Én idén is Norvégiába akartam menni, és bár megint nem jött össze, nem adom fel. Így új célpontot kellett találnunk, és mivel nekem hegyek látványa kell, az asszonynak meg a vízé, ismét olyan hely kellett, ahol mindegyik van. Olaszország lett. De melyikkel menjünk oda a három vacak közül?

-  Cili, a Celica: Öt évvel ezelőtt már csináltunk vele egy 3047 kilométeres túrát, ő bírta, de mi nem mindig, ismét megfőnénk klíma nélkül, mert végig 30 fok feletti hőmérsékleteket mondtak. Meg a csomagtartója sem túl nagy, de az tulajdonképpen nem gond, kettőnknek majdnem elég, meg aztán ott a hátsó traktus is.

- Karina, a Carina E: Belül nagyobb, mint kívül, klíma, nyugati kényelem. Napi használatban tartjuk, mániákusan karban van tartva, nemrég történt meg a motorolajcsere, fék és kuplungfolyadék cseréje is. Ideális utazóautó, mert ilyenkor keveset is fogyaszt, országúton elvan 6 literből, alatta is járt már, és autópályán sem sokkal iszákosabb. Itt meg úgysem kell majd nagyon kanyarogni, bár már járt a Grossglockneren is.

- Ricsi, az AE86: Úristen, hagyjuk.

Mivel elmelágyító, aszfaltforraló melegeket mondtak végig, a három autó közül arra esett a választás az utazáshoz, ami a legtöbb ásítás mellett a leghűvösebb belteret tudja nyújtani. Becsléseink szerint nagyjából 2500 kilométer várt rá, de mivel még egy szinte új, csak 22 éves autóról beszélünk, mi baj lehet?

Fontos volt, hogy mindannyian szenvedjünk is egy kicsit, amíg a másik jól érzi magát. Én a városnézések alkalmával kínlódok majd, amikor a betonon a nyári melegben úgy érzem, hogy parázson járok, miközben fentről maga az ördög követ nagyítóval, és közben öblöseket röhög. Az asszony a fejét körbeölelő ásításokat élje át, és mennyünkmá módon remegjen a lába, miközben én némán nézem a hegységeket, és aktívan csinálom a semmit. Az autó pedig a hegymászás kínjait élje át, a városi dugókkal megspékelve, ahol az égésterek fuldokolva kapkodnak minden levegőmolekuláért, a vízkör pedig olyan elemi erővel próbálja átadni a hőt a környezetének, amit bármely melegfelvonulás megirigyelne. Mi mindeközben ülünk a hűvös beltérben. Bizakodóak voltunk hát, jó lesz ez.

A terv az volt, hogy 5-600 kilométer elegendő utazás lesz egy napra, mert annál több már fárasztó tud lenni, márpedig pihenni készülünk, így ilyen etapokat néztünk ki. Szállást sosem foglalunk előre sehol, hisz azzal szerintem pont megöljük a szabadság lényegét, a foglalt időpontok rabjaivá válnánk. Inkább csigaként szoktuk hurcolni magunkkal a házunkat, amit bármelyik kempingben felállíthatunk pár perc alatt. Idénre már ráadásul vettünk egy új lakot, az előzőleg használthoz hasonlóan négyszemélyest, kettőnknek. Így nemcsak heringként férünk el benne ketten, cucc meg sehol, hanem ketten emberként, cucc meg cuccként. Kemping pedig mindenhol van, de tényleg, bárhol. Főleg a látványosságok körül.

asvájcból így indulnak útnak. Megtankolják a lakóautót és be/felpakolják a fogkefét, bringát, autót.

Azért is jó így utazni, mert arra vehetjük az irányt, ahol épp jó az idő. Így az előzetes tervekkel ellentétben nem felülről mentünk lefelé - ott az első napokra viharokat írtak -, hanem alulról felfelé. Így céloztuk be Firenze-Pisa tengelyét, köztes megállóval. Ez a megálló Grado lett, mert Velence már minden pórusunkból árad, ha még többet viszünk be belőle az életünkbe, kiakadna a Velenceméterünk. Meg az úgyis 651 kilométer volna Fehérvártól, tudom, mert már egyszer megtettük a Cilivel öt évvel ezelőtt. Most persze sokan felhorkannak és maszkulin vonásoktól megkérgült arcukat kaparják véresre a kínosan rövidre vágott körmükkel, miközben férfiasságukat igazgatják a combjukra tekerve, de ez van, nekem ez a táv már nem kényelmes. Grado viszont csak 548 kilométer, pont jó. Pláne légkondival.

