- De most miért nem jössz ki onnan? - Kérdezte ingerülten az amatőr hobbiszerelő a Csavart.
- Megértem, hogy most nyugtalan vagy, mert végignéztem, ahogy több, mint másfél óra munkája árán jutottál el hozzám és én vagyok az utolsó lépés a célod eléréséhez, de nem vagyok hajlandó megmozdulni sem.
Eközben Berhelőnek homlokán elindult egy újabb izzadtságcsepp, ami megannyi társához hasonlóan olajfilmen keresztül jutott el az útját elterelő szemöldökig.
- Vettem észre, te szemét. De hogy lehetsz ilyen lelketlen? A haverodhoz is alig fértem hozzá, de legalább kijött, még ha utána a fogamon is koccant estében. Ő megúszta három bazmeggel, de ha téged kiveszlek, esküszöm, hogy megízleled a flexet!
A Csavar hiába volt szorult helyzetben, megcsillantotta fejét a lámpafényben és csak szemtelenül elmosolyodott.

A sofőrülés halkan nyiszog, miközben vesekövet zúz a kemény futómű. A bal elektromos ablak leengedéskor zörög, a jobboldali meg nyöszörög. Fék nincs, ABS nincs, légzsák nincs, légkondi eggyel kevesebb van benne, mint amennyi kéne, a fényszórók erejétől pedig elszégyellik magukat a fotonok. De ez szerelem, abban pedig mindent szabad, az sem számít, ha öl, butít és nyomorba dönt, engem immár 6 éve, amióta nem közlekedek, hanem járok vele. Lássuk hát tételesen.

1997-ben születtem Magyarországon, Szentgotthárdon. Itt láttak napvilágot ekkor az Astrák tömkelegei, de közülük 938 példány bizony különbözött a többitől. Nemcsak megjelenésben, hanem műszaki tartalomban is. Masszívabb, némileg emelt futómű, állítólag picit erősebb 1.6-os motor – 75 helyett 82LE -, és olyan strapabíró felnik, amik eredetileg nem járhattak volna a pórnép által megvásárolható 1.6-os példányokhoz. Az állam ekkor még kevésbé volt együttműködő a zsiványokkal, így többet megadott az őket üldöző szerveknek. Egyedi RB rendszámokkal (Rendőr Bácsi?), ahogy illik, manapság ez már lehetetlen lenne, hisz csak bérelt kocsik léteznek. Igen, mi voltunk az utolsó igazi rendőrautók, amiket még célirányosan annak is gyártottak, és a rendőrség tulajdonai lettek. A magyar Ford Crown Victoria!
Ennek megfelelően vettek birtokba minket. Nagy volt a boldogság, főleg a Ladákon szolgált emberek fogadtak kitörő örömmel minket. Az azokban lévő szalmazsákokhoz képest valóban jobb üléseink voltak, a kormányt is kevésbé pukicsalogató erővel lehetett tekergetni. Élvezte ezt az akkori páros is, akikhez én kerültem szolgálni, az alkatuk miatt csak Stannak és Pannak hívtam őket. Elvileg a kuplungom is erősebb volt, mint a széria példányoké, valószínűleg ezt próbálgatta Pan, mikor kaján vigyorral az arcán már az első héten megpróbált elindulni hármasban. Négyesben. Ötösben… Egyébként sikerült gond nélkül. A kézifék is kiválóan működött néha menet közben unalmas éjszakákon, ezt Stan kedvelte leellenőrizni. Mindezen mókák ellenére vigyáztak rám, kollégák voltunk, tulajdonképpen így alkottunk egy csapatot, mi hárman.

