban egyhangúnak, unalmasnak mondható, ő mégsem így érezte ezt. Amikor a Merkurnál befizetett a Trabantra, a várakozás hosszú évei háborúnak tűntek: türelem csapott össze az idővel. Így természetesen végül diadalként élte meg, amikor végre ötven éves korában, 1980-ban átvehette a járművet. A győzelem mámorában mellékesnek tűnt, hogy a sárgának rendelt autó egérszürkévé lett, különben is, ki állt neki vitázni a mindenhatókkal, akik osztogatták az autókat? Ha nem lett volna a 601-esnek kereke, akkor Pál a hátán is hazahozta volna. Manapság már nem tudják a népek, hogy az ilyen hosszú várakozás mennyire kialakítja az autóhoz való kötődést már a legelső pillanatban. Ha az idő tényleg pénz volna, akkor a szoci autók Rolls Royce áron keltek el akkoriban. Nem csoda, hogy családtagként voltak kezelve.

Aki az öreg autókat kedveli és hobbiból tart is párat, annak a keze két dologra való: Villáskulcsokat forgatni, és pénztárcát nyitogatni. Az elmúlt hat hétben a mancsom csak az utóbbira volt alkalmas, de mivel már a sebem nagy része begyógyult, úgy döntöttem a minap, hogy talán berhelés is belefér. Ennek az lett az eredménye, hogy egy ideig ismét annyit tárogathatom a bukszám, hogy abba pornónemzetünk jeles képviselőnői is belepirulnának. Mindjárt kiderül, hogy miért.

Nem vagyok egy mama kedvence, így viszonylag jelentősnek mondható karrier áll mögöttem a hányás terén. Van persze különbség aközött, hogy az alkohol birizgálja tollként a gigánkat, vagy pedig egy driftautóban ülünk, ami éppen megveszett módon veti a kereszteket, de a szervezetünk nem tagadhatja meg önmagát. Így amikor hirtelen elkezdett összegyűlni számban a nyál, aggódva tekintettem balomon a mit sem sejtő Danira, aki éppen minden idegszálával azon volt, hogy minél nagyobb szögben terelje végig az üvöltő autót a kanyarokon. Most zavarjam meg azzal, hogy kitapétázom belülről az autóját alig használt leveles tésztával?

Úgy alakult, hogy ráérek összefoglalni, mi történt a gépparkkal az elmúlt időszakban. A jobb kezem két héttel ezelőtt használhatatlanná vált, így azóta semmit nem tudtam művelni berhelés frontján, viszont annál inkább ráértem merengeni.

Van, amikor a dolgok egy apró kiegészítőtől lesznek számunkra tökéletesek. Én például mindig tisztelettel néztem ezt a Corollát a céges parkolóban hét évig, de nem éreztem úgy, hogy ez az emberiség egyik legjobb teremtménye volna. Most már tudom, ez azért volt, mert nem az én nevem szerepelt a forgalmijában. Bele kellett íratnom.

Egy ideje már ismét autóval járok munkába. Úgy döntöttem két évvel ezelőtt, hogy megöregedtem, és már ritkán járok kerékpárral. Pedig hajdanán még az emlékezetes pintérsanyai hófúvás napján sem ültem át más autójába, hanem hazatekertem, és fagyott, könnypárás tekintetekkel gondolok az ónos esőben történt bringázásokra is, még mindig megvannak a szöges Nokian W106 gumik valahol.
Viszont elszomorító, hogy bár kezdünk kimászni a világ segge likából, és már valahol a bal parton járunk nyugat felé, de még mindig értetlen nézésre késztet sok kolléga vezetés közben. A vezéreinkre nem szabad számítanunk, ezt magunk közt kell elrendezni, szerintem pár empátiainjekció és féléves intenzív önismereti tréning után már figyelmes autósokká válnának azok is, akik most nagyon nem azok. Kényszerképzetem szerint nem feltétlenül velem van a baj, én tényleg csak azt várom el fajtársaimtól, amit ők is nyugodtan elvárhatnak tőlem. Akinek ezek közül bármelyik inge, vegye már magára, mert unom neki vállfán tartogatni a gondolataimban.

Lemerült aggyal, semmitmondó gondolataimba merülve ücsörögtem a tévé előtt este, mikor is nyünnyögött egyet a telefonom. Stump András hívott meg egy drift edzésre Kiskunlacházára, ha van kedvem, menjek. Örültem neki, az indok egyszerű: Lehetőség >= Kedv. Nagyon régóta odavagyok a műfajért, jelen voltam Kecskeméten a 2006-os első versenyen, minden SLD rendezvényen, hisz nincs látványosabb dolog, amit autóval lehet művelni autósport címén. Az utóbbi években kicsit eltávolodtunk egymástól, de agyam sarkában a drift továbbra is Mona Lisaként mosolyog az órával mért körökre, itt csak a művészi értékek számítanak, és épp a tét nélküli edzések azok, amikor mosoly helyett hangosan röhög. Ott volt a helyem.

Tizenhat évvel ezelőtt a cimbim kispókjában töfögtünk a strand felé, mikor is bevágott elénk egy Bálna, a haver pedig vakmerő módon ráfeküdt a gyárilag beszerelt szilveszteri dudára. Valószínűleg a komikus hang mentette meg életünket, mert düh helyett szánalmat sugárzó mosoly került a kopasz fejekre. Eddig mindössze ennyi közöm volt a 90-es évek luxusautóihoz, és azok tulajdonosaihoz.
Péter nem vállalkozói igazolvánnyal borotválja fejét, ő gyárilag ilyen, és neki barátságos mosoly van arcán, amikor az autós bőrkesztyűben lévő keze leállítja a tizenkét hengert egy tatabányai parkolóban. És bár a hetesről szóló mesém főhőse az előző generációhoz tartozott, mégis kicsit úgy érzem, mintha egy kitalált jármű állna most előttem. Ami, mint kisvártatva kiderült, igaz is, ilyen autó ugyanis gyárilag nem létezik. Két példány legjobb alkatrészeinek felhasználásával lett összerakva, a tulaj így elkészítette magának azt a verziót, olyan felszereltséggel, ami neki a legjobban tetszik.