Az út különösebb eseményektől mentesen történt, leszámítva, hogy Olaszországba érkezéskor rögtön feltűnt, itt a körforgalmakban senki nem indexel. Még sávváltáskor néha előfordult a pályán, de a körforgalomban soha. A benzin literje egyébként kábé 1,45 euró körül mozog, autópályán és a látványosságok környékén drágább. Öreg autót eddig nem láttunk, csak Pandák töltik ki mindenhol a teret, mindenféle évjáratból. Ennyi kockát gyerekkoromban sem láttam itthon összesen, mint itt egy nap alatt. Mikor megérkeztünk Grado környékére, kiválasztottuk a szálláshelyet, másodszorra meg is lett a megfelelő. Gradotól nyolc kilométerre lévő, négycsillagos kemping, tengerparttal, medencével, fodrászattal, délután ötkor zumbaleckékkel. Harminc euró/nap két főre. A tengerpartra pályáztunk, de végül nem sok jutott belőle, mert tele volt rákokkal a víz, és nem volt túl komfortos haladni köztük. Ekkor már nem csodálkoztunk, hogy miért mindenki inkább a medencében és körülötte döglik. Felállítottuk a sátrat, és mivel új volt, nem ismertük, így tizenöt percig hangzott a „Neúgy!” „Deígykell!” „Hogyafaszbavanez?” „Eztfogdmeg!” „Nemisígyvanarajzon!” „Na végre, kész, nem is volt bonyolult, mondtam én.”

Ez is a kemping területe volt. Ha van pénzed lóvéra, kibérelhetsz házat is, tiszta Amerika.

Asszem három medence volt, ahol csak a bőrrák miatt kellett aggódni, a partmentiek miatt nem. Kellemes volt itt olvasgatni, pedig nem vagyok az a strandolós fajta.

Azért persze lementünk a partra is, kortyolgattam a Lambrusco-t, amit én nagyon kamálok, és 11 éve nem ittam. Enyhén szénsavas bor, ami nem túl drága, ezért úgy képzelem, hogy rajtam kívül a helyi tinik is ezt vedelik.

Nem kell nagynak elképzelni, csak olyan 10-15 centisnek, de azért erre sem szeretne rálépni az ember gyermeke. Ilyenből volt rengeteg a sekély vízben.

Másnap még maradtunk, béreltünk bringákat a kempingben, hogy betekerjünk Grado-ba. Kaptunk is, olyanokat, hogy Lance Armstrong rögtön dupla adaggal tolná be hozzá az EPO-t, de még akkor is lehagyná a hóvirágos Terike a Csepel Csillagon. A Falubájk és a Teszkósbicikli számegyenesén helyezkedtek el a bérlemények, kínosan közelebb a teszkós kategóriához. A nyolcasok hírportált megszégyenítő mennyiségben voltak jelen a kerekekben, a nyikorgásoktól bármelyik ZS kategóriás horrorfilm hangmérnöke ejakulálva rohant volna utánunk egy mikrofonnal. Szarok voltak a bringák, na. De nagyon. Tíz euró/darab volt a bérlés és még egyszer ennyit kellett lerakni letétbe, ha netán bajuk esne... Mármint ezeknek, amik már alapból annyi energia befektetését sem érdemelték volna, hogy a szemeteskonkténerig fel legyenek emelve. Mintha rám bíztak volna két bedzsinázott, sárló csajt, hogy vigyem el őket a Száundra, de ha nap végére meghágják őket, akkor nekem annyi. Izgalmas, kínokkal teli kilométerek voltak hát, pedig ezt egy olyan ember írja, aki egyszer Fehérvárból indulva körbetekerte a Balatont és vissza is ért a kiindulási pontra tizenhárom óra alatt egy slick gumis montenbájkon. De ez a mostani tekerés sokkal nagyobb kihívás volt.

A Grado-ba vezető bringaút melletti díszsövények külön hangulatot árasztottak. Féltem, hogy meg fognak előzni minket, annyival jobbnak tűntek ezek a kerók a mieinknél.

Grado amúgy cuki hely, sok látnivaló ugyan nincs, de mikor leültünk megenni egy pizzát, és angolul kezdtünk diskurálni a pincérrel, már az ásványvíznél feladta a színjátékot és inkább megkérdezte, hogy „szénsavasat, vagy menteset?”. Szeretem az igazi olasz pizzát, nem fél kiló kenyér, ráhányva mindennel, hanem papírvékony, de finom tészta, igazi paradicsomszósszal és kulturált mennyiségű feltéttel. Ha azt írják bárhol, hogy „Ungherese salami” van rajta, ne hidd el, nem az, tudjuk a hazánkból szakadt pincértől. Borravalót itt nem szokás adni, úgyis kiszolgálják magukat ezen a téren, szerepel a számlán. Mindeféle tésztaételt érdemes itt megkóstolni, mert nagyon más, mint az az oszlásig főzött, amihez mi szoktunk. Másnap mentünk tovább Firenze felé.

A Panda, melynek az összes generációjából rengeteg van mindenhol. Lapátolnivaló mennyiség rója még mindig az utakat ezekből a kockákból is.

Nagy kerékpáros nemzet az Olasz, szeretik is használni a bringát. A legótvarabbaktól a legújabbakig van minden forgalomban. Gradoban egyetlen kerékpár sem volt lekötve sehol, Firenzében még a legrozsdásabbakat is lakat védi.

