Taxi története - az utolsó elpusztíthatatlan szolga élete kilométer-milliókon át

2015. május 24. 22:10 - Matenak

mercedes-benz-w124-das-taxi-zuschnitt-neutral-02-5995388132185152285.jpgOlyan vagyok, mint egy kigyúrt Gandhi. Jó, megbízható, strapabíró, segítek az embereknek, és kivan mind a négy kerekem. Szolgálom a népet, ahogyan csak tudom, taxi vagyok, voltam, leszek, most meg túl meleg van. De ne rohanjunk ennyire előre, a sietség úgysem volt soha stílusom!
Tehet erről a hiába nagy motor, ha a hat henger 3000 köbcentijéhez izzítógyertya jár, turbó pedig egy sem. Gázolaj folyik le torkomon, abból sem sok, bár manapság már több, mint amikor még Berlin utcáit róttam 1991-es születésem után jó pár évig, a legtipikusabb taxiszínben, amivel készíthettek. Első gazdám és egyben munkatársam egy ősz halántékú úr volt, ki rögvest egyenrangú partnerként kezelt. Nélkülem nincs bevétele, anélkül pedig nekem nem jár a regeneráló wellness a márkaszervizben, így egyesítettük tudásunkat. Én az olasz, Bruno Sacco keze által megrajzolt formámmal és kényelmes ülésekkel, automata légkondi által kényeztetőnek vélt és tartott belteremmel csábítottam a kimért német népet, a kolléga pedig tízezrenként végzett olajcserékkel és hosszú izzításokkal támogatott abban, hogy munkámat gond nélkül végezhessem. Folyt be szépen a pénz, bár azt kevésbé élveztem, hogy a német nők esztétikailag nem feltétlenül értek fel velem, de mindegy, azt kell szeretni, aki fizet. A gondos mérnökök által megtervezett 113 lóerő pedig pompás partner volt abban, hogy a taxióra tovább ketyeghessen, mint amennyit szükséges lenne, elvégre a rohanás kizárt, a lendület a barátunk, a mozgási energia minden egyes darabjáért nagy türelemmel kell megküzdeni. Az automataváltóm ritkán kapcsolta az egyest, nyugodt indulásoknál mindig kettest ragadtam rögvest, elvégre mire az a nagy sietség? Suhancok nem az én poszteremet rakják a falra, fillérbaszó családapáknak és taxisofőröknek viszont én vagyok a legnedvesebb álma. Az álmokról pedig mindenki tudja, hogy nem alaptalanok, viszont sajnos napközben is meg tudnak jelenni ábrándozás formájában, ennek lettem az áldozata 1997 telén, mikor is belehajszolt gazdám az előttünk álló kocsisorba. Pechemre egy teherautó képezte falba rohantam, aminek még a világon elsőként bennem – mint szériaautóban - alkalmazott nagyszilárdságú acél sem bírt ellenállni és formabontó este lett. Légzsák dörrent, ettől gazdám nem láthatta a hullócsillagot a motorháztetőről az aszfaltig, de így is biztos azt kívánta, hogy ne haljon meg, ami szerencsére valóra is vált. Ugyan a fizikai fájdalom erre képtelen volt, de a megannyi együtt töltött idő és 578.345km mégis kifacsart pár könnyet szemeiből. Sosem vallaná be, de én láttam, még érzéssel meg is paskolta fenekem, amikor felhúztak a magyar rendszámos trélerre, nem messze onnan, ahol a ferdén kivágott hátsó lámpáim helyezkednek el, hogy nagyobb lehessen a csomagtartó nyílása.hood_installed.jpg
Pár óra elteltével olajszagú műhelyben találtam magam, taknyot szívó, fogpiszkálót rágó emberekkel körülvéve. Megállapították, hogy olyan leszek, mint az új, aminek be is dőltem először, mert akkor még nem sejtettem, hogy a gittegylet tagjai közt voltam, akiket a centis horpadás még nem késztet kalapálásra, így olyan vastag arcpakolást kaptam, amitől még Geronazzo Maria is szép lehetne. A csillagot legalább visszarakták a helyére, de sajnos az ízlésrendőrség nem vitte el rögtön a szerelőket, amikor felrakták a fakormányt a légzsákos helyett. A hozzáállás és a zöld tetkók alapján az állami