Mentőautó meséje - Egy elfeledett közszolga képzelt története

2016. február 14. 12:55 - Matenak

mentok409.jpg

Vérrel már a gyártásom során is találkoztam, 1990-ben. Az ifjú Keiko halk felszisszenése lengte be a csupasz rakteremet, amikor megvágta az egyik szorgalmas ujját, de akkor még nem tudtam, hogy ezen esemény mennyire hétköznapi lesz az életem során. Ugyanis mint később kiderült, én, és még rengeteg sorstársam nem maradunk szülőhazánkban, hanem visznek minket Magyarországra, ahol mentőautóként helyeznek minket szolgálatba. Ez a gyártósor végén nem látszott rajtunk, magam is csak egy hétköznapi fehér furgon voltam, hátsó ülések nélkül. Nem értettem, de miután elértem a magyar telephelyre, akkor derült ki, hogy itt építik be a szükséges kellékeket, amiktől egy átlagos dobozos furgonból mentőautóvá válok.
Ahogy elnéztem az elődömet, ez nem lesz egy nagy kihívás. Nysa névre hallgató lengyel jármű volt, amiben állítólag a halottakon kívül minden zörgött menet közben. Már ránézésre is paródiának tűnt, a 2.1 literes motorjából pedig mindössze 75 életunt gebét préseltek ki, úgyhogy nem aggódtam a próbaút miatt. Engem ugyanis még az átépítés előtt bemutattak a sajtónak, és hát önmagában a 101 daliás lóerő a hátsó kerekeken is elismerő csettintéseket szült. Ezen kívül is akkora műszaki szakadék volt köztem és a lengyel exbajtárs között, mintha két külön bolygóról származnánk. Ami tulajdonképpen így is volt, hisz az úgynevezett vasfüggönyön túli világ errefelé tabunak számított. Élveztem ezt a helyzetet, ugyanis míg hazámban nem számítottam különlegességnek, itt még a merev hátsó tengelyre is hümmögtek, hisz a Nysa-hoz képest nekem még ezzel a megoldással is vízágy volt a futómű. Szervokormány, fogasléc? Állítható háttámla, ötsebességes váltó? Gyöngyként hevertem az ólban.1991_9_20_cbv_725_celldomolk_elso_toyotajanak_erkezese_5.jpg
Mármint addig, amíg el nem készült az átépítésem. Kívülről diszkrét csíkok és sziréna került rám, beltérben pedig bekerült a hordágy, és megannyi életmentő felszerelés. Első bevetés nem sokat váratott magára, onnantól kezdve elfelejthettem a nyugodalmas, diadalittas állapotomat, közszolgává lettem. Életre keltette a benzin a kétezer köbcentis motorom, majd finomkodást mellőzve, padlógázon indultunk meg a cél felé. Mire is számíthattam, elvégre minden másodperc késlekedés életet jelenthet, ekkor ugyan nem értettem meg, de érteni kezdtem, hogy miért hullottak szét a Nysa-k 120.000 km után. Kemény élet vár rám, ideje feltűrni az ingujjat, ha nem akarok szégyenben maradni. Márpedig nem akarok, Keiko nem azért adta vérét az összeszerelés során, nem azért csattogtak körülöttem annyiszor precíz nyomatékkulcsok, hogy cserben hagyjam a rászorulókat. A bemelegítési fázist ezennel kitöröltem az elvárások közül, miközben elértük a baleset helyszínét. Ekkor találkoztam először a halállal. Este volt már, a sötétben a vértócsákat hűvösre festette a kék villogás. Az amorf, négykerekű fémhulladék körül nem emberi testrészek hevertek szerteszét, ahhoz túl sok volt a szőr rajtuk, és ahogy meghallottam, vaddisznóba csapódott az autó. A sofőr egyedül utazott, bekötve nem volt, élettelen teste a hátsó ülésen hevert. Mindeközben pedig üvöltött a Vangelis a megmaradt hangszórókból. Látszott, hogy én innen üresen és dolgavégezetlenül fogok távozni, és kisvártatva így is lett. Visszafelé pihentetőbb módban ballagtunk, és elgondolkodtam, hogy köztem és a hús-vér kollégáim között nagy különbség, hogy nekik a testük puha, de a lelkük kemény, velem egyelőre ez pont fordítva van. De muszáj megedződnöm, elvégre nekem nincs választásom, én fel sem mondhatok, minden helyszínen ott kell lennem. Kicsit morbid, de azért is tettem szívesen, mert rádió híján csak rendezvények biztosításánál, meg baleseteknél jutottam némi zenéhez.04_toyota.jpg