Úgy döntöttünk, hogy a két hely között szerzünk szállást, így nem kell naponta költözni, hanem onnan bejárjuk Firenzét és Pisat is. Így a toszkán hegyekben kötöttünk ki, másodjára találtunk is egy megfelelő kempinget, az első sajnos 90 fokos, függőleges falon volt, nem voltam túl nyugodt, amikor belegondoltam a fékek teljesítményébe, egyszer már sikerült leégetni őket, amikor Hitler Sasfészkéből juttünk lefelé pár évvel ezelőtt. Nem akartam többször megtenni ezt az utat a pár itt töltendő nap alatt. A második kempinget a GPS javasolta, meggugliztam, négycsillagos. Nem mintha medencére vágynánk állandóan, beérjük szerényebbel is, de mindegy, harminc euró így is egy nap kettőnknek, kibírható. Via Castra nevű helyiségben van, ami Gradotól 394 kilométer volt csak. Érkezésünkkor rögvest feltűnt, hogy a honlapon szereplő négy csillagból a valóságban már csak kettő van meg, gondolom a látogatók verték le a másik kettőt Mekk Mester módra. Super Mario jóbarátja, Luigi fogadott minket, bajsza alatt heves mosollyal. Luigi az olaszon kívül más nyelvet nem nagyon beszélt, és csak összehasonlításként mondom, hogy négycsillagos kempingeknél a recepción eleve többen ülnek és megeshet, hogy szuahéliül is elboldogulnak, de angolul és németül feltétlenül.

Végül megjelent azt hiszem a lánya, aki már tudott angolul, és kiderült, huszonnyolc euró lesz a tarifa egy napra kis sátorral. Kinéztünk egy jó helyet, és mivel a létesítmény egy erdőben volt, árnyékkal nem volt gondunk. Sajnos a férfiretyó itt a sátor környékén nem működött, csak a kemping legvégén, ami nem akármilyen szintkülönbséget jelentett, és ahol pedig a pokol tüzei égnek, árnyék sehol. Mindegy, majd megmászom a hegyet minden alkalommal. Mondanom sem kell, hogy amikor a három itt töltött éjszaka alatt elkapott a szapora a helyi söröktől, hirtelen nővé lettem, és ha tíz asszony állja el a budijuk bejáratát, azokon is áttörtem volna. A szükség néha nem nagy úr, hanem nagy hölgy.
Apropó, itt is volt medence, de csak úszósapkában lehetett használni. Így fordulhatott elő, hogy becsurranáshatárig kacagtuk magunkat az asszonnyal, amikor az erdő közepében úszósapkás embereket lehetett látni, amint egykedvűen baktatnak. Ezt a látványt külön tételként kéne szerepeltetie Luiginak az árlistán, remélem egyszer eszébe jut. Meg az is, hogy ülőkéket vegyen a budikra. Csak legfelül, a napsütötte helyen lévőknél volt, ahol a zuhanyban a féllangyos vízsugarat egy olyan piros gombbal lehetett aktiválni, mint amivel a gyártósorokat szokás vész esetén leállítani. Budipapír nem járt, még jó, hogy hoztunk vész esetére. A kempingben lehetett kapni nagyjából tizenegy féle árucikket, azok közül az egyik tétel épp a retyópapír volt, minő véletlen. Apróságok ezek, de azért elneveztük sittes helynek. Mivel ez erdő volt, és rendhagyó módon nem olajfák álltak mindenhol, a kabócareszelést most megúsztuk.

Az árnyékkal nem volt gond a második szállásunkon. A háttérben álló lakókocsi nem tegnap kerülhetett a helyére, még a régi fekete rendszám volt rajta, még használták, legalábbis itt, házként. De múmiaként fetrengtek itt-ott régóta elhagyatott példányok is, amiket már félig elbontott a természet.

Érkezés másnapján kimenőt kaptunk, megindultunk Firenzébe, ami a kempingtől 38 kilométerre volt. Gondoltuk ez gyerekjáték, seperc alatt ott leszünk, értékeket mindenesetre nem akartam a sátorban hagyni, sem a kocsiban, így a laptopot és egyebeket beraktam egy táskába és megkerestem Luigit. Mutogattam, magyaráztam, hősünk minden erőfeszítése ellenére sem, de szerencsére a közelben álló középkorú asszony megfejtette, mit akarok és tolmácsolta szándékaim. Elő is került egy kulcs, ami nem páncélszekrényt nyitott, hanem egy fabódét a recepció közelében, aminek ajtaját a csisztapusztai Chuck Norris hasonmásverseny utolsó helyezettje is elintézte volna egy pörgőrúgással, de itt és most ez is megtette. Családi vállalkozásnak tűnt, cukiknak és megbízhatónak tűntek, nem aggódtam. Adtam cserébe egy sört, Luigi örült, és elpantomimozta, hogy ide aztán soha be nem jut senki. Mehettünk. Aztán állhattunk... Brutál dugó kerekedett már a közeli kisvárosban, ahol elaraszolgattunk egy csomót, majd Firenze közelében ismét eljátszottuk ezt egy ideig. Így érkeztünk a városba 9:00 helyett 10:00 körül. És bekerültünk az ottani forgalomba, ami olyan élmény hirtelen, mintha egy vadvízi evezés nézőjeként beugranál a leghevesebb sodrásba.