Már megint madárszar éktelenkedik a motorháztetőn… Ernő nemrég vette középkategóriás autóját, így a lépcsőházból kilépve, és ezt meglátva úgy érzi, hogy az a rohadék szárnyas egyenesen a lelkébe csinált. Majd hazafelé lemosatja, természetesen kézimosóban, de most sietnie kell a 30 kilométerre lévő munkahelyére.
Az utcán parkol, hisz az új autó mellé nem futja még garázsra is, elvégre nehéz időket élünk, valahol meg kell fogni a forintot. A biztonság kedvéért ravasz módon két helyet szokott elfoglalni, hogy a sok panelcsősz nehogy nekinyithassa a szarjaik ajtaját, leverve az ő autójáról a friss dukkót. Beül, elfordítja a kulcsot, a nagyáruházi gázolaj pedig rögvest heves kelepelésre készteti a dízelmotort. Természetesen azt vett, hisz a fogyasztás szent dolog, jól tudja, hogy kollégái a háta mögött decihuszárnak hívják, de nyilván irigységből teszi ezt a sok lúzer… Ezerötszáznál váltogatva megindul, ötvennél jöhet is az ötös, hisz elhúzza nyomatékból. De mi a faszt indexel ez a köcsög, miért pont elé akar bejönni, amikor neki sietnie kéne? Esze belesajdul a hengerekben felrobbanó pénz gondolatába, de sajnos most a szíve diktál, itt elvekről van szó, így visszavált, a motor hidegen felpörög, hogy nehogy bevághassanak elé. Különben is, csak egy hülye szuzukis, az meg egy külön állatfaj!

Hol is hagytam abba? Például a főiskola felénél. Kétszer. De ne piszkáljuk a régmúlt csontvázait, ők maradjanak csak a szekrényben, mi pedig inkább maradjunk a közelmúltnál!
Azóta bizony belekerült a kiszedett első futómű lengőkarjaiba 130km, ugyanis postafordultával oldottam meg a szilentek cseréjét. Amik pedig általam is cserélhetőek voltak, azokból megvettem Toyotáéktól a gyárit, sok pénzért… De ha az előzőek majdnem három évtizedig bírták, akkor tán megéri megvenni őket, maximum majd újabb harminc év múlva kicserélem őket ismét. Az összerakás viszonylag rutinszerűen ment, elég ritkán kellett átkokat szórnom, de akkor is persze megérdemelte a vén ribi. A gyári rugók helyére már az Eibach nevűeket raktam vissza, amikkel nem sokat, talán csak két centit fog lejjebb kerülni az autó, tehát a cél nem az, hogy ismét kamasznak érezhessem magam. Bárhogy is, a futómű felújítása olyan, mint egy doboz sör, ha nekiálltunk, képtelenség félbehagyni! Így hát csak annyi ideig volt ki a négy kereke, amíg megfordultam vele és visszaálltam a garázsba, következhetett a hátsó futó. Mivel ott erőteljesebben pukicsalogató csavarlazításokra számítottam, pár nap alatt pedig a saját karomat nem tudnám jelentősen nagyobb erővel felruházni, ezért gondoltam csalok, és szerzek egy másik erőkart. Muterék már régóta a gyűjtögető korban vannak, ezért meglátogattam őket, ott nyilván akad egy szeletnyi jópofa gázcső. Bölcs módon gyalog közelítettem meg a bázisukat, kisvártatva kicsit szédülve pedig máris a koromfekete éjszakában hegedültem egy kétméteres vascsövön, leszelve belőle egy nagyjából méteres darabkát. Mivel ezzel párt alkotva mentem haza, a másfél kilométeres hazaút nem épp a megszokott minőségben telt. A szédelgés viszonylag megszokott, de általában nem gázcsővel szoktam sétálgatni… Járdán haladva így esélytelen volt szemezgetni a szembejövő csajokkal, zebránál pedig már szokatlanul nagy távról átengedtek az autósok.

