Vinnyogtam már pár évvel ezelőtt, hogy meg kéne tenni, és akkor sem volt már friss ötlet. Az biztos, hogy nem leszek már fiatalabb, az öregedés pedig nagy lutri, nem tehetek úgy többé, mintha örökké élnék, pláne az idei év eddig eltelt időszaka alapján. Úgyhogy kész, eljött az idő. Pár nappal ezelőtt az évek óta elültetett vágy hirtelen egy több méter vastag fatörzzsé nőtt bennem, melynek a kérge egyben az agyamé is. Én meg állítólag úgyis egy két lábon járó troll vagyok, úgyhogy nincs mit tenni, Norvégiába kell menni, méghozzá jövőre!

Nem a kivándorlás a cél, de egy olyan kirándulás mindenképp, ami minél több látványosságot lefed odafent. Viszonylag könnyű feladat, hisz ott már maga az út is egy látványosság. Nem lesz rövid, sem száraz, sem olcsó, sem vízszintes, legfőképp nem egyszerű. Ez a fajta pihenés embert próbáló feladatnak ígérkezik, ennélfogva örök emléknek is. Egyik tengerparti döglés olyan, mint a másik, ezért azt alapból kerülöm, de a hegyvidék nagyon mást jelent számomra. Ott mindenhol 3D-s festményeket látni, és a természetnél nagyobb művész soha nem fog megszületni. Júliusban remélem elmehetek megnézni a legszebb tárlatot ezen a bolygón. Mutatom a hangulatot:

Aki a hegyeket szereti, annak Norvégia az aranylövés. Ha megvolt, utána már talán pár évig néha egy egyszerű tengerparti dögléssel is beérem nyaranta, netán balatonival, mert el fog tartani egy ideig az élmények feldolgozása. De először ki kell találni, hogy jussunk el erre a csodálatos vidékre. Nem végtelenek a lehetőségek:

• Repülő + autó
• Saját autó

Az első lehetőség: Odarepülni mondjuk Oslo-ba, ott kibérelni valami vackot, majd a körút végén visszamenni Oslo-ba, onnan hazaröppenni. Ez volna a logikus, hiszen így sok időt lehetne spórolni, és drága sem lenne, ha az ember már most lefoglalna mindent jövő júliusra. Csakhogy ez így túl egyszerű, ez nem én vagyok. És képbe kerül a repülő, márpedig mikor utoljára tükörbe néztem, nem volt szárnyam. Úgyhogy a rettegést normálisnak tartom, önszántamból nem is tettem még ki magam ilyen őrültségnek. Munkahelyemből kifolyólag régen repültem kábé ötvenszer, volt köztük egészen Amerikáig tartó út is, de már csak a mellettem ülők lelki világa miatt sem repkedhetek. Felszállások során ugyanis vizet fakasztottam a karfákból, a mellettem ülők pedig végig értem aggódtak, amíg vízszintesbe nem került a szerkezet. Nem, a repülőt kerülni kéne.

Ráadásul annyi minden nyomja úgyis szennyes lelkem, hogy a pokolba vezető utat valószínűleg úgyis VW Up-pal kell majd megtennem. Minek siettetnék hát egy ilyen élményt.
Különben is, sok cuccunk lesz, azt pedig nem lehet repülőn hurcolni, egy kisautóba pedig bele sem férne minden, ami egy ilyen többhetes kiruccanáshoz kell. Így jön képbe a saját autó lehetősége, hisz nem mindegy, hogy az autó csak egy steril eszköz, vagy a társunk. Az utóbbi szolgál nagyobb élménnyel, és micsoda szerencse, hogy nem vagyok épelméjű, így több olyan autó közül is lehet válogatni, amikkel minden nap ajándék lehet. Nézzük a lehetőségeket.

AE86

Poén lenne, és az emberek szeretik, ha másnak fáj, vagy benne van a lehetősége annak, hogy fájni fog. Nem véletlenül nincs műsor arról, ahogy valaki a fotelban kötöget. Az autó igazából bírná is, ebben biztos vagyok, de szerintem az asszony még az országhatáron belül kivágná a gumikat egy pisiszünetkor. Pluszban fel is gyújtaná az autót, a gerincem pedig nem tudna neki elég hálás lenni ezért. Dobhártyáinkat is balzsamosan kényeztetné a megkönnyebbülés. Nem, a játékautónak a kijelölt nyomvonal marad a természetes élőhelye, az igazi út az igazi autóké. Különben is, a poént már ellőtte Hadri, aki egy jóval nagyobb túrát nyom le egy ilyen kis gagyi járművel.

Celica

Most van kettő is, de mindegyik túl szép, egy ilyen úton pedig bármi megeshet. Például eső bőven fog esni, az pedig már önmagában probléma. Plusz hátrány, hogy a fékről a nyolcvanas években azt gondolták, hogy komoly dolog, mert viccnek túl rossz, amiket alkottak. Talán elég, ha azt mondom, hogy akkora fékek vannak rajta, mint a Hacsin, és már azt sem képesek megfogni, a Celica pedig 200 kilóval nehezebb. Itt hegyvidéki kacskaringók várhatóak, ahol nem árt, ha az üzemi fék érdemben ki tudja egészíteni a motorféket. Különben is, az egyik példány jövőre már a tiéd lesz. Akkor meg a másikra különösen akarok majd vigyázni, így hát ez a lehetőség kiesett.