Ez azt hiszem épp egy háromsávos körforgalom Firenzében. Vagy kettő, vagy négy, tökmindegy, senkit nem érdekel. Errefelé az erősebb kutya szexuálja meg a többit, itt épp a busznak volt meg mindenki. Sajnos nem a legnagyobb zúzda lett lekapva, a motorosok labirintusként használják az autók közti helyeket, ezért folyamatosan érkeznek jobbról, balról, mindenhonnan.

Két-három-négysávos körforgalmakban találod magad, ahol mindezt duplaennyi autó tölti ki széltében, de mégis egysávosként használják, vagy ahogy épp jön. És mindezen autómasszának a réseit homokszemekként töltik ki a robogósok, és a biciklisek, fullasztó az élmény. Úgy általában véve sem indexel az olasz, csak ha már nagyon muszáj, az utolsó pillanatban, de teljesen mindegy, mert senki nem enged be senkit, csak akkor, ha ezzel balesetet kell elkerülni. Ennek folyományaként mindenki rögtön behúzza az autóját arra, amerre menni akar. Körforgalmakból elképesztő mennyiség áll rendelkezésre mindenhol, a legkisebb falu is csurig van, ahogyan a nagyváros is. És itt kell igazán figyelni, mert az olaszok ezeken a helyeken bármire képesek. Megesett, hogy mentem volna ki egy soksávos körforgalomból a szélső sávból, mire satufékezéssel tudtam csak elkerülni az ütközetet, mert egy Mini keresztben áthúzott több sávon és nyélgázon ment ki előttem. Láttam a szemem sarkából, hogy közeledik, de nem számoltam azzal, hogy kimegy előttem, hiszen láthatta, hogy ott vagyok és már elkezdtem kikanyarodni, és nem nyugdíjas tempóval tettem. Olvastam már róla többször, hogy itt aztán van ritmusa a forgalomnak, és érzik is, de akkor nem tudom, mitől van az autók többsége szanaszét horpadva. Plusz egy kört pedig nem hajlandóak menni még akkor sem, ha tök üres a forgó. Látványosan mindenki csak magával van elfoglalva, szerintem előzékenységben mi messze túlmutatunk rajtuk, de legalább az olaszok nem száguldoznak. Nyugodt tempóval mennek az autópályán és országúton is, nem találkoztam idióta mértékű ámokfutással, ami nálunk megszokott. De ha bármikor arra vártam volna, hogy az index meghassa őket, megkövülésig állhatnék valamelyik sávban, itt a mi értékrendünk szerint parasztnak kell lenni, és én nehezen álltam rá erre a módra. Ha már forgalomról beszélünk, az autópályák felhajtóin nagyon rövid a kifutópálya, tiporni kell a gázt, hogy be tudj sorolni. De ekkor azért megértőbbek és gyakran be is engedik a másikat, nem úgy, mint a városban, ahol magadra vagy utalva a zsúfoltság magányában.

Itt jegyezném meg, hogy amikor az agyam már kezdett túlcsordulni a forgalommal, lezárásokkal, terelésekkel, eszembe jutott Csikós Zsolt, aki Olaszországot nem egy 116 lóerős, légkondis autóval, hanem egy kisgyermek autórajzával csinálta végig pár éve, amit csak a lelki erő hajtott. Zsolti, eddig is tiszteltelek, de most már végleg leborulok előtted, te és a családod bármire képesek vagytok. Mit szólnátok egy világbéke kirobbantásához? Légyszi, az már igazán semmiség.

Csak úgy állt Firenze egyik utcájában. Ilyen állapotot mi sosem látunk már, szép volt, de voltak rajta itt-ott horzsolások, horpadások, látszott, hogy ez még napi használatban van tartva.

Méghozzá a jelek szerint egy mozgássérült által.

A belvárosba nem lehet bemenni autóval, választanod lehet több mélygarázsból. Nincs ingyen persze, nekünk tizenöt euró környéke volt hatórányi parkolás, egész közel a térhez, nagyjából tizenöt perc sétányira. Csak villanyautók közlekedhetnek, meg az ott lakók, így hát minden taxi Prius, vagy Leaf. Némelyik autón folyamatosan szól egy pittyegés, hogy meghallják a járókelők a közeledését, érdekes lehet ezt kibírnia egész nap a sofőrnek. Egylóerős kocsik is rendelkezésre állnak a turistáknak, parkoláskor legelésznek a motorok az eléjük dobott szénazsákból. Tárcsafék van rajtuk hátul.

Fireznében ugye a Dóm tér a menü, és ha a teszkóban bármikor azt hitted, hogy hosszú a sor, amiben épp állsz, kezdj el gyúrni erre a helyre. Mi hétköznap voltunk, el sem tudom képzelni, mi lehet itt hétvégén... Én a napfénytől menekülök, így minden tisztelet az asszonyé, aki kiállt másfél órát a sorban a tűző napon, mire feljutottunk a harangtoronyba. Aszonta neki nem gáz, szeret napozni. De ez nem napozás volt, hanem pörkölés, néha szolidaritásból én is kipróbáltam, de nekem nincs teflonból a bőröm, mint a mátkámnak, tíz perc után majdnem elkezdtem kipattogni, mint egy kukoricaszem a mikróban. Mindenesetre ebbe a harangtoronyba felmenni tériszonyosoknak is ajánlott, nem vészes. Csak sok érte a hűhó ezzel a sorbanállással.