viszont biztos megtette ezt már velük párszor. Bárhogy is, alig pár héttel azután, hogy megtanultam az első magyar szót, a bazmeget, elkészültem, piacra kerültem, fiatalodtam is párszázerer kilométernyit. Itteni pénztárcákhoz képest sokba kerültem, de az úton már láttam, hogy errefelé sem vetnek meg munkaeszközként, így nem lepődtem meg, hogy ismét egy ősz úriember kezei közé keveredtem, aki szinte azonnal elkezdte felszerelni a szabadjelzőt. Így kezdtem meg pályafutásom Budapesten, de legalább ismét dolgozhattam. Néha elhaladtunk márkaszervizek mellett, de bentről ezentúl nem láttam egyet sem. Az olajcserék is ritkábbak lettek, de én kitartottam. Kárpótolt a megannyi gyönyörű utas, az már biztos, hogy a szépérzéknek ez az ország jót tesz, hát hiába, a sors néhol elvesz, máshol visszaad. A taxióra errefelé más szabályok szerint működött, mint otthon, néha nem volt bekapcsolva éjszakánként, máskor viszont úgy emlékszem, hogy a rejtett gomb meg lett nyomva, amitől sebesebben kezdett el számlálni. Ez úgy hiszem akkor következett be, amikor a reptéri utas öltönyének ára elért egy bizonyos szintet, a munkatársamnak kiváló érzéke volt ehhez! Kellett is a plusz pénz, mert a gyári szilentjeim a harmadik világbeli utakon igencsak elkezdtek fáradni és gazdám egy idő után kénytelen volt belátni, hogy az öltöny ára és a pénztárca kitárásának mértéke nem feltétlenül áll egyenes arányosságban, ha ilyen hanghatások zavarják meg az utazást. A hátsó futóművem pedig nem éppen Lada színvonalon áll, ennyi vaspálcika még három itteni átlagautó futóművében összesen sem található. mercedes-w124-rear-susp.pngA szilentezéskor ismét összefuthattam egy zsíros pólójú szakival, akinek szókincsében szokás szerint túlerőben volt a bazmeg. Ezt egyébként én is szívesen kimondtam volna sokszor, amikor elkészültem után gazdámat megtámadta pár ember az éjszakában, és elvették a közösen megkeresett pénzünket, meg is fogadtam, hogy emiatt hiszti nélkül fogom kibekkelni az újabb kihagyott olajcserét is. Szerencsére sokáig nem örülhettek zsákmányuknak az elvetemültek, mert a taxistársadalom bizony tiszteletet kiváltó módon összetartó, és nem sokkal messzebb már élvezhették is a túláradó gyűlöletet a vétkesek, amit a kollégák nyújtottak át fájdalom formájában. Nem voltam ott, de mesélte a többi W124, hiszen ekkoriban, 2004-ben még mindig elég népszerű volt errefelé a fajtám ezen körökben. Hogy miért? Mert mondjuk 487.324 magyar km elteltével még mindig bontatlan volt a motorom, ahogyan a váltóm is. Sokat jártunk külföldre, de főként a fővárosban és környékén kormoltam enyhén bele a légkörbe. Túl az egymillión azért ez nem hinném, hogy rossz teljesítmény lenne, furcsállták is ezt a Zsigulikon nevelkedett népek errefelé.
2006-ban immáron a tetőn is gittel létezve elkerültem egy új gazdához, mert az előző beruházott egy pápaszemes kollégába. Később hallottam, hogy jól meg is bánta a dolgot, én azóta sem villantottam check engine lámpát, pedig az olajcsere periódusa immáron már valahol harmincezer környékére állt be. Az őszre hajazó hajszín (höhö) továbbra is megvan, úgy látszik én már csak ilyen fajta vagyok. A telioldalas kivitel minden előnyét élvezem, eltakarják a műanyagok, amiket mostanra el kell. De a munka nem állhat meg, működésképtelen légkondival sem. Búgó diffivel vetem bele magam továbbra is a főváros útlezárásokkal és kutyaszarral tarkított látképébe, egyre inkább idevalónak érzem magam, már attól tartok a járókelők is így vannak ezzel, a város a saját képére formált a romokban lévő útjaival. Pénztárcákat már egyre kevésbé tárom szélesre, fajtám nem számít már gyakori munkaerőnek sem, kiszorítottak minket az újabb Mercik, hiába rosszabbak. Az élet már csak ilyen, oviban biztosan ellentmondás volt a jele!
