A garázsban javában zajlik a futóművészet, és mivel már hetek óta alulról nézegetem a Cecíliámat, gyakran eszembe jut, hogy mennyi minden múlik azon a pár vaspálcika, kaucsukszármazék, és néhány ormótlan fémkrumpli elegyén, amit futóműnek nevezünk. Nemcsak a vigyorgás szélességére, hanem még az időre is hatással tudnak lenni! Egészen pontosan a köridőre, innen pedig el is jutottunk a pályázáshoz. Olyan pályához, aminek az eleje és a vége egymásba harap. Gondoltam szóba hozom addig, amíg a szerelős poszt el nem készül, hátha valaki rákíván a dologra, így tavaszi szezon kezdetéig akár van is még ideje felkészíteni autóját!
Nem sokszor volt ilyesmiben részem, de mivel az első mindig emlékezetes, és mindent csak elkezdeni nehéz, gondoltam megosztom tapasztalataimat, hogy kedvet kapjon az is hozzá, aki még sosem tette próbára magát és autóját kulturált körülmények között. Nem, az nem az, amikor a teszkó előtti kanyar előtt visszagangolnak kettőt, hogy az erőforrás kétjegyű ménese a tízéves gumi sikításán és a kidörrenő repedt fazék hangján keresztül tudassa a mellette kanyarodó nyugdíjassal, hogy neki a legkeményebb a brácsája. Milyen kár, hogy senkit nem érdekel. Ha pedig netán megcsúszik a képzelt versenyautó, akkor kezdődik a kalácsfonás a kormányon, mire pedig már a saját karjaira is csomót kötött, a nyugdíjas Suzukijának színe már rá is került emberünk gépének kasztnijára… És ettől bizony nem lesz meg a Juli.
Ennél sokkal okosabb módi, ha ellátogatunk egy versenypályára, ahol valószínűleg szintén nem fognak lányok tömkelegei elcsúszni tőlünk a lábukon lecsorgótól, viszont szánalmas, megvető pillantásokkal sem fogunk találkozni, hisz ott és azt tesszük, ahol és amit kell. Mint a nagyok.