Giotto harangtornya, előtte a tűző napon sülő emberhússal. 25 évig épült, ma majdnem ugyanennyi ideig kell sorbaállni a bejutáshoz.

A firenzei dóm

A Dómnál akkora sor állt délelőtt, hogy majdnem körbeérte a fél épületet, kora délutánra ez már jelentősen rövidebb volt, de amúgy gyorsan pörög, állítólag ha végeláthatatlan a sor, akkor is fél óra alatt sorra lehet kerülni. Fedetlen vállakkal belépni tilos, de rövidgatya oké. A Dóm ingyen van, minden másért fizetni kell, legjobb, ha a neten előre megveszed a jegyet, mint mi, így több helyre bejuthatsz harminc euróért, a sorban állást nem úszod meg, de hat napig érvényes, azalatt bármikor mehetsz. Lehet időpontra is venni a jegyet, ha meg tudod mondani, mikor érsz oda, nálunk ez nem volt opció. Mivel az asszony meg akarta nézni a múzeumokat, megvettük a jegyeket, múzeumoztunk. Lepergett szemeim előtt az életem. Gondoltam rá, hogy megkérem a téren posztoló katonákból az egyiket, hogy lőjön már le gyakorlásból, ha már úgyis állandóan a ravasz környékén van az ujja. Masíroznak is néha kettesével a téren. Ja, és nem is tudtam, hogy az Iveco is csinál Hummerfajzatot. Jól néz ki.

Nem teljesen illenek a neogót stílushoz.

Miután ezeket a sorokat kiálltuk, és ettünk egy jót – a középkorú pincér apja magyar volt - , jöhetett a Dávid szobor előtti sorbanállás. Ide is lehet valahogy foglalni jegyet, és úgy láttam, hogy érdemes is, azokat könnyebben engedték be, mondjuk négy euróval többet is szednek be érte. Nekünk ilyenünk nem volt, így másfél órányi pörkölődés zajlott nyolc euróért. De az ember úgy van vele, hogy ezt látni kell, különben sem akármikor szelfizhet az ember egy folyamatosan merev, mégis lankadt pöccsel. Szép szobor egyébként, meg kell hagyni, Michelangelo csodákat tudott művelni a nuncsakuval.

Bár van ebben a múzeumban rengeteg más is, mindenki ezért jön ide.

Szép-szép, de otthonra nem kéne, mert öt méter magas.

Én, amikor már az egész délutánt végigmúzeumoztuk...

"Jó ég, ez a faszi állandóan rinyál!" - Gondolta egész délután az asszony.

Délután visszaugrottunk a forgalom zuhatagába, külön frissítő volt a zúzda forgatagában, hogy a fél város le van zárva itt is nyáron az építkezések miatt, offline GPS-szel lehetetlen kikecmeregni, ide már Vaze kell, szerencsére volt. Felértünk a kis sittes kempingünkbe, zuhany a frissítő hőmérsékletű vízben, majd alvás. Felébredés. Alvás. Felébredés. Mivel egy felfújható fekhelyen alszunk ilyenkor, ha valamelyikünk megmozdul, megmozdul az egész ágy is, így felváltva ébresztgetjük egymást meghitten.

Végső ébredés után másnap aktiváltam Luigit páncélszekrényügyileg, és irány Pisa. Ez már messzebb volt, 66 kilométerre, de Firenzénél kisebb hely, így nem számítottunk durva zúzdára, ami a forgalmat illeti. Gondoltuk meglesz egy óra alatt az odaút. Tán meg is lett volna, ha nem megy bele hátulról egy kisbusz egy teherautóba, de így ismét felizzott a kuplung másfél órán át. Olyan nyugodt voltam ettől, mint Damu Roland, amikor nem nyer főzőversenyt, bár az én rinyálásomat nem volna érdemes leadni a tévében, leginkább belül dúlnak háborúk az idegsejtjeimben, láthatatlanul, de szegény asszony számára érezhetően. Ám végül csak elértük a célt. Állítólag itt vannak ingyenes parkolók, de ennek nem érdemes bedőlni, mindenhol fizetni kell, legalábbis hétköznap biztosan. Mi egy nagyjából másfél kilométerre lévő helyen álltunk meg (via Paparelli), itt egy euró/óra volt a tarifa. Ha közelebb állsz meg a térhez, nyilván növekszik a díj, de aki ennyit sem bír legyalogolni, annak nem való láb. A teret könnyű megtalálni, a recept pedig ugyanaz a látnivalókat illetően, mint Firenzében. Dóm, keresztelőkápolna, harangtorony, múzeumok. Csak itt ugye a torony úgy áll, hogy dől. Váratlanul nagy mértékben, pedig ezt már vissza is húzták egy kicsit, ennél közelebb is volt már a földhöz. De már tudom, hogy miért nem dől tovább, nem az építészmérnökök tehetnek róla, hanem hogy percenként ötvenen tartják meg a turisták közül a kezeikkel. Vagy inkább még többen. Megvettük a jegyeket, a toronyba tizennyolc euró koponyánként a tarifa, a többi épületbe nyolc euróért lehet bejutni összesen. Utóbbiba akármikor mehetsz, de a toronyba negyedórás turnusok vannak, jegyvételnél ki is van írva, hogy melyik időpontra mennyi szabad hely van még. Apropó Pisa: a pisálásért is fizetni kell itt a téren, nyolcvan centet. Mindezért ráadásul sorba is kell állni, a nőknek mindenképp, a férfisor gyorsabban pörög.