Nos, gondoltam ma estére megosztok életemből egy kis igaz mesét, melynek végén megállapíthatjuk, hogy mindig az élet marad a legnagyobb mókamester!
Ez itt a képen a kis Celicám gyári szervizkönyve, amit kaptam az autóval együtt, rávezetve írással pedig az első tulaj olasz hangzású neve, aki egy Svájci szalonból megvette 1987-ben.
Merengtem egy sort, amikor hozzám került az autó, hogy annó ez nagyon drága szerkezet lehetett, biztos nem csóró hülyegyerek vette meg, hanem egy akkor valószínűleg legalább 35 éves figura, természetesen hibátlan ízléssel megáldva. Szerepel a könyvben a tulaj címe is, én pedig meggugliztam az online svájci telefonkönyvben emberünk nevét és lám, egyetlen találat volt rá, a szervizkönyvben található címre szólt. Több sem kellett nekem, 2010 nyarán tollat és nyomtatót ragadtam, postára került pár sornyi írás angolul az elérhetőségeimmel együtt, plusz néhány fénykép az exautójáról, amit 1993-ban adott el a mi országunkba, kettő tulajjal később pedig nálam kötött ki. Hátha disziza bigining of ö bjutiful frencsip, ki tudja?

A garázsban javában zajlik a futóművészet, és mivel már hetek óta alulról nézegetem a Cecíliámat, gyakran eszembe jut, hogy mennyi minden múlik azon a pár vaspálcika, kaucsukszármazék, és néhány ormótlan fémkrumpli elegyén, amit futóműnek nevezünk. Nemcsak a vigyorgás szélességére, hanem még az időre is hatással tudnak lenni! Egészen pontosan a köridőre, innen pedig el is jutottunk a pályázáshoz. Olyan pályához, aminek az eleje és a vége egymásba harap. Gondoltam szóba hozom addig, amíg a szerelős poszt el nem készül, hátha valaki rákíván a dologra, így tavaszi szezon kezdetéig akár van is még ideje felkészíteni autóját!
Nem sokszor volt ilyesmiben részem, de mivel az első mindig emlékezetes, és mindent csak elkezdeni nehéz, gondoltam megosztom tapasztalataimat, hogy kedvet kapjon az is hozzá, aki még sosem tette próbára magát és autóját kulturált körülmények között. Nem, az nem az, amikor a teszkó előtti kanyar előtt visszagangolnak kettőt, hogy az erőforrás kétjegyű ménese a tízéves gumi sikításán és a kidörrenő repedt fazék hangján keresztül tudassa a mellette kanyarodó nyugdíjassal, hogy neki a legkeményebb a brácsája. Milyen kár, hogy senkit nem érdekel. Ha pedig netán megcsúszik a képzelt versenyautó, akkor kezdődik a kalácsfonás a kormányon, mire pedig már a saját karjaira is csomót kötött, a nyugdíjas Suzukijának színe már rá is került emberünk gépének kasztnijára… És ettől bizony nem lesz meg a Juli.
Ennél sokkal okosabb módi, ha ellátogatunk egy versenypályára, ahol valószínűleg szintén nem fognak lányok tömkelegei elcsúszni tőlünk a lábukon lecsorgótól, viszont szánalmas, megvető pillantásokkal sem fogunk találkozni, hisz ott és azt tesszük, ahol és amit kell. Mint a nagyok.