Dallas

A Camry csodálatos. Az elmúlt két nap alatt kétszer vezette az asszony és ettől már őt is elragadta az élmény, pedig előtte nyolc hónapig utálta utasként. Élmény ezzel a vén szedánnal minden méter, csodás a rugózás, csodás a hang, csodás a beltér. De szedán, tehát nem lehetne benne kinyújtózni, ha netán úgy alakulna az élet. És automata, tehát motorfékkel nem számolhatunk. Fékkel sem, hisz a nyolcvanas évek polgári használatra szánt autója. Ez a kombináció nem a hosszú élet titka, hisz ahova fel kell menni, onnan le is kell majd jönni. Pedig amúgy a technika itt is bírná, nagyon jó kondiban van az ódon tepsi. Csak behorpasztaná a pénztárcát a benzinkúton, és azon is aggódhatnék, hogy ne legyen túl sok esős nap, mert minden záporral egyre kevesebb marad a karosszériából, így megeshet, hogy hazafelé már csak négy kereket gurítanánk fel a kompra. Különben is, komoly esély van rá, hogy hamarosan sajnos ő is nálad lesz, megeszi ez a túra.

Karina

Rá mindig lehet számítani

Nagy, keveset fogyaszt, hibátlan, és nem úgy néz ki, mint egy időgép, hanem mint egy autó. Nem baj, ha meghúzzák a parkolóban, nem fog rajta az eső, csendes, kényelmes, a világítását nem nyomja el pár szentjánosbogár. A fék kicsit jobb annál, mintha kiraknék egy nyitott esernyőt az ablakon, és nagyjából százezerből csinálhatnék rá még fékebb féket, rendes gyártók rendes termékeiből. Légkondija tökéletes, ha az oda és visszaúton meg akarnánk főni. Márpedig a jól működő klíma nemcsak kényelmi, hanem biztonságtechnikai berendezés is. Megfelelően kényelmesek az ülései a napi etapokhoz, és ebben van a legjobb hangrendszer, ha már nem egymást akarnánk hallgatni a bordámmal. Nem tökéletes jármű, hisz már valamennyire vén dög, de pont ettől is lesz megfelelő a célra.

Biztos megoldja majd a 24 éves vacak

A fegyver tehát kiválasztva. De még sok a megoldandó dolog. Mondjuk olyan is akad, amivel nincs mit kezdeni. Amik hirtelen eszembe jutnak:

Dagadt vagyok

Az aktív pihenés hívei vagyunk, főleg én, aki a vízparton húsz percet bír ki maximum. Menni kell, látni kell, és itt bizony nagy túrák várhatóak, nem feltétlenül könnyű terepen. Az asszonyon egy gramm felesleg nincs, én viszont 15 kiló plusz terhet cipelek magamon folyamatosan, amitől a kezdésig meg kéne szabadulni. Régebben sokat hegyibringáztam, úgyhogy vádli és comb van, de fel kell ébreszteni őket az álmukból. Nincs mese, kell a kondi, úgyhogy addig is sokat kell túráznunk itthon. Nem fog nehezünkre esni, mert az idei szentendrei nyaraláson is volt, hogy tíz kilométert lenyomtunk a Rám-szakadék túráján, eltévedéssel együtt inkább tizenkettőt. Viszont itt lesz olyan kiruccanás, ami oda-vissza 24 kilométer összesen. Nem lehet felkészületlenül menni, különben kínszenvedés lesz, nem móka.

Csóró vagyok

Norvégia előkelő helyen áll a Big Mac-index táblázatán, vagyis kurva drága egy hely. Egy liter benzin most kábé 570 forint, a szállás egy éjszakára 30 000 a putriban, és a kemping sem olcsó. Viszünk sátrat, de itt nem elsősorban ez a forma lesz a megoldás, mert éjszaka nincs túl meleg. A sört el kell felejteni, ott egy szombati bebaszcsi annyiba kerülne, mint itthon egy egész nyári szezon, vidéki rendszerességgel. A kaja is annyiba kerül, hogy egy ottani ebéd árából itthon hízok 4 kilót. Ki kell tehát még találni, hogy miképpen ne kerüljön egy vagyonba a túra, de mégse váljon kiképzőtáborrá, ahol a kaja maximum a babkonzervet jelenti.