A jegyirodában láthatod, hogy melyik turnusba férsz még bele. Mi 11:25-kor értünk ide és érdekes módon még volt helyünk a legközelebbi, 12:45-ös helyre.

A képek nem adják vissza, élőben tényleg úgy tűnik, hogy mindjárt eldől, pedig az 1990-ben kezdődő felújításkor több fokot még vissza is húztak. Elég jó sztorija van a toronynak, érdemes elolvasni, nem úgy volt, hogy csak felépítették, aztán tessék, dőljél.

Mindenfelé csak ezt látod. Sorbanálláskor több embernek is beleláttunk a telefonjába, amint a képeket rendezgette, természetesen mindenkinek volt ilyen képe. Mi kihagytuk, bocs.

Elérkezett a megrettegett ivendő, a toronyba felmászás. Nekem olyan tériszonyom van, hogy ha felakasztanának egy diófára, nekem már csak az élettelen testemet tudnák fellógatni, előbb halnék bele a magasságba, mint a kötélbe. Mondtam is az asszonynak, hogy szerintem nekem nem érdemes jegyet vennünk, megvárom lent. Különben is, nincs mit látni fentről, hisz ez a tér itt a látnivaló, az meg lentről is látszik. De végül is, nem akármikor lehet bemenni egy ilyen földből kiálló rúdba, ami úgy néz ki, mintha megbotlott volna benne egy óriás. Láttam már lentről, hogy odafent én halott leszek, nincs rendes korlát, nekem meg kéne legalább két méteres holttér, hogy egyáltalán ki merjek nézni. Bátorság... Sorra kerültünk, itt fémdetektorral átnéznek mindenkit a bejáratnál, és itt is állnak gépfegyveres katonák a félelmetes Iveco-val, mint Firenzében. Néha az egyik fegyveres konkrétan ott állt a fémdetektoros mellett, tehát a leégett bőrű 10 éves Jürgen ott állt szemmagasságban fél méterre egy csőre töltött gépfegyverrel. Köszönjük terroristák, hogy átélhetjük ezt a fajta terrort, hiánypótló.

Bejutottunk a toronyba, ilyenkor egyszerre kb. harminc ember van bent, lent még az idegenvezető mond pár érdekességet. Aztán lehet bandukolni a végeláthatatlan mennyiségű lépcsőn, ami körben vezet felfelé. Magam elé engedtem mindenkit, számolva az eshetőséggel, hogy vissza kell fordulnom. Két embernek pont elég széles a lépcső, de ne az összes ember mellett kelljen visszamennem, bevilágítva a lépcsőházat a falfehér képemmel. Elindultam, az asszony biztatott, hogy nem lesz ez para, menjek csak. A torony dőlését belülről is elképesztő mértékben lehet érezni, így az még oké volt, hogy az egyik irányba dől, de a következő fordulóban ezt már úgy lehet érezni, hogy a másik irányba dől. Mintha valaki rázná az egész rudit, miközben mész benne felfelé, a kellemetlen irányba. Nem bírtam, vissza kellett fordulnom... Mikor leértem, térdig gázoltam a szégyenben, ennyire nem lehetek balfasz. Most tényleg itt vagyok, de mégsem? Nekiveselkedtem újra, de megint ugyanott olyan volt, mintha egy láthatatlan falról pattannék vissza. Tehát igen, lehetek ennyire balfasz, de én ezt megmondtam előre. Szevasz 18 euro, vigyázz magadra! A tér látványa így is megérte, mert nagyon szép, csontszínükkel úgy néznek ki az épületek a világítóan zöld téren, mintha egy dinoszaurusz vázának volnának a kiszáradt darabjai.

Szép a tér, és még a toronytól távol is mindenki azt támasztja.

Az asszony nem egy szerencsétlen, mint például én, ezért ő felment és csinált képet a fenti kilátásról. Innen látszik, hogy a keresztelőkápolna tetejét is épp renoválják.

Itt is volt múzeumozás...

"Istenem, ekkora buflákkal kár ennyi látnivaló közé eljönni..."

