Időutazás sártengeren át egy vén olajteknőben, megújulásig!

2016. február 03. 21:00 - Matenak

img_1520.JPGLeteszem a telefont, majd kerekekkel megropogtatom a murvát a parkolóban, ahol megálltam útbaigazításért. Eltévedtem, hát persze, csak nagyjából tudtam, hogy hova megyek, de a rutinos Cook kapitány paródiáknál ez üzemszerű állapot. Kisvártatva áthajtok a nyitott kapuszárnyak között, amik időkapuként üzemelnek, én 30 évet ugrom a múltba, és egy igazi gyártelepen találom magam, murvaszigeteken és sáróceánokon áthajtva pillantom meg az udvaron lelkesen integető Feri bácsit, akit javasoltak, hogy rendbe hozhatja hobbiautóm olajteknőjét. Sok meló lesz vele még ezután is, újra akarom festeni, hogy visszanyerje újkori állapotát, szép feketén feszítsen a motor alján. Több napos csiszolás lesz még itt a festés előtt, de addig is, a leeresztő csavar környékét helyre kell hozatni.
Üdvözlést követően a csomagtartóból, majd a szatyorból kiveszem a 30 éves fémdarabot, és átnyújtom szemlére a mellettem termő úrnak. Érzem, ahogy az alkatrész ujjongva távolodik koszmentes körmeimtől, az ingtől, a frissen mosott hajtól egyenesen Feri bácsi fekete körmei, olajos tenyerei közé. Mintha csak kard siklana hüvelyébe.
A napfelkelte fényében az első diagnózis után hamar kiderül, kollégáért kiált a feladat, és már haladunk is az egyik idő rágta kockaépület felé, miközben Ferencünk kék köpenyének lobogása kamaszkorom műhelyóráit juttatja eszembe. Én is bemehetek a csarnokba, és hirtelen egy időgépben találom magam. Itt-ott esztergagépek, alkatrészmosók, amott egy autó áll félig szétvágva, fémmunka zajlik itt minden négyzetméteren, szemeimen és tüdőmön keresztül járja át lényemet a hangulat. Megtaláljuk emberünket, aki félbehagyja a melót és kíváncsian forgatja a piszok lepte kezeiben Cili olajteknőjét.
- Milyen autóé ez? – kérdezi, én pedig sajnálom, hogy nincs nálam fogpiszkáló, pedig rögvest adnék egyet a szájába, úgy lenne hibátlan a kép, de így is kiváló, festőért kiált.
- Egy öreg Toyota része, ilyentájt szoktam minden évben felújítani rajta dolgokat, amiket nem is lenne muszáj…
- Naneámmá, miféle Toyotáé? – határozott érdeklődést érzek, bár átsejlik egyfajta becsmérlés is, mintha nem tudnám mit beszélek.
- Egy Celica teknője volna ez. – válaszolom művezetős testtartásban, karjaim a hátam mögött.
- Ez nem egy Celica olajteknője…
Érzem, hogy tud valamit, de ezt nem, az biztos. Hisz én vettem le hétvégén a motor aljáról, annyira még nem vagyok hülye, hogy ne tudjam, milyen autó alatt töltöttem el egy délelőttöt. Ezt el is mondom, mire csak egy kérdést kapok, miközben lelki szemeim előtt a képzeletbeli fogpiszkáló átkerül egyik szájsarokból a másikba:
- Milyen évjárat?
- 1986.
- Na, nekem meg egy 1984-es van!
Elnevetjük magunk egy picit, majd mindketten úgy nyúlunk egyszerre a telefonunkért, mint vadnyugaton tették a Coltokért a cowboyok. Hosszú percekig tartó mustrák következnek, mindenki hümmög, mindenkié jó autó, de még annál is szebb, hát hiába, a férfiak minden témából vad faroklóbálásba tudnak átkötni, csak aztán ki ne derüljön, kié a nagyobb. Nem is derül ki, én elnyomom az ingert, hogy közöljem, mennyire gusztussértő dolog tud lenni egy küszöbspoiler, ő pedig visszatartja, hogy az idősebb jogán se éreztesse, hogy az elsőkerék-hajtás miatt szégyellhetném magam, hisz az övé még az előző generáció, hátsóhajtással. Nekem pedig bevillan, hogy a Celicások villogtatni szoktak egymásnak az utakon, és ugyanígy villog most elmémben, neonfénnyel kiírva:
Ez az olajteknő itt hibátlanul meg lesz csinálva.
