Mindenki abból építkezik, amit tud szerezni. Az asztalosnál még a mosdó is fából van, lakatosnál pedig a bili koppan visszhangosat, amikor gyermeke befejezte a folyamatot. Ha ezen a ponton meg kell kérdezned, hogy miként kerül kockasörök tetemeinek tömkelege ahhoz, aki nem sörgyárban dolgozik, ellenben sokat van szerelőaknában, akkor nem vagy felkészülve a válaszra sem…
Demjén Rózsi híján is össze tud jönni 353 doboz viszonylag könnyedén, ha az ember hasonlóan hidratált ismerősökkel rendelkezik, mint mondjuk ő maga, azaz én. Az egyik közülük ráadásul épp házasodni készül. Valószínűleg az vezérelte a nászajándék gondolatát az agyamban, hogy mindenképp valami egyedit szerettem volna adni, elvégre a negyedik aranyszélű étkészlet hülyén néz ki a hetven Brendon utalvány között. Meg aztán emlékeztesse valami örökre, hogy miként is zajlott a létezés éveken át, amikor a szombatjaink nagy részét embriópózban senyvedve az ágyban töltöttük, hogy aztán éjszakára jobban legyünk, de mégis ugyanolyan állapotba kerüljünk vasárnap reggelre.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor átvettek Németország egyik vidéki szalonjában. Pillanatig sem gondoltam, hogy rossz helyre fogok kerülni, fajtámat a luxushangulat lengi körbe, és emiatt nem akárkit illetek meg. Különösen így volt ez 1986-ban, amikor megszülettem.
Gazdám egy ötvenes éveiben járó úr volt, és már az első napon megtisztelt azzal, hogy hozzám illő öltözetben fizetett ki, egy méregdrága fekete öltönyben. Mint később kiderült, nemcsak miattam történt ez, elvégre egy gyárigazgató nem járhat akármiben. Sem akármivel, ezért választott engem, rengeteg extrával felszerelve, a legnagyobb motorral, ami csak lehetséges volt: 5000ccm, V12.
Igen, nem volt neki nagy, ezt már az első napon megtudtam, amikor felavatott a nejével. Utána soha többé nem tett ilyet, legalábbis ami a kedves feleségét illeti. Ilyen alkalmakkor szemérmesen elsötétítettem a belső tükrömet – drága opció volt akkoriban -, és észrevétlenül egy kicsit előrébb húztam az első elektromosan állítható üléseket, hogy jobban elférjenek hátul. A virágcsokroknak, melyeket ilyenkor a hölgyek kaptak, így is bőven jutott még elöl hely. Talpig úriember volt, mindig szépen beszélt, kínos gondossággal ápolt körmét sosem érhette piszok, ennek megfelelően bánt velem is. Kizárólag márkaszervizbe jártam, a legnagyobb szakértők szakértettek még egy sima olajcserénél is, szerviz végeztével pedig csak a belső takarítás és testem külső kényeztetése órákig tartott, amit mindig kézzel végeztetett el. Sok időt töltöttünk együtt naponta, rengeteg autópályát bejártunk, sosem hagytam cserben, becsültük egymást a megbízhatóságunkért, hűvös eleganciánkért és a tiszteletet parancsoló fellépésünkért, magabiztos erélyessége kiválóan passzolt a 300 lóerőhöz. Sajnos az élet nem olyan kiszámítható nyugalommal zajlott, ahogyan mi tettük…

A kép 2013 augusztusában készült, akkor a rajta látható 300 ló és a hajtóik átlagéletkora 43.75 év volt, ami azóta bizony csak tovább növekedett... Ugyanis Dénes bácsi idén fogja betölteni a 94. életévét. Néha beszélünk telefonon, így tudom, hogy még mindig a gyári fékbetéteket koptatja az autójában!
Mivel nem hinném, hogy ez az egész gyakori esemény öreg sportautós körökben, ezért gondoltam elmesélem, hogyan is történt első találkozásunk 2011-ben:

Leemelem a benzinstukkert a kötelező „nem, köszönöm, megoldom” rigmust követően és teszem a nagyobb fogyasztású autók tulajainak gyakori kötelességét, etetem az autóm. A kutas nem tágít, minket méreget a szeme sarkából. Kiböki:
- Ezt faterod szokta használni, ugye?
Megtámad az emlék, amint édesapám több mint két évvel ezelőtt fél órán keresztül fröcsögő nyállal ad hangot értetlenségének, amikor megtudja, milyen autóra készülök lecserélni a hibátlan, törésmentes fiatal Renault-t, amit akkoriban használtam. Utána valószínűleg rohant hibajavítót vásárolni és gondosan befedte vele a nevem a végrendeletében. Nem, nem bírom elképzelni, ahogy vezeti, főleg a tudtom nélkül. Miközben így elméláztam, valószínűleg úgy nézhettem a dolgozóra, mint aki még sosem látott embert és ezért biztos, ami biztos, meg akarom ölni, emiatt rögtön rájött, hogy tévedett. Engem viszont elgondolkodtatott. Ritka ez a típus, már mindet összetörték vagy elrohasztották, az évek alatt csak 4 másikkal találkoztam, de egyik sem volt az enyémhez hasonló állapotban, amelyik épp nem egy kertben rohadt, ott a gondoskodás látványosan kimerült a gazdaságos olajban, azt is valószínűleg évekig köpülik sárrá a szorgalmas hajtókarok. De a kutas határozottan állítja, hogy van egy ugyanilyen minőségű a városban, még a színe is ugyanez.

Most, hogy esett egy kis hó, én pedig másnapos vagyok, eszembe jutott egy sztori, ami hat évvel ezelőtt történt és íródott. Igen, nekem is megvolt a Ladázós-hójárós-pénzszórós szakasz az életemben, és bár már kihevertem, mindig jóleső érzés visszagondolni rá. A konkrét történet főszereplője Kocka Laja, az egyébként meglepően megbízhatónak bizonyult korrózióeleség.



Megfigyeléseim alapján van pár alfaj az autóépítők között.

1. Van sok lóvé, így vagy megveszi készen a gépegységet, vagy megbíz valakit, hogy készítse el neki 1-2 év alatt, pénztől függően akár gyorsabban is persze. Aztán nekiáll hajtani, és az építő a saját szervizese lesz.
2. Kevés lóvé, de van szakértelem, ezért olcsón kihozza a dolgokból a jót, nem kapkod, kivárja a jó üzlet lehetőségét mind alkatrész ügyben, mind a jó alap kiválasztasánál, ezért boldogan kocsit hajt, amikor ideje és pénze engedi, míg meg nem hal.
3. Lóvé nincs, szakértelem nyomokban esetleg, de lelkesedés annál inkább tengernyi, ezért össze-vissza megvesz mindent, kapkod eszetlenül, minden rögtön kell. És a csináld magad mozgalom résztvevője. Népiesen szólva, ők a balfaszok.

Lóvém nincs, nem vagyok autószerelő, de nagyon lelkes vagyok, így talán mondanom sem kell, hogy én hova tartozok. Ezt valószínűleg bizonyítani is fogom az elkövetkező percekben.

Számtalan okunk lehet rá, hogy kivegyük autónk első futóművét. Például nincs csajunk, de mégis férfinak akarjuk érezni magunkat, ronda a csajunk, de mégis férfinak akarjuk érezni magunkat, vagy jó a csajunk és férfinak is érezzük magunkat, de az efféle hobbi már a tőle függő időszámításunk előtt is megvolt.
Én szerencsére az utóbbi állapottal vagyok megáldva, vegyítve azzal, hogy 6 éve megvan egy immár 28 éves, Cecília nevű hobbiautóm, aki ez idő tájt rendszerint már téli álmát alussza. Én pedig ilyenkor kezdem el bántani, hisz tavaszig úgysem használom, télire ott van ringatózni a hintóm. Tavaly féknyergek felújítása volt porondon a barlangban, most pedig a futómű következik, toronycsapágyak és az összes szilent cseréje a menü, bónuszként pedig a rugók várhatóan Eibach névre fognak hallgatni, mikor a gépegység meglátja az árnyékát tavasszal.
Szerelésügyi vakrepülésre készültem fel, amely utazás megszakadt csavarokkal és ugyanilyen állapotú szívemmel érhet véget, na de mire való a bátorság?

Retkes Lidlis szatyor nem teljesen praktikus a szerszámok tárolására. Én már csak tudom, több évnyi szerencsétlenkedés árán vásároltam meg ezt a tudást. Nem élet az ilyen, megoldás kell. Szerszámtartót venni tilos, hisz azt hüvelykujj nélkül is lehetne, de akkor minek van belőle kettő is a testemen?