Nézelődés, múzeumozás, sétálgatás, lasagne, bolognai. Majd visszamentük a Carinához, ami egész végig a tűző napon állt, a beltérben pedig minden, amihez hozzá kell nyúlni, olyan anyagból van, amik nyáron tűzforróak lesznek, télen jéghidegek. Majdnem mindenre gondoltak a Japán mérnökök. A kormány ilyenkor melegebb, mint Terry Black, a váltógomb billogként funkcionál a tenyérnek, azóta is benne van a fokozatkiosztás a jobbomban. Irány vissza a sittre Luigihoz, a kedves börtönőrünkhöz. Másnap reggel könnyes búcsú, 84 euróval könnyebben, ennyit megért a hely három éjszakára. Luigi fütyörészve, énekelve jött a recepcióra, és ugyan nem beszélünk közös nyelvet, de mégis el tudta mutogatni, hogy a sátrunk nem éppen a kicsi kategóriába esik, de oda se neki, szarjuk le mind! Megtettük. Mondjuk fura is lett volna, ha az üres kempingben ezen leállt volna problémázni, de azért tök cuki, bárcsak lett volna konnektor ott is, ahol nem kellett volna a földön ülnöm. Mondjuk csak egyszer használtam fél órára, egyébként itt más a dugasz, mint otthon, adapterrel kell készülni, de sok helyen meg van oldva, hogy az itthoni szabvány is használható legyen egyúttal.

Olasz sörök, amik nekem nem jöttek be, a beleim pedig ma is háborognak, ha csak rájuk gondolok. Nem vagyok nagy sörszakértő, de nem hagytak maradandó emléket bennem, színtelen, szagtalan, habtalan sörök voltak. Persze a mennyiségük tetszett, nem fél, hanem 0,66 literesek.

Irány a Garda-tó, Olaszország legnagyobb tava, jöhetnek a hegyek, köztük a vízzel. 359 kilométer múlva meg is érkeztünk a tó északibb fele környékére, mert leginkább itt van a látnivaló. Már előző nap kiszúrtam egy eddigiekhez hasonló árú helyet, ahol harminc euróra jönne ki egy nap kettőnknek, kétcsillagos a kemping. Fogalmam sincs, hogy miért, de elfogadtuk az egyetlen meglévő helyet, ahol nem volt menekülés a nap elől... Mindegy, már kora délután volt, kibírjuk, és úgyis megyünk fürdeni. Lementünk a kemping alagútjába, ami a főút alatt vezetett közvetlenül a partra, és ami sötétben Stephen Kinget is megihletné egy háromkötetes erejéig. De a környék szép volt, direkt nem a tó déli részére, a széles részre mentünk, hanem feljebb, mert ott van szépen feldíszítve a tó hegyekkel. Megnéztük a naplementét, majd zuhany. Tekergettem lelkesen a hideg és meleg vezérlőtekerentyűit, mindegyiket annyit lehetett, mint a Titanic kormányát, és nagyjából annyi értelme is volt. Nem volt két egymást követő másodperc, amikor ugyanolyan hőmérsékletű víz jött, az is megesett, hogy már teljesen elzártam a meleget, és mégis forró vízzel locsolhattam magam. Sebaj, menjünk budira. Ülőke nyista, papír sehol. És megérkezett a szapora... Mindennek tetejébe a sátrunk nappal nem érződött úgy, hogy nagyon zajos helyen van, de mivel a főúttól csak egy sövénysor választotta el, éjszaka úgy érződött, mintha kilapított sünként feküdnénk a tovasuhanó autók kerekei mellett. Nem jó dolog éjjel kettőkör a Harley. És heves szélvihar is kerekedett, a villámok pedig félpercenként vakuzták meg a vidéket. Jó ég, ha a balfaszság jármű volna, a Veyron ekkor mopedautónak tűnt volna mellette, a volánjánál pedig én vigyorogtam volna könnycseppel a szemem sarkában, bekötetlenül, kikönyökölve az oldalablakon. Tünés innen.

Az alagút, amin keresztül kijutottunk a sittről a partra. Először izomból bevertem a fejem a bejáratnál a plafonba, tehát nem túl magas belteret kell elképzelni.

Van ugye a sima pók, van a húsos, ez meg itt a szőrös. Kedves jószág, nem ölt meg minket az alagútban, pedig ránézésre megtehette volna.

Fetrengés, sörködés az egyik stégen a naplementét követően

Másnap már nyitáskor a recepción álltunk négy óra alvást követően, ezen a helyen nem bírjuk ki a még egy betervezett napot. Leléceléskor elmentünk kirándulni a tó legészakibb csücskébe, gyönyörű vidék, és reggel pont a hegyeket süti a felkelő nap. Ez 70 kilométernyi autókázást jelentett le-föl, majd találtunk lent a tó déli részén egy négycsillagos kempinget. Úgy éreztük, megérdemeljük, letöltöttük már az előtte való napokban a büntetésünket, és állítólag itt sokkal jobb az idő is, mert a hegyek miatt ott feljebb elég szeszélyes, mint azt meg is tapasztalhattuk. Golfkocsin bevitt minket egy csávó, megmutatta a potenciális helyeket, így választhattunk árnyékosat. A leégett bőröm a legártalmatlanabb napsugártól is már pánikrohamot kapott, így gondoltam délután írok kicsit az árnyékban. Ám laptop lemerülve, áram pedig van, de csak a lakókocsikhoz való dugasszal. Nem estem kétségbe, mögöttünk egy nagy lakóautó állt, látszott, hogy ezer éve ott van, már komplett lakosztály lett kiépítve köré. Egy kedvesnek tűnő öregúr volt ott, megszólítottam, elmutogattam mit szeretnék, megértette és már adta is a hosszabbítót. Nem fogadta el a sört, mert baj van a ketyegőjével. Rendesek ezek az olaszok, de biztos ő sem indexelt soha, amikor még vezetett, és csak akkor fékezett, amikor azzal két centire tudott megállni a másiktól. Fürdöni nagyon jó volt a tóban, már csak a környék miatt is. De két nap nekünk elég volt a környékből, ha valaki nagyon elhivatott túrázó, az persze jóval több időt is el tud tölteni a hegyekben barangolva, ami már a partról nézve is szép látvány.
 