Teltek a hónapok, az évek, padlógáz kísérte végig utunkat, bármerre is jártunk. Kivéve persze, ha csecsemőket mentettünk, velük óvatos duhajban kellett közlekedni, nem szabadott, hogy az a kevés vérük hirtelen változtasson helyet a kicsiny testükben. Láttam ilyenkor az utca embereinek szemében, hogy nem értik a csigatempós kanyarodás és a szirénázás közti összefüggést, de ez már legyen az ő bajuk. Nem haragudtam, mert alapvetően tisztelettel néztek rám, és amint észrevettek, félrerebbentek autóikkal, mint a megijesztett madárraj. Három év elteltével elértük a 120.000 km-t, és a kollégák hálásan néztek rám, amiért ebből semmi sem érződik rajtam, az elődömet ilyenkor már generálozni kellett. Csak mosolyogtam magamban ezen, hisz makkegészséges voltam, hihetetlen, hogy errefelé az autóknál ennyi futás már a véget jelentette. Én pedig különben is tartottam magam a fogadalmamhoz, nem hagyom cserben az embereket. A nyüstölés mellett amennyire csak tudtak, gondomat viselték, 15.000km-enként olajcsere, meg időnként a kopó alkatrészeimet kellett foglalkozni, nekem ennyi elég is a simogatásból. Nagyobb erőt adott a tudat, hogy sok ember életéért vagyok felelős. Sok vért láttam, sokan haltak meg utasteremben, és az is megesett, hogy egy napon belül a halál és a születés is megfordultak nálam vendégként. A kollégáim cserélődtek, én viszont a nap huszonnégy órájában készenlétben álltam. Sok év telt el, én pedig mit sem vesztettem a lelkesedésemből, több százezer kilométernyi padlógázas üvöltés volt már bennem. Ennyi idő alatt mindent láttam, az pedig minden alkalommal lenyűgözött, hogy a sebeken kívül az emberi test nyílásain át döbbenetes mennyiségű és minőségű anyag tud kijönni. Egy városnyi embert már létre lehetne hozni a bennem található DNS-ekből. Péntek-szombat az igazi műszak, és ezt annyira nem kedveltem, mert ezeken a napokon gyakran kellett bennem takarítani, plusz a fára tekeredett autókból nem éppen az ízlésemnek megfelelő zenék szóltak. Ez a buffogás megőrjített, hát már senki nem akar Vangelisre meghalni? A rendezvényeket szerettük a kollégákkal, ott lehetett nézelődni, ők a csajokat bámulták, én pedig a kocsikat. Szakmai ártalom, de a bordó szín tetszett nekem mindig a legjobban, valószínűleg azért, mert azon nem látszik annyira a vér.
Tíz év és 400.000 km elteltével még mindig nem kellett megbontani a motorom és váltóm, ez egyszerűen csodaszámba ment a mentőszolgálatnál. Toyota hívők lettek, 1997-től már szolgáltak az utódaim is, az újabb Hiace-k. Nem érintett ez rosszul, hisz erőm teljében voltam, de attól még modernizálni kellett az állományt. Komikus tengelytávommal nem voltam valami túl praktikus, a helyszűke miatt is indokolt volt a lecserélésem. De úgy gondoltam, hogy az még bőven odébb van. El is feledkeztem az idő és a kilométerek múlásáról, hallgattam sok slágert a roncsokból, még többet a rendezvények széléről, lelkemen már nem, csak a padlómon hagyott foltot a vér. A kollégák cserélődtek a volán mögött, de mindig közös volt bennük, hogy szenvedély repítette őket előre, ha a fizetésüknek megfelelően dolgoztak volna, sokkal több halottal kellett volna találkoznom. Én jobb bánásmódban részesültem, mint ők, pedig a padlógáz még mindig üzemszerű állapot volt. Ekkor kezdték el rebesgetni, hogy hamarosan a Toyoták helyett Fordok fognak érkezni, mert azok nagyobbak, és ezt őszintén sajnálták a bajtársak. Én is, de még sok élet volt bennem, így különösebben nem aggódtam, elvégre a hazámmal ellentétben itt nem megy annyira jól a szekér, belőlem pedig még egyáltalán nincs kitaposva az utolsó lehelet.