Rút vagyok. Már akkor feltűnt ez, amikor 1985-ben a Japán gyártósoron az ifjú Keiko meghúzta az utolsó csavarom, rám tette a papírt a Svájci végállomással és megláttam magam az üzem végén lévő ablakban. Jesszus, még a színem is csak egy unalmas fehér… Sok ezer kilométer hajón és tréleren való utazgatást követően megpróbáltam leolvasni gazdám arcáról, hogy vajon miért vett meg pont egy ilyen reménytelenül érdektelen járművet. Nem láttam semmi árulkodót a 40 év alatt kialakult arcvonásain, de hát nem is vártam, hogy örömkönnyekben fogok megfürödni, elvégre nincs bennem semmi, ami kívánatossá tehetne, még egy nyamvadt bukólámpám sincs, mert Levin vagyok. Egy jól eltalált bálnafing Föld körüli pályára repítené 950 kilós testem, papírvékony kasztnim a biztonságnak még csak az illúzióját sem kelti, kicsi gombkerekeimen egyensúlyozok a ballonos gumikon, a belterem pedig minden erővel megpróbálja alulmúlni a külsőm. Az utcán átnéztek rajtam, soha nem vett észre senki. Szervokormány nincs, rádió nincs, ABS, légkondi és egyéb úri huncutságok sincsenek, de legalább hely sincs. Zaj, az van.
Szívem ugyanis egy 1.6-os 4A-GE nevezetű motor két vezérműtengellyel és 16 szeleppel, amikkel lelkesen kiáltom bele a világba jöttömet, korrekt szigetelés híján a beltérbe is jut ebből bőséggel. A váltóm ötsebességes, és elindulásnál hátsó végtagjaimmal rúgom el magam az aszfalttól, mint lelkes kiskutya a gazdit meglátván.

Nemcsak autóbuzi vagyok, hanem bringabuzi is, ha szanaszét hagyom a lakásban a ruháimat, akkor az asszony szerint pedig még hülyebuzi is. A bicikli ugyan nem sok dologban hasonlít az autóra, viszont mindkettő szerelhető. Szerethetőek is, mert bár egymásra nem nagyon, az emberre mindegyik hasonlít. Lehetnek szépek, csúnyák, különcök, átlagosak, magasak, alacsonyak, és ha nem foglalkozol velük eleget, bizony cserbenhagyhatnak. A keró ráadásul számomra leginkább egy gyerekre hasonlít, aminek még akár a jellemére is nagy hatással tudsz lenni, könnyedén a saját képedre formálhatod. Ezt bármilyen fajta biciklivel meg lehet tenni, de igazán a bringák bohócával érdemes, fixivel.
A bohóc kifejezés persze túlzás, hiszen aki először ül fel ilyenre, nem a nevetéstől szarja össze magát, hanem már magától a hajtástól. Ugyanis úgy működik, hogy a lánc két fixen rögzített fogaskereket köt össze: a hátsó a kerékhez van rögzítve, az első pedig a hajtókarokhoz, tehát a lábaidhoz. Igen, ha a kerék forog, a lábaid is forognak vele együtt, lejtőn is kénytelen vagy tekerni. Nincs kerregő hang a hátsó kerék irányából, nincs gurulgatás! Ha erről az elején megfeledkezel és megszokásból néha lazsálni szeretnél, orbitális erővel löki meg talpadat a pedál, hisz ha a bringa mozog, akkor ő is, tehát a te lábaid is. Az ügyesebbek emiatt hátrafelé is tudnak vele menni…

Mindenki abból építkezik, amit tud szerezni. Az asztalosnál még a mosdó is fából van, lakatosnál pedig a bili koppan visszhangosat, amikor gyermeke befejezte a folyamatot. Ha ezen a ponton meg kell kérdezned, hogy miként kerül kockasörök tetemeinek tömkelege ahhoz, aki nem sörgyárban dolgozik, ellenben sokat van szerelőaknában, akkor nem vagy felkészülve a válaszra sem…
Demjén Rózsi híján is össze tud jönni 353 doboz viszonylag könnyedén, ha az ember hasonlóan hidratált ismerősökkel rendelkezik, mint mondjuk ő maga, azaz én. Az egyik közülük ráadásul épp házasodni készül. Valószínűleg az vezérelte a nászajándék gondolatát az agyamban, hogy mindenképp valami egyedit szerettem volna adni, elvégre a negyedik aranyszélű étkészlet hülyén néz ki a hetven Brendon utalvány között. Meg aztán emlékeztesse valami örökre, hogy miként is zajlott a létezés éveken át, amikor a szombatjaink nagy részét embriópózban senyvedve az ágyban töltöttük, hogy aztán éjszakára jobban legyünk, de mégis ugyanolyan állapotba kerüljünk vasárnap reggelre.