Az volt a terv, hogy másnap elindulunk hazafelé Ausztria irányába, ott megállunk az Ossiacher See-nél egy éjszakára, onnan pedig vagy megállunk még egy éjszakára Semmeringben és felülünk a vonatra hüledezni, vagy nem. Csak aztán összenéztünk és ugyanazt éreztük. Nem akarunk még egy tóhoz menni, ami hasonló ahhoz, ahol épp voltunk két napot, és igazából már szeretnénk a saját ágyunkban aludni... Jó a kempingezés, gyerekkel egészen biztosan kizárólag csak oda mennénk nyaralni, mert tök jól el tudna bandázni a többiekkel, instant multikultúra élménye, egyebek. De úgy tűnik kezdünk kényelmesek lenni ahhoz, hogy egy hétnél tovább bírjuk. Meg már nem mondtak annyira jó időt sem arra a környékre. Úgyhogy megnéztük, 783 kilométer volt az út hazáig, ahol a vécé csak pár méterre van, mindig van papír, de legalábbis kiáltással elérhető. És étterem nélkül is ehetünk jót. De a táv túlnő az általam kényelmesnek meghatározotton.

Növesztettem hát még pár milliméter szakállat és félméternyi brét, ing híján feltűrtem a leégett karomon a bőrt, köptem a földre egy zöldet és elvertem az asszonyt. Menjünk, igazából mentem én már ennyit a múltban egyszerre és még mindig élek. Most ráadásul végre viszonylag sokat aludtunk az éjjel, mert az előző szabadtéri cellában ugyebár nem sikerült. Ausztria pedig úgyis közel van, oda átruccanhatunk bármikor. Hátrahagytuk már lélekben Olaszországot, sok jó élményt szerzett nekünk.

Azt nem tudom egyelőre eldönteni, hogy szívesen élnék -e itt, de jól éreztem magam. Az biztos, hogy az emberek itt nemcsak léteznek, hanem élnek. Nem kell a főutcai forgatagra gondolni, érdemes szimplán figyelni a környezetre egy egyszerű szupermarketbéli sorbanállás közben. A pénztárosok nem gépként dolgoznak, hanem hátrafoldrulva beszélgetnek egymással, vagy épp jókedvűen dumálgatnak a vásárlókkal és senki nem mormog a bajsza alatt, hogy ne szarakodjanak már, dógomvan. Az egyik kasszás faszi valamelyik coop.fi-ben konkrétan ekerészeg volt, de ha ez kell ahhoz, hogy megmaradjon a jókedve, akkor ez látszólag nem zavart senkit, nem háborgás volt körülötte, hanem mosolygás. Ja, és angolul is fel tudott hozzánk szólni a sárga föld mélyéből. Lüktető, élénk hely, ahol senki nem szégyelli a másikat megszólítani. De öreg autót egyet sem láttam, nagyon fiatal az autópark... Legalábis Toszkánában biztosan, abból, amit láttam. Sehol Lambo, Ferrari is csak Szlovéniában tűnt fel, az sem volt Olasz rendszámos. De hogy öreg olasz autó sem volt sehol az egy hét alatt, az azért fájt.

És a Carina? Semmi, hisz vele soha nem történik semmi, csak megy, mint egy autó. Egykedvűen lenyomta a hazautat is, csak ember miatt kellett megállni kétszer, gép ment volna folyamatosan. Végül 2377 kilométer lett a táv. Mókás azért ilyenkor belegondolni, hogy más a nagyi havonkénti meglátogatásához csak garanciás autóval mer nekiindulni, mi pedig bármikor elindulnánk ezzel az öreg vacakkal az Északi-sarkra is. Vagy akár újra Olaszországba, mert akad még ott bőven látnivaló.

Még sok éve egyszer megkérdeztem egy olasz kollégámat, amikor itt járt nálunk, hogy mi a véleménye a magyar nyelvről. Zavartan elkacagta magát, de azért bevallotta, hogy kicsit fura neki, mert olyannak hangzik, mintha a templomban lenne és épp valami szomorú imát hallgatna. Hát igen, a nyelve legalább annyit elárul egy nemzetről, amennyit a himnusza. Nem gond ez persze, én szeretek itthon is létezni, de ha teheted, akkor látogass el ebbe az országba, és hallgasd meg, milyen az, amikor a boltban egy kenyeret is énekelve kérnek.