Így ment ez egészen 2003 nyaráig, mikor is az addigi karrierem száguldását egy betonkeverő állította meg. 030715_pilisvorosvarmento_08.jpgGázpedál a padlón, az utastérben négy ember. Szirénaszóval toltuk magunk előtt a levegőt, és az előttünk haladót. Késlekedni nem lehet, előzni kellett. Éreztem a művelet közepénél, hogy kockáztatunk, de én itt csak szolga vagyok, tettem hát, ami csak erőmből kitelt. Talán ha fiatalabb lettem volna, vagy ha egy emberrel kevesebb van az utastérben, akkor elkerülhető lett volna, hogy fém a fémmel érintkezvén felharsanjon a vész hangja. A sofőr előrecsuklott, az öv eltörte pár bordáját, hátulról pedig a beteg elszabadult teste az ülés háttámlájába csapódott. Talán nekem még jobban fájt, mint nekik, ahogy a repülő testek a karosszéria belsejében bufogtak pár pillanatig, mielőtt beállt rövid időre a néma csend, majd kezdetét vették a jajveszékelések. Az enyémen kívül mindenki másnak is tört a teste, amit tudtam megtettem, de a Mercedes igen bátran használta a vasat a teherautóiban. Szerencsére rajtam kívül senki nem vesztette életét, és igazából az én szívem-lelkem is egészségesen élte túl, 543.000 kilométernyi élettapasztalattal. De sajnos a lélek nem élhet test nélkül, az pedig gyakorlatilag megsemmisült… Mindeközben az arra járók megálltak, segíteni próbáltak, hívták a kollégáinkat.
Fura helyzetbe kerültünk mind, mentős várta a mentőst, mentőautó várta az autómentőt. Az idő méltatlanul szép volt ilyen eseményhez, ahogyan a halk mulatós zene is. Megérkezett a segítség, a sérülteket elvitték, a bámészkodók továbbálltak, ajtómra pedig kezdte rászárítani a nap melege a vért. Szórakozottan nyugtáztam, hogy ez az első alkalom, amikor nem az utastérben találkoztam vele. Hallottam a csipogást, amint az autómentő mögém tolat, és nem sokkal később éreztem a drótkötél hűvös érintését a hátsó vonószememen.
Most értettem meg, hogy ennyi volt, véget ért a szolgálatom. Nem lesz belőlem bulibusz egymillió kilométerrel a hátam mögött, pedig a születéseken kívül szívesen részt vettem volna fogantatásokban is. Az a sok halál, amivel találkoztam, most engem is magával ragadott. Lógó, gyűrött ajtóimat a tűzoltók még levágták és berakták az utastérbe, a csörlő pedig befejezte a dolgát. Az idősödő sofőr bevágta magát az autómentőbe, beindította a nagy dízelmotort, ekkor pedig az utasteréből meghallottam azt, amire tizenhárom éve vártam.
Vangelis, veled kezdtem, veled is fejezem be pályafutásom. Toyota Hiace RZH 102, szolgálatát befejezte, részéről a megtiszteltetés.030715_pilisvorosvarmento_12.jpg

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr488389342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

selgir 2016.02.15. 08:51:02

ja, toyota:)

ez is jó volt!

J. Mutzenbacher 2016.02.15. 23:24:24

Szuper írás, mint mindig.

én83 2016.05.15. 20:15:46

Írhatnál posztot egy postás T4 Transporterről. Általában 1.9 vagy 2.4 D motorral szerelték őket. Na, azok is kaptak ám rendesen! Elődeik Barkasok voltak.

tükörfúró 2016.07.07. 20:50:12

Ezt sem hittem, hogy 2016-ban ezt fogom olvasni.--
Két csavart én húzhattam meg valószínű ezen a példányon is, a megkülönböztető jelzések ugyanis gödöllőn készültek a honvédségnél, régi HAK-ban.....;)