A nők még mindig gyönyörűek, érdekes módon a sors ilyen téren egyre jobban bánik velem, ugyanis mivel már 17 éves is elmúltam, a velem egykorú csajok választanak ideiglenes szállítóeszközüknek, mert én biztos olcsóbb vagyok, mint az újabb társaim. Igazuk ugyan csak halványan van, de mit számít mindez, amikor ilyen feszes idomok illethetik a hátsó ülésem, ami ennyi idő és igénybevétel elteltével már közel sem annyira feszes. Esőben pedig még mindig le tudom őket nyűgözni az egykaros ablaktörlő huncut, minden területet átsimító mozgásával, biztos emlékeztette őket a fiúk karjai és az általuk illetett testük négyzetcentijeinek relációjára.
Végül mindenféle rendelet és a józan ész megálljt parancsolt a karrieremnek 2010-ben. 19 évesen, 1.565.798 km elteltével nyugdíjba kellett vonulnom, bekerültem egy kereskedőhöz, akinél egymillió kilométeres tolatás után egy házaspárnál kötöttem ki. Ősz a halánték, hát persze.taxi_in_masuren.jpg
Innentől folytatódott tovább az, ami taxiként, csak immáron fizetség nélkül. Hányás továbbra is megtörtént hátul, csak nem meglett férfiemberek, hanem az unokák gyermekei által, még jó csaj is került az ülésre néha, mert az egyik unokának helyén volt az ízlése. Visszakaptam a rendes olajcseréket, tulajdonképpen élveztem az életem addig az éjszakáig, amíg el nem kerültem másik országba. Nem önszántamból. Sajnáltam elhagyni a házaspárt, de nincs mit tenni, az öreg, túltervezett német technika bizony nem tud ellenállni a tolvajkezeknek sem. Biztos mivel kelepel a motorom, életem leghosszabb egybefüggő útjának végén kerültem el Afrikába, mint egy gólya, ahol ismét elvileg úgy érezhettem volna magam, mint a pesti kilencvenes években, ugyanis itt még most is rengeteg taxi W124. Itt, ebben a poros pokolban szolgálok évek óta ismételten taxiként, a szárazság már a lengéscsillapítóimat is elérte, a fűtött ablakmosó fúvókáknak nem sok hasznuk van a 38 fokban, az olajcseréről én már nem is ábrándozom. A rozsdaveszély nem fenyeget, az annál inkább, hogy megsülök. De a szigorú német tervezők tesztjein sem buktam el annak idején, miért tenném meg ezt épp most? Megmondom miért. Mert nem akarok én már így tovább élni…
1.978.413kilométert tettem meg ezen a bolygón, szolgálva immáron több nemzetet és cserébe nem kapok már semmit sem az étolajon és valami másfajta löttyön kívül, ami sajnos gyúlékony, ezért beindulok tőle. Legalábbis a motorom, a lelkem nem.
Még pár kilométert kihúzok, nem érdekel az sem, hogy immáron 50.000km óta nem volt cserélve az olaj a motorban, az a sár is jó lesz még kenés gyanánt addig. A halántékok errefelé feketék, a csajokról ne is beszéljünk inkább. Kétmillió kilométer, ennyi lebeg a csillagtól megfosztott orrom előtt… Azt még mindenképp elérem, ha törik a féltengely, ha szakad a vezérműlánc.
Bármilyen körülmények között is kibírható mennyiség ez a hátralévő húszezer kilométer a magamfajtának! Aztán majd magam választok halálnemet.
Azt hiszem ebben is tisztes munkát végzek, és az adagoló lesz az…

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://csipszer.blog.hu/api/trackback/id/tr967488590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

selgir 2015.05.25. 20:50:07

ez se volt rossz...:D

Chaoyang · http://xiongyali.blog.hu 2015.05.26. 05:25:55

Megható történet :) ! Szemléletes...

toncsi64 2015.12.30. 15:46:56

Tetszett az írás, jó volt olvasni. Köszönöm...