Tériszonyos vagyok

A sors a humoránál volt a megalkotásomkor, az már biztos. Utálom a síkságot, a vízpartot, mindenáron a hegyekben akarok lenni, csak épp rettenetesen fosok a magasban. Akkor nem, ha szép nagy körülöttem a terület, de mondjuk egy libegő már halálos ellenség, és alig hiszem, hogy hestegelhetek magamról ilyen fotókat a zinstára:

Na mindegy, majd valami lesz, legalább az asszony nem ilyen csíra. Én pedig ilyen képek nélkül is meg tudom látogatni a helyet. Van benne rutinom, hisz egy olyan ember írja ezt, aki kifizette a belépőt a pisai ferde toronyba, majd nem ment fel a tetejére.

Meztelenek vagyunk

Ez nem olyan nyaralás, ahol vetkőzni kell, hanem pont az ellenkezője. Fel kell készülni rendes öltözettel, hisz ott a gyönyörű vidéken kívül hideg és eső is van. Nem filléres tétel ez sem, pláne két emberre. És még utána kell járni, hogy pontosan mi volna megfelelő, mi éri meg, amiket még utána is tudunk használni. Nem két hetet bírnak ki, de nem is kerülnek annyiba, hogy heti két nyugdíjast kelljen kirabolni júliusig.

Nem tudok fotózni

Egy olyan helyen, ahol bármerre jársz, emléket látsz, muszáj valamennyit megörökíteni belőle. Gagyi módon nem érdemes, jól pedig nem vagyok rá még képes. De már vettem egy viszonylag normálisnak tűnő fényképezőgépet (Canon 2000D), amivel addig van esélyem megtanulni annyira fotózni, hogy ne legyen elmosódott egy mozdulatlan hegy.

Nincs pontos útiterv

Rögtönzésben nem vagyok rossz, de ha megpörgetsz a szobámban, akkor már csak nehezen találok ki belőle, tájékozódás nulla. Jól meg kell tehát tervezni az utat, nehogy kétszer olyan hosszú legyen, mint kellene. Szerencsére van internet, és már megnéztem, hogy nagyjából miket kéne megszemlélni, eddig ezt találtam ki:

Nem mennénk fel nagyon északra, pedig a Lofoten vidéket kár volna kihagyni. De mivel az északi fény bámulása úgyis télen történhet meg igazán, ezért az egy másik kirándulás lesz valamikor, a repkedős, pár napos fajta. Akkor meg már úgyis ott leszünk a környéken. Úgyhogy most Oslo-n át felmennénk a kezdőpontra és onnan gurulnánk hazafelé a látnivalókon át.

Ehhez a mostani kiránduláshoz persze hozzátartozik az is, hogy oda kell jutni valahogy. Kérdés, hogy ez az út hány napig tartson, miképpen nem válik unalmassá, hogy ne az legyen, hogy már akkor elegünk van az egészből, amikor még oda sem értünk. Látnivalókat kell hát közbeiktatni ott is, mégpedig nem túl nagy kitérőkkel, mert már így is 6000 kilométer kábé az út. Az autónak nem feltétlenül sok, de embernek az tud lenni, hisz egyelőre még azt sem tudjuk, hogy hány hetes legyen a dolog. Én három héttel kalkulálok, de ennek még nincs tudományos alapja.

Még nem kell komolyan elkezdeni a készülődést talán, de az elhatározás fontos dolog, ezért is olvasod most ezt. Ha az ember fejben felkészül, akkor a fizikai megvalósítás már semmiség. Bárhogy is, a felkészülés menetéről tudni fogsz, hátha eszedbe jut valami, amiről én megfeledkezem, a jó tanács mindig jól jön. Van még idő bármire, a hegyek pedig nem mennek addig sem sehová, hisz már a dinoszauruszok is nézegették őket. Most pedig várhatóan én fogom. Ha mi kihalunk, akkor pedig a következő faj is megcsodálja. Norvégia mindig gyönyörű marad, nekem pedig éreznem kell a helyszínen. Mert bár létezik kamera és fényképezőgép, de ezek szánalmasan béna eszközök, hisz csak két érzékszervre hatnak, én pedig az összessel kíváncsi vagyok erre a világra.

Mert az élet nem más, mint egy kirakós játék. Elkezded kirakni a készletet születéskor, majd eljutsz valameddig. Legtöbben csak eszetlenül erőltetik egymás mellé a darabkákat sokáig az asztalon, izzadságcseppekkel terítve be a maradékot a dobozban, majd ott hagyják a felét. Jómagam hosszú időn át mindössze néha nyúltam egy-egy értékes darabért, megelégedtem azzal, ha az ablakon befújó szél dobott valahova pár elemet. Már egy ideje viszonylag odafigyelve rakosgatom ki a képet, még ha a tetves sors sokszor ki is vesz a kezemből fontos darabkákat és kikúrja a kukába.

De ezt az elemet már sok éve figyelem, ám eddig bármikor fogtam a kezembe, valami kiütötte belőle. Sok szerencsésnek van ilyen darab a készletében. A legszerencsésebbek pedig a helyükre is tudják rakni. Én végképp eldöntöttem, hogy megragadom, és senki, semmi kedvéért nem eresztem, mert annyira szép. Jövőre pedig odaillesztem a többi mellé, és ékszerként fog tündökölni életem kirakósában, amíg csak élek. Ha addig élek is.