Megegyezünk, hogy egyáltalán nem sürgős, majd Feri bácsi elkísér egy másik időjárás viselte kockába Gizikéhez, aki felírja telefonszámom, majd papírra veti a nevemet is nagy kihívások árán, lebetűzés módszerével.
Pár óra múltán ebédidő zajlik, nekem meg csörög a telefonom, nem is tudom mikor láttam utoljára vonalas számot a kijelzőn, innen már tudom – bár meglepődöm, hisz napokkal későbbre vártam -, hogy egyenesen a nyolcvanas évekből hívnak. Gizike az, közli, hogy elkészült a munka. Hogy mennyi pénzt vigyek, nem tudja. Feri bácsi veszi át az irányítást és a telefont, ismét firtatom az árat, és ezúttal kapok is választ, meg nem is:
- Nem tudom, majd megbeszéljük…
Még szerencse, hogy hazajöttem ebédelni, és mivel még itthon ért a hívás, gyorsan kaptam is magam és sebesen közeledtem az időkapuhoz. A hűtőből még magamhoz kaptam a két maradék sört, hátha azzal találnám szembe magam, hogy nem kérnek pénzt. Tudom, hogy ez manapság sci-fi, de itt olajos tenyerekbe kell csapni, kék köpenyek és mocskos munkásruhák látványán át, az isten szerelmére, reggel még egy hölgyet is láttam egy több tonnás gépet kezelni. Itt bármi megeshet, ami 30 éve normális volt, még a végén Márka üdítővel fogunk koccintani két szilva után.
Egy napon belül másodszor hajtok át a sártengeren, kutatva a murvaszigeteket, de azokat alig éri kerék. Kisvártatva megtalálom Feri bácsit, vele együtt Cilim teknőjét is. Csak éppen nem úgy néz ki a tárgy, amilyen volt… Kicsomagolásra kerül a tiszta zsírpapírból:
- Megcsináltuk a menetet, már nem fog ereszteni. Akkor már homokszórtuk is kívülről és le lett alapozva. Itt van négy alátét is, olajcseréknél jól jön majd.
Miközben kidülledt szemeim elérték a frissen alapozott fém felületét (már csak a színt kell ráfújnom, és kész), még kapok tenyerembe egy amorf fémdarabot, amit a teknő alján találtak. Nem értem, ő sem, elrakom, majd később merengek rajta.
A lényeg most történik, hiszen nem, ezt a munkát nem úszhatom meg ingyen, az fix, örülök is, hogy a söröket az autóban hagytam. Firtatom a munka árát, majd szerényen ezzel a mondattal találom szemben magam:
- Nem is tudom, tulajdonképpen mindegy, hát mennyit ér ez meg neked?
Visszatartom a kacajt, és rögvest elszánom magam arra, hogy ezt nem fogja megúszni, itt bizony pénz fog gazdát cserélni. Úgyhogy átkapcsolok balek üzemmódra:
- Figyeljen Feri bácsi, bőven túllőttek a célon, így nekem ez minden pénzt megér.
Majd kibökte. Kifizettem a kért összeget, ami olyan kevés, hogy ha hívő lennék, aggódhatnék. Pénztárcám vastagsága alig változott, én pedig kint az udvaron még egyszer megcsodáltam az újjászületett tárgyat.
Hát hiába, ami igazán jó az életben, azt nem feltétlenül pénzért lehet megkapni... És még szerencsére ugyanez igaz tud lenni a kétkezi szakmunkára is.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr308358104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.